Fiction Kult

Egy húszas éveiben járó fiatalember magányosan sétált egy idegen város rideg utcáin. Ahogyan lassan ballagott, azon kapta magát, hogy élete kudarcait elemezgeti. Ahogy töprengett addigi életéről, fel sem tűnt neki, hogy teljesen eltévedt a magas épületek és keskeny utcák között. Mikor feleszmélt egy zsákutca közepén találta magát. Gondterhelt tekintettel körbenézett, de csupán omladozó vakolatot és néhány szemetes kukát látott maga körül. Bármerre nézett a zsákutcában nem látott sem ajtót sem ablakot, megfordult hát, hogy kisétáljon a főútra, ám ekkor megpillantott egy ajtót. Az alig észrevehető kopott és keskeny ajtó előtt egy furcsa de nyájas képű zömök alak állt, kockás ingben és farmernadrágban. Ő csak állt és nézte, majd kis idő után a férfi felé intett és így invitálta.
- Búj beljebb Isten hozott nálunk, gyere bármikor mi tárt karokkal várunk.
Majd félre állt az ajtóból, és lenyomta a kilincset, az ajtó nyikorogva kinyílt, és habár a fiatalember kicsit furcsállta a férfi szavait, mégis belépett a helységbe. Mikor szétnézett bent, egy üres, gyér megvilágítású italozó látványa tárult elé, asztalokkal és székekkel. A bárpultnál egy csaplár állt, aki barátságos hangon megszólította.
- Itt egy üveg sör és egy szabad hely, hogyha egyedül volnál gyere el.
Bár kicsit meglepődött a csaplár szavain de odasétált és leült a bárpulthoz. Közben a férfi kisétált a hátsó helyégbe. Ő miközben ült és iszogatott, a bárpult tükrében emlékképek villantak fel rég eltemetett életéből. Míg ezeken töprengett egyszeriben egy régi ismerős jelent meg mellette.
- Néha nehezen ébredsz, úgy érzed nincs miért. Meríts erőt magadból, erősebb vagy mint hinnéd. Hidd el menni kell menni a holnapért, egy belülről jövő őszinte mosolyért. Ne hagyd, hogy összezavarjanak, mert a tiszta vízzel öntözött fának a gyümölcse is mindig tiszta, legyél az ki ezt a vizet issza.
A fiatalember belekortyolt italába, majd szemrehányó hangon tekintetét a bárpultra szegezve így válaszolt.
- Csendesen öldöklő magány folyt le szobám falán, megtelt lassan a légtér küzdöttem ott a létért. Láttam magam álmomban egy tóban fulladoztam a gondjaimban. Senki nem segített senki nem nyújtott felém kezet. Ott álltatok mind a tó partján szenvedésem mint egy hullám mosta lábatok, de ti csak mosolyogtatok. Hiába kiáltok eltűntek a barátok, aki mellém állna a bajban azt is vissza fogjátok. Szemetekből kihalt a fény csak néznek feketén, elmerül lassan a testem nem találtam amit kerestem.
Ám mire befejezte a mondandóját, és a férfi szemébe nézett volna az nyomtalanul eltűnt. Szemöldökét ráncolta, nem igazán értette mi történt, szépen lassan visszatemetkezett gondolataiba, melyek most még hevesebben kavarogtak fejében. Ám nem sokkal később egy újabb kísértet tűnt fel a múlt sötét árnyaiból. Egy férfi aki határozott mozdulattal megragadta a vállát, maga felé fordította és mélyen a szemébe nézett.
- Én még hallak a hangzavarban én látom rajtad te nem ezt akartad. Add most a kezed és bízz meg bennem, van még ember a széllel szemben. Kezünkben kezdet szemünkben tűz ég, add hát életed mert van még kiért. Nem volt hiába foglald imába, hogy akarod még tovább.
A fiatalember egy közönyös mozdulattal lesöpörte a férfi kezét válláról, felállt közelebb lépett hozzá és fennhangon így válaszolt.
