Fiction Kult

A polgárháborús veteránok felsorakoznak a sínek mellett. Dodge tábornok katonái, ők gondoskodnak róla, hogy minden rendben legyen a Lincoln vonat érkezéséig. Ha a megfelelő helyre állok, a sapkám széle szemellenzőként eltakarja előlem a katonákat. Tavaszi este van. A háznál virágzik az orgona. Édesanyám egy virágot tűzött a ruhájára a bross alá. Érzem az illatát, még ebben a nagy tolongásban is, amit a vonatra váró emberek művelnek. Érzem az orgona illatát, a sok összepréselődött ember szagát, és a hamu enyhe ízét a levegőben. Haza akarok menni, de az a ház már nem a miénk. Végigsimítok a fekete ruhámon. Mi itt a peronon mind gyászolunk.
A vonat St. Louisba visz, ahonnan az oklahomai körzetbe utazunk tovább. Azt mondják, gyalog megyünk, de nem tudom, anyám hogy lesz rá képes. 1962 tele óta elég gyenge. Ellenőrzöm a táskám tartalmát, megvan-e a víz és az élelem.
– Julia Adelaide – mondja anyám –, azt hiszem, haza kellene mennünk.
– Azért jöttünk, hogy felszálljunk a vonatra – felelem élesen.
Clara vagyok, nővérem, Julia tizenegy évvel idősebb nálam. Julia férjnél van, és Tennessee-ben él. Anyám pislant, és bizonytalanul megérinti az orgonavirágot a ruháján. Ha nem vagyok elég határozott, nem fogja abbahagyni.
Várok. Amikor fiatalabb voltam, zabolátlan énemet keresztény jótékonykodással próbáltam megfékezni. Isten semmi olyat nem küld ránk, amit ne tudnánk elviselni. Most csak próbálom távol tartani magamtól, próbálom fegyelmezni külső énemet. Van bennem egy érzés, valamiféle harag, melyet ki sem tudok fejezni igazán. Valami feszül, mint egy ív, csak feszül, feszül és feszül...
– Mikor megyünk már haza? – kérdezni anyám.
– Hamarosan – felelem, mert így a legkönnyebb.
De úgyis elfelejti, és egy perc múlva megkérdezi újra. Majd újra és újra, végig a hosszú-hosszú vonatút alatt St. Louisba. Próbálok keresztény leány módjára viselkedni, és emlékeztetni magam arra, nem az ő hibája, hogy a háború öregasszonnyá változtatta, vagy, hogy az agya tele van lyukakkal, így minden új információ kiesik belőle. De ez nem is az én hibám. Még csak meg sem próbálom visszafojtani az érzéseimet, tudom, hogy kiülnek az arcomra. Csak úgy lehetsz igaz ember, ha belülről jön, és nekem nem jön. Tele vagyok egy keresztényhez nem méltó érzésekkel. Az anyám gyengesége próbára teszi őt, de engem is.
Bárcsak valaki más lennék.
A vonat végigzakatol a síneken, pöfékelve közeleg, egyre lassít. Öreg, elhasznált darab, de látszik rajta, hogy egykor míves munka volt. A por alatt sötétvörös színű. Állítólag Lincoln elnök számára gyártották, de a gyilkossági kísérlet óta túl veszélyes utaznia. Az emberek a peron felé nyomulnak, táskáikat és világi javaikat hurcolják. Ne tudom, hogy fogjuk feltenni a poggyászunkat a vonatra. Ha Zeke el tudott volna jönni, legalább biztos lehetnék benne, hogy tele van pakolva, de a négerek most már szabadok, és nem fognak segíteni. Az utasítás kikötötte, hogy a család négerei nem jöhetnek ki az állomásra, bár látom az arcukat itt is, ott is a tömegben.
A vonat megáll az állomáson kívül, hogy vizet vegyen.
– Az nem az apád? – kérdezi az anyám félénken. – Látod a vonaton?
