Fiction Kult

Van benne valami, egyszerűen kellemes benyomást kelt, és bizalmat ébreszt. Kicsi asszony kicsi orral és szemmel, mely olyan szürke, mint a ruhája. Fiatalabb, mint először gondoltam – talán harmincas lehet?
– Hány éves vagy? Van családod? – kérdezi.
– Tizenhét. Van egy nővérem, Julia. De ő már nem lakik Mississippiben.
– Hol lakik? – kérdezi a nő.
– Beech Bluffban, Jacksonhoz közel, Tennessee-ben.
Megrázza a fejét.
– Nem ismerem. Jó környék?
– Azt hiszem – felelem. – A levelei alapján annak tűnik. De már hét éve nem találkoztam vele.
A háború alatt persze senki sem utazgathatott. Három gyermeke van Tennessee-ben. A nővérem huszonnyolc éves, majdnem olyan idős, mint ez a nő. Nehéz elképzelni.
– Közel álltatok egymáshoz? – kérdezi.
Nem tudom, mennyire álltunk közel egymáshoz. De ő a nővérem. Ő minden, amim van, most már. Remélem, a lelkész megírja neki, mi történt anyánkkal, de nem vagyok biztos benne, hogy tudja, hol van. Nekem kell majd írnom. Azt fogja gondolni, jobban kellett volna vigyáznom rá.
– Egyedül utazol?
– Az én útitársam pár sorral előrébb ül. Nem találtunk két helyet egymás mellett.
Az útitársa egy férfi? Nem a férje, talán a bátyja? De akkor a bátyjának nevezte volna. Egy nő, aki egy férfival utazik. Kalandornő, úgy hiszem. Keringenek történetek ilyen utazó nőkről, akik magányos lányok után kutatnak, olyanok után, mint én. Összebarátkoznak velük, utána pedig bordélyházakba viszik őket New Orleansba.
Egy pillanatra rossz gondolataim támadnak Elizabeth-tel kapcsolatban. De hiszen ez egy déliekkel teli vonat, itt nem lehet senkit sem elrabolni. Elizabeth olyan mint én, ő is elveszítette az otthonát. Az egész nap és az éjszaka is eltelik, mire St. Louisba érünk, az út alatt Elizabeth és én végig beszélgetünk. Mintha rejtjelekkel kommunikálnánk; az otthon helyett a kertészkedésről beszélünk, és én látom is a kertünket otthon, a döngicsélő méhekkel. Szeret hímezni. Én nem tudok, de gobelinezni szoktam, így elkezdünk a kézimunkázásról beszélgetni, meg arról, hogy milyen nehéz bizonyos színeket kapni. Majd a foltozásról és a stoppolásról beszélünk, amit mindannyiunknak olyan sokáig kellett csinálnia. Amikor sötétedni kezd, mivel nincs helyem, ott maradok, ahol eddig, a vonat ajtaja előtt ülve. Nagyon fáradt vagyok, de a sötétben másra sem tudok gondolni, mint anyám arcára a tömegben, és reménytelenségében kitátott szájára. Nem akarok az anyámra gondolni, de a kimerültség miatt önkívületbe esem, körbevesz a sötétség, a vonat zötyögése, és a távolról beszűrődő hangok. A vonat ajtaja előtt ülve alszom, elringatott a kattogás, hol felriadok, hol megint elszenderedem. Lázálmok gyötörnek. Álmomban egy furcsa házban vagyok, ami a sajátunknak tűnik, de semmi sem ott van, ahol kellene, és kezdem azt hinni, hogy egy idegen házba tévedtem, haza fognak jönni, és megtalálnak. Mikor felébredek, majd újra elalszom, visszakerülök ebbe a furcsa házba, és különböző dolgok után kutatok. Pirkadat előtt ébredek fel, alig pihentem. A vállam, a csípőm és a hátam sajog a kényelmetlen póztól, de nincs erőm felkelni. Nincs erőm semmihez, csak tűrni. Elizabeth bóbiskol, néha felébred, néha visszaalszik, de egyikünk sem beszél.
Végül a vonat lelassít. Egy városon haladunk keresztül, de az, úgy tűnik, csak fut tovább és tovább. Biztosan St. Louis. Megállunk és várakozunk. Feljön a nap, és olyan meleg lesz a vasúti kocsiban, mintha egy sütőben ülnénk. Nincs semmi légmozgás. Rengeteg épület van St. Louisban, nagyon sok magas, kétemeletes, azon tűnődöm, lehet, hogy ezek vágják el a szél útját, azért áll meg. De végül a vonat megindul, és begördülünk az állomásra.