- Álmok közt éltem, elég! Rossz kezek nyúlnak felém! Nincsen elég erőm már, nézz tükörbe talán az megbocsájt! Összetörted az üveggömbömet benne az álmaimat, a vágyaimat, de a létem megtagad. - ezen a ponton ujjával ingerülten magára mutatott - Bennem még tűz ég! Bennem még az utolsó remény. Jöjjön hát a vég! Én túlélem!
Mikor befejezte mondanivalóját, a férfi egyszeriben köddé vált. Zavartan szétnézett a teremben, ám a férfinak se híre se hamva nem volt. Zaklatottan visszaült a pulthoz és belekortyolt italába. Miközben azon töprengett, hogy vajon a képzelete játszik-e vele vagy sem, tekintetét ismét a tükörre emelte. Ezúttal egy lányt látott benne, oldalra tekintett a lány pedig leült mellé. Hosszú hajú és bánatos tekintetű vékony alacsony lány volt, nem más mint egykori kedvese. Elmosolyodott, majd érces hangon a tükörre meredve így szólt.
- Amerre látok mindenhol bábok, mondjátok, hogy megy dolgotok?
A lány ezt hallva könnyes szemekkel tekintett a fiatalemberre és remegő hangon így szólt.
- Nézz körbe jégbe fagyott nyár arcodon mosoly mégis sírnál. Elveszett érték apáink védték, hiánya bennünk mélyen él még. Leromboltunk mindent, csak a menedék áll, minden mi jó volt a múlté már.
A fiatal tétován ült, nem tudta eldönteni, hogy a lány is csak a képzeletében van vagy valós. Akárhogy is a lány szavai lelkébe martak, úgy érezte nem hallgathatja el tovább fájdalmát. Nehéz lélekkel hát, de mégis szóra nyitotta ajkát.
- Amikor azt hittem túl mélyre süllyedtem már túl sok a víz felettem lassan megrémültem. Húzott egyre a mélység a fénytelen sötétség a víztükör megtört tudtam, hogy értem jött. Szüntelen idő mindent elvivő az ősi erő minden felett áll. Erősebb bárminél amit valaha is építettél ezen a földön, minden az ő markában vész el. Megállíthatatlanul elsodor mindent maga előtt. Ha az útjába kerülsz visz magával.
Szavai végére érve komoran meredt maga elé, majd rákönyökölt a bárpultra és fejét karjaiba temette. A helységre mély és komor csend telepedett, szinte fojtogatta. Miközben ült szótlanul, várta, hogy a lány is ugyanúgy eltűnjön mint a két másik lidérc múltjából. De a lány csak ült mellette mozdulatlanul, lehajtott fejjel, bánatos arccal. Végül a rideg csendet a helységbe visszasétáló csaplár barátságos hangja törte meg.
- Nálunk nincs szükséged fojtó álarcodra, vesd le gyorsan nem baj, hogy ha arcod csúnya. Na, miért reszketsz köztünk senki nem bánt, végre hazaértél vigyázunk rád.
Azzal barátságosan rámosolygott, megveregette vállát, majd ismét kisétált a helységből. Egy ideig a férfi után meredt, majd elgondolkodott rajta, hogy miért is van itt. Miközben ezen töprengett a lány bánatos fájdalommal teli hangja ütötte meg fülét.
- Végleg, végleg elhagyott a léted rögtön eldobod. De vissza, visszaránt egy kéz, nyújtom, most nehogy lenézz. Nem volt hiába foglald imába, hogy van kiért és van miért.
Ez volt az a pillanat amikor már nem bírta tovább, és hangos zokogásba tört ki. Csak szipogott és záporozó könnyeit törölgette inge ujjával. Most először úgy érezte, hogy érzéketlen-elfásult lelke egyszeriben kezd eltelni bánattal és keserűséggel. Az üres semmi immár telítve volt érzésekkel, így hát igyekezett megnyugodni és a lány tekintetét kerülni. Mikor már valamennyire képes volt megszólalni könnyeitől, szemrehányóan a lány felé fordult.