– Nem, anyám – felelem. – Mi fogunk vonatozni.
– Találkozunk apáddal? – kérdi.
Nem számít, mit válaszolok, néhány perc múlva úgyis elfelejti, de képtelen vagyok igennel felelni neki. Nem tudom azt mondani, hogy találkozni fogunk az apámmal, még akkor sem, ha ezzel pár pillanatnyi örömet szerezhetnék neki.
– Találkozunk apáddal? – kérdezi újra.
– Nem – felelem.
– Hova megyünk?
Gondosan elmagyaráztam neki az egészet, és sírt, akárhányszor csak végighallgatta. Az emberek tülekednek a peronon a vonat felé, én pedig azt próbálom eldönteni, előre menjek-e a poggyászommal. Vajon miért sietnek annyira, hogy felszállhassanak a vonatra? Úgyis elvisz mindnyájunkat.
– Hova megyünk? Julia Adelaide, most azonnal válaszolsz! – szólít fel anyám, a hangja túlságosan remeg ahhoz, hogy a sajátjának tűnjék.
– Én Clara vagyok – mondom –, és St. Louisba megyünk.
– St. Louis – ismétli meg. – Nem kell St. Louisba mennünk. Nem juthatunk át a vonalon, Julia, és én... én elég gyengének érzem magam. Most már menjünk haza, butaság ez az egész.
Nem mehetünk haza. Dodge tábornok világossá tette, hogy ha nem jelennénk meg a vonatnál ma reggel, hogy kipipálhassák a nevünket a listán, mindenkit letartóztat a városban, és lelövet minden tizedik embert. A város tudta, hogy hihet neki, hiszen korábban a washingtoni vonatért is ő felelt, és akkor is betartotta, amit ígért. Letartóztatta az embereket, fogva tartotta őket, és akárhányszor csak rálőttek a vonatra, felakasztott egyet.
Üvöltést hallok, és látom, amint a tömeg hullámokban ömlik le a peron széléről. Mindenki attól fél, hogy nem lesz helye. Megragadom a csomagot és az anyám karját, és mindkettőt magammal húzom. A csomag olyan nehéz, hogy fájnak tőle az ujjaim, a víz és az élelem súlya lehúzza a karom. Anyám kicsi, amikor ágyba dugom aznap éjjel, olyan picike, mint egy gyermek, de most nem hajlandó megmozdulni, ellenszegül, és kitátja a száját, a szája belül rózsaszín és nedves, és jajgat, alig hallom a tömeg üvöltözésétől. Nem tudom, el kellene-e engednem a csomagot, hogy inkább őt segítsem, és egy pillanatig arra gondolok, hogy inkább őt engedném el, rakja fel valaki más a vonatra, aztán később majd megkeresem.
Egy férfi a tömegben durván meglöki hátulról. Düh torzítja el az arcát. Miért ilyen dühös? Anyám rám esik, a tömeg pedig tol minket tovább. Próbálom tartani a csomagot, de csúszik a kesztyűm, és csak a jobb kezemben tudom fogni, mert a ballal anyámat támogatom. A tömeg mindenfelől lökdös, a peron széle felé tolnak.
A vonat fütyül, mintha már indulna is. Mindenki kiabál körülöttünk. Anyámat hozzám nyomják, arca a mellemhez feszül, felém fordul. Nagyon fél. Az arca ízléstelenül intim helyzetbe kerül a mellemmel, mintha a gyermekem lenne. Az anyám mint a gyermekem. Iszonyat és rettegés száll meg. A tömeg szorítása egyre gyengül. Még mindig a csomagot szorongatom. Minden rendben lesz. Hagyom, a többiek hadd nyomakodjanak, én várok, majd csak felrakom valahogy a csomagot a kocsiba. Nem akarhatják, hogy holmi nélkül utazzunk.
