Fiction Kult

A sárkányokhoz hasonlóan, a különféle tündérek is rendszeres szereplői a meséknek, legendáknak és népi történeteknek. Eredetükről, kialakulásukról, természetükről és megjelenésükről legalább annyiféle feltételezés létezik, mint ahány történetben megjelennek. Hol gonosznak ábrázolják őket, hol jóságosnak és kedvesnek, aki kis varázslatokkal segíti az embereket, de ebben a tekintetben is népenként, vidékenként változik az általános nézet.
Egy általánosnak mondható elképzelés szerint a tündérek nagyjából úgy néznek ki, mint az emberek, és különleges varázserejük van. Ebből kifolyólag a velük kapcsolatos néphagyományok elsősorban arról értekeznek, miként is kell a tündérek pajkossága ellen védekezni (merthogy kezdetben jobbára gonosz kis lényekként vették számításba őket). Például hideg vassal, mert az olyan számukra, mint a méreg, és ezért messzire elkerülik, vagy berkenyét aggatva azokra a területekre, ahol előfordulnak, mert az elveszi a kedvüket a csínytevéstől. Nem egy történet regél arról, hogyan kell megóvni az újszülötteket attól, hogy a tündérek elrabolják őket, és helyükre a saját porontyaikat csempésszék.
E korai néphiedelmekből kiindulva a tündérek később számtalan középkori lovagi történetben is megjelentek, akárcsak a viktoriánus kor kifejezetten ilyen célból született tündérmeséiben, így eljutva napjaink modern irodalmáig. Bár a kortárs művészet, elsősorban az irodalom, a tündéreket általában fiatal, emberszerű, szárnyas teremtményekként ábrázolja, az eredeti megjelenésük ettől eltérő volt. Hol magas, tündöklő, angyalszerű lényekként jelentek meg, hol töpörödött, trollokhoz hasonlító groteszk alakban ábrázolták őket, ám mindkét esetben jellemző volt rájuk a varázslatos erő. Érdekesség, hogy míg a viktoriánus kor, illetve az utána következő érák történeteiben szereplő tündérek rendre szárnnyal kerültek megemlítésre, a népmesékben erre sosem volt példa. Bármilyen is volt a tündér mérete, nem szárnyakkal, hanem varázslat segítségével, esetleg virágszirmok révén, vagy kisebb madarak hátán repültek. Napjainkban jobbára hártyás szárnyakkal, vagy színpompás pillangószárnyakkal ábrázolják őket.

A tündérek eredete számtalan irányba nyúlik vissza, amelyek a különféle népi történeteken alapszanak, ám mi most ezek közül csak a leginkább elterjedt hiedelmeket vesszük sorra.
Az egyik legnépszerűbb elképzelés szerint a tündérek nem mások, mint a halottak szellemei, vagy más, alacsonyabb rendű kísértetek. Erre kiváló példa az ír hiedelemben szereplő banshee (eredetileg bean sí, ami szabad fordításban nagyjából azt jelenti, tündérhölgy). Ez a különös, általában tündérként emlegetett teremtmény, valójában egy szellem volt (egy korábban meggyilkolt, vagy a szülésbe belehalt nő szelleme), aki akkor bukkant fel egy ház körül, ha ott hamarosan valamelyik családtagnak eljött a halála ideje. Az ajtó előtt lebegtek, szürkés aura vette őket körül, hosszú, szürke hajuk volt, általában szakadt ruhákat, vagy halotti leplet viseltek, és keserves, síró hangot hallattak, mintha valami gyászéneket dalolnának. Ha egyszerre több banshee is feltűnt egy ház előtt, az általában azt jelentette, hogy a család egy kivételesen megbecsült tagja fog hamarosan meghalni. Némely történetben a banshee menyét, nyúl, vagy holló formájában, azaz olyan állatok alakjában jelenik meg, amelyek Írországban a boszorkánysághoz köthetők. Egy legenda szerint 1437-ben egy banshee jelent meg I. János skót király előtt, és megjósolta neki, hogy meg fogják gyilkolni. Egy másik történetben egy férfi, aki tündérek fogságába esett, amikor belenézett bármelyikük arcába, a halott szomszédjainak arcát látta viszont benne.