- Nekem már semmim nem maradt. Nekem már semmi, utánad a vihar mindent eláraszt, a vihar mindent széttép. – majd felállt két kezével gyengéden megragadta a lány két vállát, mélyen a szemébe nézett és folytatta. - Bárcsak már te is látnád, bárcsak már te is tudnád. Lépj át rajtam és nézd…
- Látom a szemedben, még félsz.
Vágott szavába a lány hevesen, ő megdöbbent fejét leszegte és némán meredt a padlóra. Tudta, hogy igaza van, de nem akarta beismerni. A lányra nézett és bár zokogó kedvese látványa mélységesen elszomorította, mégis erőltetett közönnyel csak ennyit mondott.
- Fényből jöttem fénybe vágyom, kereshettek de nem találtok.
Szavainak hallatára a lány lehajtotta fejét, tekintete a padlóra meredt, könnyei pedig patakokban hullottak alá orcájáról. Kétségbeesetten nézett vissza a fiatalemberre, és könnyeit nyeldesve így szólt.
- Legyél te az a más aki ad nekem hitet, gyere jöjj velem mert talán újra egyszer... – a lány megragadta kezét majd arcához emelte, és könnyes szemekkel úgy kérlelte - Vigyél el, vigyél el magaddal, újra meg újra. Fény, gyere fény, te meg én, vigyél el, mint rég... Gyere fény, te meg én, csak te meg én.
Azzal felállt és elindult a kijárat felé, lépett kettőt majd megállt és visszafordult, vékony gyenge kezét a fiatalember felé nyújtva. Ő egy darabig tétován nézte a lányt, majd megfogta kezét és együtt indultak el a kijárat felé. Amint kiléptek az italozó ajtaján a lány vékony ujjait már nem érezte, helyükbe bőröndjei kerültek. Kissé értetlenül szétnézett, majd megállapította, hogy otthon van a saját udvarukban, félúton a ház és az utca között. Gyorsan letette hát csomagjait, megfordult és futott be a házba, fel a lépcsőn, egyenesen a szobába ahol a lány ült és arcát tenyerébe temetve zokogott. Odalépett hozzá, megfogta kezét majd felhúzta őt és szorosan magához ölelte. Miközben könnyeit nyeldeste, kedvese fülébe súgta.
- Új nap köszönt ránk és te itt leszel velem, ez az én napom ragyogjál bennem. Mert benned élek új világot tiszta fényed újra látom, talán, talán, talán.
Miközben így ölelték egymást a lelke kezdett megnyugodni, és a távolból hallani vélte a csaplár barátságos hangját.
- Néha nehéz neked nincs ott senki veled, néha segítenek olyankor minden könnyebb. Kérlek jegyezd meg kezedben az életed, a dolog rajtad áll! Rombolod vagy építed?



Gyakran érezzük úgy, hogy az egész világ összeesküdött ellenünk és csak magunkra számíthatunk. A legtöbb ilyen helyzetet a félreértés, az egymás szavaira nem megfelelő értékű odafigyelés okozza. Az emberek általában azt hallják, vagy azt olvassák, egy üzenetben amit hallani-látni akarnak, érzelmi állapotukhoz mérten. Ezért mélységes sértődöttségükben meg sem fordul a fejükben megvizsgálni a tényt: Vajon nem ők értelmeztek e valamit tévesen? Általában eszükbe se jut, hogy a hiba esetleg bennük lehet. Pedig az ember önmagának a legnagyobb ellensége, ez tény. Sokkal kevesebb gondunk és bajunk lenne életünk során, ha kicsit több odafigyeléssel lennénk embertársaink iránt. Hiszen a szavak nem csak rosszindulatból tudnak fakadni.


Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.