Az ajtóhoz közeli helyemnek köszönhetően az egyik legelső vagyok, aki leszállhat a vonatról. Egy katona nyitja ki, és leparancsolja az embereket, pedig nem kellene törnie magát, hiszen egyébként is mindenki lefelé igyekszik. Először előre sodor a tömeg, de végül meg tudok állni a peron végében. Attól félek, elveszítettem Elizabeth-et, ám később meglátom őt a tömegben. Egy keménykalapos fiatalemberbe karol. A férfi valamiben különbözik a többiektől – feltűnően élénk és friss még a hosszú út után is.
Majdnem elengedem őket, de a magányosan töltött jövő képe megijeszt, így kinyúlok, és megérintem a vállát.
– Hát itt vagy – szól.
Beállunk a sorba egy mellékhelyiségnek kinevezett árokhoz. A szag visszataszító, ammónia, csípős és könnyezik tőle a szemem. Egy fal választja el a férfi és a női részleget, de a nők mind együtt vannak. Leguggolok, próbálok úgy tenni, mintha nem lenne körülöttem senki, és próbálom felfogni a szoknyám, hogy ne érjen bele a mocsokba. Szörnyű. Rosszabb, mint bármi. Szörnyen érzem magam.
Mi lenne, ha anyám most itt lenne? Mit tennék? Azt hiszem, talán jobb ez így, talán Isten intézte így. De ez is szörnyű gondolat.
– Gyermekem – mondja Elizabeth, amikor kijövök. – Mi a baj?
– Olyan szörnyű – felelem.
Nem kellene sírnom, de haza akarok menni. Le akarok feküdni és aludni.
Elizabeth megkínál keksszel.
– Tartalékolnia kellene az élelmet – mondom neki.
– Ne aggódj – felel. – Van elég.
Nem kellene elfogadnom, de annyira éhes vagyok. És ha eszem egy kicsit, egy kicsit jobban is érzem magam.
Megpróbálom elképzelni, milyen lesz az erőd, ahova megyünk. Lesz valami hely, ahol aludni lehet, vagy csak barakkok? Vagy ami még rosszabb, sátrak? Bár az után az éjszaka után, amit a vonaton töltöttem, nem tudok elképzelni annál rosszabbat. Arra gondolok, hogy ha egy ideig egy sátorban kellene laknom, megpróbálnám kihozni belőle a legjobbat.
– Szerintem ahogy most itt állunk a pokol tornácán, talán ez még annál is rosszabb, mint ami a végén vár ránk – mondom Elizabeth-nek.
Mosolyog.
Bemutatja a társát, Michaelt. Eléggé hasonlít rá ahhoz, hogy a bátyja legyen, de mégsem hiszem, hogy testvérek lennének. Elhatároztam, hogy nem kérdezem meg tőlük, ha akarják, elmondják.
Egymás mellett állunk, nem szólunk egy szót sem, amikor egyszer csak valami felfordulás támad távolabb a peronon. Egy nő az. Fekete ruhája olyan, mint a füst. Végigfut a peronon, felénk közeleg. Ott van az a sok ember, és mégis úgy tűnik, mintha nem lenne előtte akadály.
– NE, NE, NE, NE, NE ÉRJENEK HOZZÁM! MOCSKOS KEZEK! NE ENGEDD, HOGY HOZZÁD ÉRJENEK! NE SZÁLLJ FEL A VONATRA!
Az emberek elállnak az útjából. Hol vannak a katonák? A nő ruhája annyira szakadt, hogy szinte szétrohadt a varrásoknál. Fekete szoknyája piszkos, gyűrött és foltos. Az arca nagyon sovány.
– ÁLLATOK! SEMMI SINCS OTT! AZ EMBEREKNEK NINCS ENNIVALÓJUK! SEMMI SINCS OTT, CSAK INDIÁNOK! AZÉRT KÜLDTEK MINKET, HOGY LETELEPEDJÜNK, DE SEMMI SEM VOLT OTT!
Arra számítok, hogy tovább fut mellettem, de ehelyett megragadja a karom, megáll és rám néz. Világos szeme van, halvány színű szem a sötét arcon. Őrült.
