Fiction Kult

Orson Scott Card neves amerikai író, akinek az 1985-ben írt Végjáték hozta meg a világsikert. Sci-fi regények mellett írt már alternatív történelmi sorozatot (a magyarul is megjelent Teremtő Alvin sorozatot), vallási alapú kalandregényt és színpadi műveket is.

Ender Wiggin 6 évesen egy űrbéli katonaiskolába kerül, ahol a legtehetségesebb gyerekek közt él, akik az univerzumban találhatók. Ezeket a gyerekeket egy játék segítségével képezik tökéletes katonákká és parancsnokokká, hogy az elkövetkezendő Harmadik Invázióban fel tudják venni a harcot a csótányokkal, ezekkel a rovarszerű, idegen lényekkel. Ennek érdekében pedig rettentő módon megdolgoztatják őket, különösképpen a fiatal Ender-t, hiszen benne van az emberiség utolsó reménye, mivel ő lehet az a hadvezér, aki győzelemre viszi a flottát. Ennek érdekében pedig a tanárai semmitől sem riadnak vissza.
Card módszere tulajdonképpen rendkívül egyszerű: fog egy hatéves kisfiút, akit a legkülönfélébb szituációkba kever egy, a világtól teljesen elzárt helyen, majd ezek után a főszereplő viselkedését vizsgálja a különböző helyzetekben, miközben végig ott lebeg a háttérben a kérdés: van-e joga bárkinek is tönkretennie az egyén életét a közösség érdekében, különösen, ha az a valaki egy gyerek?
Mindezt rendkívül izgalmas csomagolásban tárja elénk az író, ugyanis itt a tét az emberiség fennmaradása, a gyerekek motivációja pedig a játék és a győzelem elérése. Művészien ábrázolja azt a folyamatot, melyen Ender-nek végig kell mennie, hogy belőle váljon minden idők legnagyobb hadvezére: ahogy tanárai direkt elszigetelik a többiektől, ahogy olyan próbatételek elé állítják, amelyeket nála idősebbeknek találtak ki, ahogy a játékszabályokat egyik pillanatról a másikra megváltoztatják annak érdekében, hogy a legtöbbet hozzák ki az őstehetségből. Egyrészről a történetszövés is különösen érdekes, hiszen szinte köröm rágva várjuk, mi is lesz a következő próbatétel, melyen Ender-nek meg kell felelnie. Azt biztosan tudjuk, hogy még számára is nehéz feladat lesz, és újabb izgalmas perceket szerez nekünk az író azzal, ahogy ezeket a próbatételeket a fiú egyre rendkívülibb módon oldja meg. Másrészről az izgalmas eseményekhez járul Ender belső folyamatainak lélegzetelállító leírása is. Ő egy harmadik gyermek abban a világban, ahol a születésszabályozás miatt szinte sehol sincs két gyermeknél több. Félelme bátyjától, Peter-től, majd az iskola idősebb, becsvágyóbb fiúitól. Az a félelem, hogy olyan kegyetlenné válik, akárcsak a rosszindulatú Peter. Vagy éppen nővérének, Valentine-nak a hiánya, ami egyben a szeretet hiánya. Mégis a legcsodálatosabb az egészben, ahogy az újabb és újabb helyzeteket Ender kezeli: minden egyes szituációban és problémánál felméri a helyzetet, mérlegel, és ezek után hozza meg döntését, melyek briliánsak és hihetetlenül nagyszerűek. Ezeket pedig úgy írja le és „indokolja meg” Card, hogy egy pillanatig sem kételkedünk a megoldás nagyszerűségében, és ha elég okosak lennénk, vagy elég ideig gondolkodnánk rajta, valószínűleg nekünk is eszünkbe jutnának – de nem hullafáradtan, pár szempillantás alatt, ahogy a fiúnak.
Mindeközben olyan kis finomságokat jelenít meg számunkra Card, mint amikor Ender egységébe egy hozzá hasonlóan tehetséges gyerek kerül, aki pár évvel fiatalabb nála és ugyanolyan „féreg” módon bánik vele, ahogy azt annak idején Wiggin-nel is tették.
És persze a mellékszereplőket sem hagyja teljesen figyelmen kívül az író, bár ők inkább csak helyzet meghatározás célzattal jelennek meg – ahogy a csillagok is az éjszakai égbolton. Ebből kifolyólag nem túl kidolgozottak, inkább csak a felénk forduló oldaluk miatt maradnak meg bennünk.
Szintén nagyszerű a zérógravitációs térben játszódó jelenetek leírása, a különböző mozdulatok és embereket elfogó érzések ábrázolása, melyektől mintha mi is súlytalanságba lebegnénk vagy lefagyasztva sodródnánk. Ezt a mozdulatok és a környezet különösen aprólékos leírásával éri el a szerző, aminek következtében viszont nagyon koncentrálnunk kell egy-egy helyzet pontos megértéséhez.
Ezek miatt a különböző, nagyszerűen egymásba kapcsolódó rétegek miatt válik a Végjáték rendkívül izgalmas, nagyszerű és többször olvasható művé, mely túlmutat a sci-fi műfaji korlátain.
A politikai probléma megoldása azonban túl automatikusra és hirtelenre sikerült, így nem is értjük, hogy miért is vázolta fel ilyen alaposan az író. Körülbelül úgy érezzük, mintha nem tudnánk begombolni az ingünket, ami még félig nyitva van, mert elfogytak a gombok. Ezeknél a részeknél érződik legjobban a mű születésekor még nagyban tartó hidegháború hatása, ugyanis a nem túlerőltetetten, de érezhetően amerikai karakterek az oroszok világhódítását próbálják megakadályozni.
Az új magyar kiadás külalakját tekintve nagyobb alakú, mint a szokásos sci-fi könyvek, mégsem éri el az A4-es méretet, ami kicsit fura, bár a szintén Dáin kiadó által kiadott Anne Rice könyvek esetében már megszokhattuk – ezek után az egyetlen furcsaság, hogy ez a kötet lényegesen vékonyabb a horror szerző műveinél. A borító nem kötődik túlzottan a regényhez, ettől függetlenül tetszetős, figyelemfelkeltő. Amikor kinyitjuk, a borító belső felén egy angol tájhoz hasonló fekete-fehér, kétoldalas képet láthatunk. Ez számomra teljesen érthetetlen megoldás volt, de nem igazán gondolkodtam rajta sokat, inkább belevetettem magam a regénybe, aminek a stílusa az elején egy kicsit akadozó, talán erős kifejezést használva rá, nehézkes volt, mégis pár fejezet alatt megszoktam, és a regény nagyszerűségét élvezhettem. Bihari György pedig hozta a tőle megszokott, magas színvonalú fordítást, melyet már Asimov, Stephen King vagy épp Lovecraft magyar szövegeinél is élvezhettünk.
Összefoglalva, a Végjáték megérdemelten az egyik legelismertebb sci-fi mű a világon, melyet a nagyszerű történet és az aprólékos karakterábrázolás szinte tökéletes írói kivitelezése emel ilyen magas szintre.