Egy másik nézet szerint a tündérek afféle éteri lények voltak, a „levegő szellemei”. Ebből az éteriségből fejlődött ki az az elképzelés, miszerint a tündérek valójában bukott angyalok. Egy népszerű monda szerint, amikor az angyalok fellázadtak, Isten bezárta a mennyek és a poklok kapuit, így aki az előbbiben tartózkodott, megmaradt angyalnak, aki az utóbbiban, abból ördög lett, míg azok, akik a kettő között rekedtek, tündérekké váltak. Ennek a történetnek egy másik változata szerint a tündérek olyan bukott angyalok, akiket kitaszítottak a mennyekből, mert nem voltak elég jóságosak, ugyanakkor nem voltak elég gonoszak sem ahhoz, hogy a pokol ördögeivé váljanak. Sokan erre vezetik vissza a tündérek bosszantó pajkosságát.
A kelta népek között létezik egy hiedelem, amely szerint a tündérek egy külön nép voltak, akiknek rejtőzködni kellett, amikor az emberek meghódították azokat a területeket. Úgy tartották, hogy a tündérek egy Másvilág nevezetű helyen éltek, amely valahol a föld alatt, a hegyek között (ahol számtalan ősi temetkezési hely volt található), vagy a tengeren túl volt. Ezt a titokzatos Másvilágot gyakran hozzák összefüggésbe az Almák Szigetével, amelyet az Artúr mondakörből Avalon néven is ismerhetünk. Ezen a szigeten található az Ezüst Faág, amelyen keresztül egy halandó átjuthat a Másvilágra, majd visszatérhet onnan.

Bár olykor jótetteket is végrehajtanak, a tündérek alapvetően pajkosságukról és a bennük szunnyadó gonosz természetről híresek. Noha a nekik tulajdonított csínytevések, mint az alvó emberek hajának összebogozása, kis dolgok elcsenése, vagy az utazók elterelése a helyes ösvényről javarészt ártalmatlanok, ezeknél sokkal veszedelmesebb tetteket is a tündérekhez kapcsoltak. Olykor elraboltak embereket, és egy felöltöztetett fabábot hagytak a helyén, amely messziről úgy festett, mint egy halott. Máskor a zenéjük révén arra késztettek fiatal fiúkat és lányokat, hogy egész éjszaka táncoljanak, ameddig fáradtságukban holtan nem estek össze. Amikor egy ház udvarán háziállatokon – kacsákon vagy disznókon – lovagoltak, rejtélyes betegségek ütötték fel a fejüket.
Ezek tükrében megannyi hiedelem született, melyek azt taglalták, mivel érdemes a tündérek ellen védekezni. A leghatásosabbnak a vasból készült óvó medálokat tartották, ám a legendák szerint a tündérek elkerülték azt is, aki kifordítva viselte a ruháját. Ezek mellett úgy tartották, véd a tündérek ellen a folyóvíz, a templom harangja, a négylevelű lóhere, a közönséges orbáncfű, és még megannyi más apróság. Mindazonáltal akad ezek között egy-két ellentmondásos tétel is, ugyanis egyes történetekben a berkenye úgy kerül megemlítésre, mint a tündérek egy szent nővénye, míg más esetekben félnek tőle. Egy újfundlandi hiedelem szerint a tündérek ellen a kenyér a legjobb védelem, amely arra az ősi feltételezésre épít, hogy a kenyérnek van egy bizonyos különleges hatása. A kenyeret sok esetben az otthonnal és a kandallóval hozzák összefüggésbe, vagy az iparosodás révén a természet egyfajta megzabolázásaként, így ez idegen a tündérek számára, ezért elkerülik. Katharine Mary Briggs Tündérenciklopédia című könyvében így ír erről: „A kenyér a legalapvetőbb étel, az élet egy szimbóluma, ezáltal a legegyszerűbb védelem a tündérek ellen. Az volt a szokás, hogy mielőtt valaki olyan helyre indult, ahol tündérek tanyáztak, az öltözéke valamelyik zsebében elrejtett egy darab száraz kenyeret.” 1882-ben, az írországi Wexford megyében írásba adták, hogy „amennyiben egy gyermeket naplemente után visznek ki az utcára, egy kenyeret kell a ruhájába csavarni, hogy az megóvja a tündérektől.”