– MINDANNYIAN ÉHEZTÜNK, EZÉRT ELMENTÜNK AZ ERŐDHÖZ, DE AZ ERŐDBEN NEM VOLT SEMMI. MINDANNYIAN ÉHEZNI FOGTOK, ÚGY, AHOGYAN AZ INDIÁNOKAT IS ÉHEZTETTÉK! MINDANNYIAN MEGHALUNK! NEM ÉRDEKLI ŐKET!
Az arcomba ordibál, rám spriccel a nyála, olyan meleg, mint a lélegzete. Csupa ín és piszkafa, de olyan erős, hogy nem tudok kiszabadulni a szorításából.
A katonák megragadják, és elszakítják tőlem. A karom fáj, ahol megszorította. Nem tudok felállni.
Elizabeth felhúz a földről.
– Maradj mellettem – mondja, és elindul a másik irányba végig a peronon.
Az emberek felnéznek, az üvöltöző nő irányába. Elizabeth magával húz. Még mindig a nő keze és csuklója jár az eszemben, mely fekete lett a mocsoktól. Emlékszem, anyám arca is fekete volt, amikor a peronon feküdt. Fekete, mint valami rohadt gyümölcs.
– Itt jó lesz – mondja Elizabeth, mikor egy ódon ajtóhoz érünk, mely egykor zöld lehetett, de már lemállott róla a festék. Az ajtó kinyílik, belépünk.
– Mi történt? – kérdezem.
A szemem hozzászokott a reggeli fényhez, és most nem látok semmit.
– Ő Clara – mondja Elizabeth. – Tennessee-ben élnek a rokonai.
– Gyere velem – mondja egy másik nő, a hangja alapján idősebbnek gondolom. – Erre gyere. Hol van a csomagja?
Elraboltak. Ó, kegyelmes Isten. Meg fogok halni. Nyögök egyet.
– A csomagja elveszett, az anyja meghalt a tolongásban a peronon.
A nő a sötétben hümmög valamit. Egészen szimpatikus.
– Szegény drágám. Michael megtalálta már az utasát?
– Egy pillanat – feleli Elizabeth. – Szerencsénk van, hogy felfordulás támadt.
Lassan újra látok. Ez egy raktár, tele elhagyott dolgokkal. A nő, aki a karomat fogja, idősebb. Van itt néhány törött szék és egy sámli. Elizabeth valamiféle kalandornő lehet?
– Ki vagy te? – kérdezem tőle.
– Barátok vagyunk – válaszolja. – Segítünk neked eljutni a nővéredhez.
Nem hiszek nekik. New Orleansban fogom végezni. Elizabeth egy kalandornő.
Egy pillanattal később az ajtó kinyílik, Michael az egy fiatal fiúval.
– Ő Andrew – mondja.
Egy férfi? Mit akarnak egy férfival? Ez az egyetlen momentum, ami megakadályozza, hogy elkiáltsam magam: „Fuss!” Andrew-t elvakítja a sötétség, és látom a meglepetést az arcán, biztos az enyém is így nézett ki az előbb.
– Mi ez az egész? – kérdezi.
– A Barátaid vagyunk – feleli Michael, és talán ő másképpen mondta, mint Elizabeth, vagy csak azóta észhez tértem, és képes lettem felfogni.
– Kvékerek? Abolicionisták?
Michael mosolyog. Látom a sötétségben fehéren ragyogó fogait.
– Egyszerűen csak Barátok – mondja.
Abolicionisták. Őrültek, akik rabszolgákat rabolnak el, hogy aztán felszabadíthassák őket. Azért jöttek, hogy elraboljanak minket? Mi déliek vagyunk, és bár még sosem hallottam arról, hogy a kvékerek bosszút akarnának állni, mindenki tudja, hogy az abolicionisták őrültek, és bármire képesek.
– Itt kell várakoznunk, míg elkezdik kifelé terelni az embereket, csak este távozhatunk – mondja az idősebb nő.
Nagyon félek, haza akarok menni. Talán meg kellene próbálnom kiszabadulni, és kiszaladni a peronra. Ott északi katonák vannak. Vajon megvédenének? És utána mi lenne? Elmennék egy oklahomai erődbe?
Az idősebb asszony megkérdezi Michaeltől, hogy jutott át ilyen gyorsan az őrökön, és a férfi mesél neki az őrült nőről. Egy „menekült”, így hívja.