Anyám becsukja a szemét. Felemeli ráncos arcát, szeme alatt a bőr felpuffadt, mintha egy második, vak szemhéja lenne. Minden olyan valószerűtlen. Hirtelen furcsa érzés kerít a hatalmába. Azt kívánom, bárcsak elmenekülhetnék valahova, ahol magamra tudom csukni az ablakokat. Már többször szálltak meg hasonló érzések, mióta megtudtuk, hogy apám meghalt, mindig, ha furcsa és rémisztő helyeken vagyok.
A mögöttem lévő tolakszik, és meg akarom neki mondani, hogy engedjen utamra, de képtelen vagyok rá. Az emberek kiabálnak körülöttünk. Semmit sem látok, csak azokat, akik hozzánk préselődnek. Még mindig tolakodnak, de már nem a peron széle felé, hanem előre, ahová a vonat be fog állni, amint engedélyezik, hogy felszálljunk.
Várj, kiáltom, de képtelen vagyok megítélni, valóban kiáltottam-e vagy sem. Nem hallok semmit, míg a vonat fütyülni nem kezd. Elindult? Beállt az állomásra? Nem tudom kideríteni anélkül, hogy el ne engedném anyámat vagy a poggyászt. Anyámat a tömeg közé taszítják. Érzem, amint nekem lökik. A szeme lehunyva. Mint egy nagy baba, erőtlenül a karjaimban. Még csak meg sem próbál talpon maradni. A sorsra bízza magát.
Nem tudom többé tartani anyámat és a csomagot is. Így elengedem a poggyászt.
Ó, kegyelmes Isten.
Nem tudom, hogy élem túl ezt a percet.
A tömeg körülöttem egy nagy valami, ami nyom, felfelé és lefelé lökdös. Nem kapok levegőt a nyomástól. Káprázik a szemem, kis pontokat, fehér szikrákat látok, csillognak, mint a fém és mint a fény.
A lábam a földön maradt, a testem sodródik a tömeggel. Képtelen vagyok megállni a lábamon, de elesni sem tudok. Azt hiszem, anyám teste nekem feszül, de nem biztos, hogy ő az, és azt sem tudom, ebben a tömegben hogy kap levegőt.
Úgy érzem, meg fogok halni.
A zaj körülöttem már nem is zajnak tűnik. Valami más, olyan elem, mint a víz vagy valami, ami körülvesz és a hatalmába kerít.
Sokáig folytatódik még így, míg végre a testem újra egy vonalba kerül a lábammal, ahogy az embereknek feszülök. Úgy érzem, süllyedek, és semmit sem tudok tenni ellene. A peron kemény. Az egész testemet sérültnek és teljesen elhasználtnak érzem.
Anyám nincs velem. Anyám egy kupac feketeség a földön, elkezdek mászni felé. Bárcsak azt mondhatnám, amíg mászom felé, hogy aggódom miatta, de ebben a pillanatban csupán egy állati ösztöntől hajtva cselekszem, azért mászom felé, mert az enyém, és semmi más nincs a világon, amit a sajátomnak nevezhetnék. A szoknyája felcsúszott, kilátszik a bokája és a lábikrája. Az arca fekete. Először azt hiszem, a ruhája az, de nem, az arca, teljesen belepte a vér, azért fekete.
Az emberek továbbra is szállnak fel a vonatra, de néhányan hátra maradtak, körülöttünk állnak a peronon. És más dolgok is vannak ott. Meglepően sok cipő, mind agyonhasznált. Kabátok is. Táskák. Batyuk és emberek. Megpróbálom anyám karját a feje fölé emelni, hogy levegőt pumpáljak a tüdejébe. A karja sovány, mégsem hajlik arra, amerre szeretném. Azt olvastam az újságban, hogy amikor Lincoln elnökre rálőttek, megállt a légzése, és a háziorvosa indította újra. De talán az újság tévedett, vagy talán ez bonyolultabb, mint ahogyan én gondoltam, vagy csak nem mindig működik. Anyám nem lélegzik.