Ahogy a tündéreket magukat, úgy a tündérek által járt és lakott területeket is gonosznak vélték, és igyekeztek a lehető legmesszebbre elkerülni. A népi legendák szerint a lidércfény, amelyet szintén valami tündérnek véltek, vezette az óvatlan utazókat a tündérek által lakott területekre. Az emberek olyannyira félték ezeket a tündérek által használt területeket, hogy a házaikat is úgy építették, hogy elkerüljék a tündérek járta utakat. Ha egy ház valamelyik sarka belelógott egy tündérútba, akkor azt inkább elbontották, nehogy megharagítsák a tündéreket. A ház első és hátsó ajtaját is úgy helyezték el, hogy egymással szemben álljanak, és olykor esténként mindkettőt nyitva hagyták, hogy a tündérek szabadon járhassanak. Egyes helyeket – dombokat, sziklatömböket – tündérerődnek véltek, és szintén érintetlenül hagyták, mondván, akár halállal is lakolhat az, ki egy tündér lakhelyét megrongálja. A galagonyabokrokat például egyáltalán nem merték kivágni az előbb említett okból; Skóciában kering egy történet egy galagonyabokorról, amelyet hetven évig nem vágtak ki, mert tartottak a közelében élő tündérek haragjától, és emiatt az arra vezető utat nem lehetett kiszélesíteni.
Bár a házitündérek (brownie-k) nem voltak alapvetően gonoszok, az ír és skót emberek mégis igyekeztek őket távol tartani az otthonaiktól. A történetek szerint a brownie-k kisebb-nagyobb segítséget nyújtottak a ház körül, természetesen csakis az éjszaka leple alatt, és cserébe csecsebecséket vártak. Azonban, ha a házat piszkosnak és gondozatlannak találták, összecsipkedték a háziakat, míg azok aludtak. A népi hiedelem úgy tartotta, a brownie-t el lehet kergetni, ha a segítségéért cserébe egy ruhát ajándékoznak neki. Ha a brownie nem volt elégedett az öltözék színével, fazonjával, vagy minőségével, megsértődött, és elhagyta a házat, ám akkor is távozott, ha kedvére való volt a ruha, igaz, ilyenkor örömében.
A skót népi hagyományokban különös történetek keringtek a molnárokról, akik képesek voltak igába hajtani a természet erőit, hiszen hatalmas kőkerekeket bírtak mozgásra a víz segítségével. A babona szerint a molnárok a tündérek cinkosai voltak, és mivel a tündéreket gonosznak tartották, és elkerülték, a molnárokat is fenntartásokkal kezelték. Senki sem mert éjszaka belépni a malomba, mert azt gondolták, a tündérek olyankor őröltetik meg a terményeiket. Ennek a hiedelemnek természetesen maguk a molnárok örültek a legjobban, hiszen így nem kellett attól tartaniuk, hogy az éjszaka tolvajok surrannak be hozzájuk, hogy meglopják őket. Egy történet szerint Whitehill molnárja, John Fraser egyik éjszaka elrejtőzött a malomban, hogy kilesse a tündéreket, ám amikor látta, hogy a kis teremtmények képtelenek megmozdítani a hatalmas őrlőket, előlépett, és segített nekik. A tündérek hálásak voltak, és adtak neki egy húsdarabot. Azt mondták, ha beakasztja az üres raktárába, soha többé nem szenved majd hiányt élelemben.
Számtalan történetben kerül megemlítésre a tündérek mágikus ereje, amit jobbára arra használnak, hogy egyes tárgyaknak, ritkább esetben saját külsejüknek, más alakot kölcsönözzenek. Ennek legjobb példája a legendákban gyakran megjelenő tündérarany, amit fizetségül hagynak, ám a csillogó érmék hamar átváltoznak, és kiderül, hogy az álnok tündérek aranyak helyett valójában kis kavicsokkal, levelekkel, rügyekkel, mézeskaláccsal, vagy más egyéb hasznavehetetlen kacattal fizettek. Hasonló legenda a tündérek temetése; a hiedelem szerint tündértemetést látni a halál előjele.