– Vissza fogják vinni – mondja Elizabeth sóhajtva.
Visszaviszik – úgy értik, hogy tényleg Oklahomából jött? Arról beszélnek, milyen rossz lesz az idei télen. Michael azt mondja, wisconsini indiánokat telepítettek be ide, de nincs élelmük, néhány éve állami adományokon tengődnek. És most még többen lesznek. Nem készültek fel a télre.
Nem kaphattak túl sok adományt a háború alatt. A sereget is épp elég nehéz volt élelmezni. Elmagyarázzák Andrew-nak és nekem, hogyan fogunk kiszökni az állomásról este, sötétedés után. Egy napot egy kvéker családnál töltünk St. Louisban, majd a következő családhoz küldenek minket. És így adogatnak kézről kézre, mint egy vödröt a brigád, míg el nem jutunk a saját családunkhoz.
Földalatti vasútnak nevezik.
De hát mi rabszolgatartók vagyunk.
– Ami helytelen, az helytelen – mondja Elizabeth. – Mi pedig képtelenek vagyunk csak állni és nézni, hogy az emberek éheznek.
– De csak mi ketten az egész vonatról – jegyzi meg Andrew.
Michael sóhajt.
Az idős asszony bólogat.
– Ez nem helyes.
Elizabeth azért választott engem, mert az anyám meghalt. Ha az anyám nem halt volna meg, ott lennék kint, úton az éhínség felé.
Nem tehetek róla, de sírni kezdek. Nem kellene előnyöket élveznem az anyám halála miatt. Jobban kellett volna vigyáznom rá.
– Csitt – mondja Elizabeth. – Csitt, minden rendben lesz.
– Nincs rendben – suttogom, próbálok halkan beszélni, hiszen nem fedezhetnek fel minket.
– Mi az, gyermekem?
– Nem engem kellett volna választanod – felelem.
De úgy sírok, hogy nem hiszem, hogy értik, amit mondok. Elizabeth végigsimítja a hajam, és megtörli az arcomat. Talán ez az utolsó alkalom, hogy valaki így ér hozzám. A nővéremnek már három saját gyereke van, nem lesz szüksége még egyre. Keményen kell majd dolgoznom, hogy eltartsam magam.
Van itt pár takaró, lefekszünk a kemény földre, mindannyian, kivéve Michaelt, aki egy széken ül és úgy alszik. Ezúttal kevesebbet álmodom. De amikor felébredek, bár nem emlékszem rájuk, úgy érzem, nyugtalan álmok voltak.
A csillagok fényesen ragyognak, mikor végre kilopózunk az állomásról. Csillagos éjszaka van. A csillagok ugyanilyenek lesznek Tennessee-ben is. A peron üres, a vonat és az emberek elmentek. A Lincoln vonat visszaindult délnek, míg mi aludtunk, hogy még több embert elvigyen Mississippiből.
– Visszajössz, hogy másokat is megments? – kérdezem Elizabeth-től.
A csillagok zászlóként ragyognak szelíd feje fölött.
– Megmentjük, akit tudunk – mondja.
Nem igazságos, hogy pont engem választottak.
– Segíteni szeretnék – mondom neki.
Egy pillanatra elhallgat.
– Csak magunkfajtákkal dolgozunk – mondja.
Van valami a hangjában, ami eddig még nem volt ott. Élesek a szavai.
– Hogy érted? – kérdezem.
– Nincsenek rabszolgatartók a csapatunkban – mondja, a hangja hideg.
Úgy érzem magam, mintha lázam lenne; fáradt vagyok, de az elmém tiszta. Még sosem mentem ilyen messzire, és nem gyalogoltam keresztül egy egész városon. St. Louis utcái üresek. Néhány lámpa ég. Messze egy nő énekel, a hangja tiszta, és könnyedén kúszik tova az éjszakában. Gyönyörű hang.
– Elizabeth – mondja Michael – ő csak egy kislány.
– Tudnia kell – feleli Elizabeth.
– Akkor miért mentettetek meg? – kérdezem.
– A gonoszság ellen nem szabad gonoszsággal harcolni – válaszolja.
– De én nem vagyok gonosz! – kiáltom.
De senki sem felel.



A fordítás alapjául a Small Beer Press kiadó Mothers and Other Monsters című kötetének elektronikus kiadása szolgált. Mind az eredeti, mind a fordított mű a Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 3.0 licensze alatt lett kiadva.