A peronon ülök, és megpróbálom kitalálni, hogy mit tegyek most. A fejemben nincs egy hasznos gondolat sem. Ima sem.
– Asszonyom? – szól egy katona.
– Igen, uram? – kérdezek vissza.
Kellemetlen ránéznem, belenéznem a napba. Leguggol, de nem ér hozzá anyám testéhez.
– Maradt valakije a városban?
Vajon úgy érti, unokatestvérek vagy ilyesmi? Valaki, aki nem viselkedik „ellenálló módjára” a négereket illetően?
– Senki – felelem.
– Vallásos volt? – kérdezi anyámra mutatva, beszédmódjából tudom, északi.
– Igen, uram – mondom. – Metodista volt, fel kellene vennie a kapcsolatot a lelkésszel, Robert Ewald tiszteletessel, uram.
– Elintézem, asszonyom. Most fel kell szállnia a vonatra.
– Hagyjam itt? – kérdezem.
– Igen, asszonyom, a vonat mindjárt indul. Sajnálom, asszonyom.
– Képtelen vagyok rá – mondom.
Megfogja a könyökömet és felsegít. És én hagyom neki.
– Igazából nem vagyunk ellenállók – mondom. – Zekének és Rachelnek hova kellett volna mennie? Ki kellett volna dobnunk őket?
Segít felmászni a vonatra. Az emberek bámulnak rám, ahogyan felszállok, és rádöbbenek, hogy biztosan teljesen összegyűrődött a ruhám. Pillantásaik kereszttüzében próbálom megigazítani a sapkámat, és kisimítani a ruhámat. Hogy a szememmel és a kezemmel mit kezdjek, nem tudom.
Nincs hely. Egészen St. Louisig állnom kell? Megmarkolom az egyik ülés hátulját, hogy kapaszkodjak. Váratlanul meleg lett, minden távolnak tűnik, és úgy érzem, mindjárt elájulok. Háborog a gyomrom. A számon keresztül lélegzem, már abban sem vagyok biztos, hogy valóban kapaszkodom a szék hátuljába.
De nem esem el, hála Istennek.
– Nem Licoln – mondja valaki, férfihang, testes bariton, és a szavakhoz láncolom a testem, mint egy biztosítókötélhez, visszahúzom magam a kocsiba, a világba.
– Seward. Lincolnnak már nincs hatalma.
A vonatnak test- és meleg, átizzadt gyapjúszaga van. Félek, hogy elájulok, így arra kell koncentrálnom, hogy a számon keresztül lélegezzek. Apránként veszem a levegőt, lihegve, mint egy kutya.
A meleg a bőrömre telepszik. Nincs levegő.
– Persze, hogy Lincoln nem kormányozhat tovább, de az az átkozott színész szentet csinált belőle, amikor rálőtt – mondja egy másik hang. – És most senki sem mer ellenkezni vele. Nem számít, hogy az elveinek van-e értelme vagy nincs.
– Téved – válaszolja az első hang. – Seward kormányoz a háttérből. Lincoln gyengeelméjű. Nem tud kormányozni, nézze meg, mit csinált a háborúban.
A másik horkant egyet.
– De győzött.
– Nem – így az első. – Vesztettünk. Van különbség, uram. Vesztettünk, még úgy is, hogy az északiaknak még egy normális tábornokot sem sikerült találniuk.
Ismerem a fajtáját. Csodálatosnak tartja magát, olyasvalakinek, aki mindig is tudta, mit kellett volna tennie Davis elnöknek. Ha egy igazi makacs délire vágytak, hát találtak maguknak.
– Grant jó volt. De nem különösen jó. Nagy Sándor kivételével bármelyik katona tehetetlen lenne Lee tábornokkal szemben.