Irodalmi kontextusban a tündérek a középkori szerelmes lovagtörténetekben jelentek meg először, többnyire a gonosz, csábító és rossz szándékokkal teli szép hölgyek képében, akik vagy megkeserítették a lovagok életét, vagy egyszerűen romlást hoztak a fejükre. Ahogy a középkor fejlődött, úgy ezek a tündérszereplők is átalakultak, és a kor szellemének megfelelően varázslókká és boszorkányokká lettek a történetekben. Később még tovább halványult a tündérek szereplése az irodalmi művekben, de nem veszett ki teljesen. A Sir Gawain and the Green Knight (Sir Gawain és a Zöld Lovag) című késő középkori mesében például a Zöld Lovag egy afféle tündérszerű lény. John Lydgate, egy XV. századi szerzetes és költő például leírta, hogy Artúr királyt a tündérek földjén koronázták meg, és miután meghalt, négy tündérkirálynő vitte el a holttestét Avalonra, ahol egy tündérdomb alatt nyugodva várja a pillanatot, mikor újra szükség lesz a bölcsességére. Némely történetben a tündérek ábrázolása elmosódik, és egyfajta elegyét alkotják a nimfáknak, szatíroknak és a klasszikus tündéreknek.
William Shakespeare Szentivánéji Álom című színdarabjában igen jelentős szerepet játszanak a tündérek, hiszen a színdarab cselekménye hol Tündérországban, hol egy erdőben bonyolódik. Michael Drayton, Shakespeare kortársa is sokat foglalkozott a tündérekkel Nimphidia című művében, és végül ezek vezettek el az 1600-as évek közepén kibontakozó tündérmesék elterjedéséhez; a tündérmese (eredetileg conte de feé) kifejezés egy francia írónőtől – aki maga is számos tündérmese kitalálója volt –, Marie-Catherine d’Aulnoy-tól származik. Bár Európa más területein is születtek tündérmesék, nem lettek maradandóak. A Grimm testvérek első köteteiben is szerepelt sok olyan történet, amelyekben tündérek is voltak, ám ezeket később maguk a szerzők változtatták át boszorkányokká, mivel úgy érezték, hogy a tündérek nem illenek bele a német (germán) mondavilágba.
A tündérek irodalmi szereplése a romantika megjelenésével éledt fel. Sir Walter Scott és James Hogg műveire nagy hatással voltak a népi hiedelmek, és ezek vissza is köszöntek az írásaikban. Ezekkel egyetemben, a korábbi tündérmesékre alapozva születtek az első fantasy történetek, mint például C. S. Lewis Narnia sorozata, amelyben a tündérek mellett más klasszikus mesebeli lények – driádok, faunok, óriások, törpék, kentaurok – is megjelennek. A viktoriánus korban az irodalom mellett a festészet is felzárkózott a tündérek tekintetében. Ez elsősorban Richard Dadd munkáinak volt köszönhető, aki a tündérnép tagjait egy sajátos, sötét és gonosz tónusban ábrázolta. Később Mária angol királynő, is jelentősen hozzájárult a tündérvilág témáját megjelenítő festmények elterjedéséhez, mert nagyon kedvelte ezekt, kiváltképp Cicely Mary Barker munkáit, amelyeken a tündérek afféle viráglényekként kerültek ábrázolásra.
Napjainkra a tündérek beszorultak a fantasy műfajába, és noha teljesen nem vesztek el, már közel sem olyan népszerűek, mint egykoron. Ez persze annak a rovására is írható, hogy igazán csak a kelta népi hagyományokban és mesékben domináltak, más népeknél nem voltak olyan jelentős szereplői a meséknek. Ezzel együtt fontos részei a mesék, legendák és a fantasy univerzumának, és legyenek bármennyire is pajkosak, gonoszak, vagy jóságosak, nélkülük biztosan szegényebb volna a világ.