– Grant iszákos volt – mondja az első. – Az alkalmazottai dolgoztak helyette. Több évnyi háború állt már mögöttük. Tudták, mit kell tenniük.
Olyan meleg van a vonaton. Azon tűnődöm, meddig kell még várni, mielőtt elindulunk.
És azon, vajon a lelkész ír-e majd a nővéremnek Tennessee-be, hogy elmesélje, mi történt anyánkkal. Azt kívánom, bárcsak keletre menne a vonat, Tennessee felé, nem pedig északi és nyugati irányba, St. Louis felé.
A csomagom. Az egyetlen, amim van. A peronon maradt. Megfordulok, és az ajtóhoz lépek. Be van csukva, megpróbálom lenyomni a kilincset, de nem vagyok elég erős hozzá. Segítséget keresve nézek körbe.
– Be van zárva – mondja egy szürkébe öltözött nő. Nem tűnik rosszindulatúnak.
– A csomagom. Ott hagytam a peronon – felelem.
– Ó, kedvesem – mondja. – Nem fognak visszaengedni oda. Senkit sem engednek le a vonatról.
Kinézek az ablakon, de nem látom a bőröndöt. Észreveszek kint néhány katonát, így megkocogtatom az ablakot. Az egyikük rosszallóan rám pillant, majd elfordítja a tekintetét.
A vonat pöfékel, mindjárt elindul, így még erősebben kopogok az ablakon. Bárcsak be tudnám törni az üveget. Nem értik. Ha értenék, segítenének. A vonat zötyögni kezd, nehéz megtartani az egyensúlyom. Ott van kint, valahol a peronon. Ruhák anyámnak és nekem, takarók, dolgok, amikre szükségünk lesz. Amikre szükségem lesz.
A vonat kizötyög az állomásról, és olyan nyomorultnak érzem magam, hogy leülök a földre a koszba, amit az emberek hordtak be a cipőjükkel, és pityergek.
A vonat eleinte lassan zötyög, aztán felgyorsul. Ez a katt-katt katt-katt elringat. Tudom, hogy illetlen dolog, de engedem, hogy elringasson. Másnak a kezében vagyok már, így nem tehetek egyebet, mint hogy türelmesen várok. Abban jó vagyok. Hát, akkor ennyi volt az életem. Próbáltam szófogadó lenni, de valami nem hajlott bennem eléggé, és sosem voltam képes magamévá tenni a keresztény gondolkodásmódot, de mint egy csirke a baromfiudvaron, mindig észrevettem az apró dolgokat. Azzal foglalkoztam, ami ott volt előttem, először a házzal, majd anyámmal. Mikor már nem tudtunk cukrot szerezni, megtanultam melasszal és mézzel főzni. Most pedig itt ülök, engedem, hogy a fejem kiürüljön, és hogy a vonat elringasson.
– Gyermekem – mondja valaki. – Gyermekem.
A szürke ruhás nő már egy ideje próbálta felkelteni a figyelmem, de én csak ültem és engedtem magam elringatni.
– Gyermekem – szól újra. – Kérsz egy kis vizet?
Igen, ébredek rá, az jól esne. Egy üveg van nála, odaadja, hogy kortyolhassak belőle.
– Köszönöm – mondom neki. – Mi is hoztunk vizet, de elveszítettük a peronon a nagy tolongásban.
– Jött veled valaki? – kérdezi.
– Az anyám – felelem, és újra sírni kezdek. – Már idős asszony, és a peronon akkora tolongás volt, hogy elesett, és agyontaposták.
– Hogy hívnak? – kérdezi a nő.
– Clara Corbett – felelem.
– Elizabeth Loudon vagyok – mondja. – Üdvözöllek, útitársam.

A folytatás


A fordítás alapjául a Small Beer Press kiadó Mothers and Other Monsters című kötetének elektronikus kiadása szolgált. Mind az eredeti, mind a fordított mű a Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 3.0 licensze alatt lett kiadva.