Fiction Kult

Egy kamasz üldögélt szobájában, az ablak besötétítve az ajtó kulcsra zárva éppen kedvenc videojátékával mulatta az időt. A legkevésbé sem volt kíváncsi a külvilágra, sem a szüleire, sem másokra, mégis miközben játszott egyszeriben valaki megszólalt.
- Én csak egy házra vágyom az erdő szélén, írom a dalt, megszólít és elhallgattat. Ezt most nem ronthatom el vigyél el innen, csomagold bőröndbe a lelkünket. Te vagy szívem választottja vigyél engem haza. Bármit felépítek én neked, ha te felépítesz engem.
A kamasz megállította a játékot felkelt székéből, és keresni kezdte a hang forrását, mely kísértetiesen hasonlított az övéhez. Körbejárta a szobát, mindenhová benézett mégsem talált semmit. Vállat vont és vissza indult székéhez ám a falon lógó tükör előtt elsétálva furcsa dologra lett figyelmes. Saját magát látta benne, de mégsem. Haja rendezett volt és rövid, fehér inget viselt, ott állt szembe vele, bánatos tekintettel. Végül kissé bánatos hangon így szólt tükörképe miközben szemei a padlóra meredtek.
- Ez az a kéz és ez az a szem. Én menekültem, végig hozzád menekültem. Ki tudja milyen hosszú utat jártam meg? Nem emlékszem és nincs is mire emlékeznem. Házamba otthont szívembe honvágyat hoztál. Én maradok otthon, engem már senki nem vár. És én sem várok semmit, maradok én az aki úgy látott téged, ahogy végig láttad az életünket.
A fiú értetlenül állt a tükörképével szemben, aki beszélt ugyan de nem hozzá. Kisidő elteltével még egy ő körvonalazódott ki a tükörben, a már ott lévő mögött bal oldalról. Ez az alak már jobban hasonlított rá, csapzott kócos haja volt, és fekete kapucnis ruhát viselt. Arca ápolatlan enyhén borostás. Ez a személy már sokkal faragatlanabb hangon és ingerülten szólt hozzá.
- Tudod, egy szint felett már nem süllyedhetek, ha lefelé nézek vetek egy keresztet és továbblépek. Elemem a bosszú, csak legyen elég hosszú. Hát nekem te ne! Nekem te ne mondd meg, hogy mit kezdjek a maradék időmmel! Ha igazán szeretnél visszaadnád amit tőlem elvettél! Mielőtt meghalok én látni akarom, hogy átjársz bennem és befordítod a szemem és belém nézel.
A kamasz arcára mély döbbenet ült, csak meredt némán a tükörre. Nem tudta eldönteni, hogy mind ez csak a képzelete játéka vagy valóság. Egy dolgot azonban biztosan tudott, a két alak a tükörből az ő saját érzéseiért tesznek szemrehányást, melyeket igyekezett eltemetni. Mintha a benne kavargó érzések testet öltenének. Bal kezét csípőre tette, jobb kezével pedig haját borzolta, mígnem a mogorva énje újból megszólalt.
- Tudod–e mi a te bajod? Elmondom: semmi! Az a baj, hogy megteheted, ahogy a térnek úgy az időnek sincs vége, hát mégis hogyan létezel? És mégis hallasz engem!? Üdv újra az életben! Minél többet engedsz annál többet érdemelsz. Mi maradt ránk? Pánik és szorongás és néha fáj, szeresd, hogy átjár.
A fiú tekintetére pánik ült, kezdett megijedni saját magától, hiszen gondolatai egyre inkább fenyegetőnek hatottak. Míg állt a tükör előtt a félelemtől megdermedve, a szelídebb énje szólalt meg, félig hozzá beszélve.
- Valahogy úgy vagyok veled ahogy a szívemmel, sosem láttam mégis itt van bennem. És még sincs semmim és senkim. Hát mitől félek? Hisz belülről égek! Ez a tűz engem nem égethet meg, csak ha veled égek el. – tekintetét tenyerére fordította. - Molekulákra oszlom az elmém megbomlott. De szeretni még tudok, vak vagyok de szeretnélek téged vakon. – tenyerét ökölbe szorította. - És majd úgy sírsz értem ahogy én sírtam érted, beléd szenvedtem hát ölj meg a szemeddel és újjáéledek. – ismét kinyitotta tenyerét majd ismét a fiúra nézett. - Mert te olyan vagy nekem akit én nem érdemlek. Kérlek bánts majd sokat, hogy igazán megszeresselek.
A fiú igyekezett megérteni mi történik most vele, bár nem sok sikerrel, de valami mégis arra késztette, hogy csak álljon a szobában a tükör előtt és várja végig a történéseket. A szelíd tükörkép ismét megszólalt, ezúttal a kamasz szemébe nézett és ténylegesen hozzá beszélt.
- Nézlek téged és néha félek. Ami átjár benned nem tűz mégis éget. – sóhajtott és tekintetét a földre emelte. - Olyat akihez menekülhetek, s nem azt ki elöl menekülök. – ismét a kamaszra nézett. - Én folyton menekülök. Nézlek téged s már nem félek. Az a tűz ott benned tiszta lélek. – karját a kamasz felé nyújtotta. - Hát mi vagyok én? Egy ösztönlény? Öntörvény? A retinámba ég a sötét én.
A fiú csak nézte mozdulatlanul a felé nyúló kezet. Fogalma sem volt mit tegyen, de ideje sem volt gondolkodni, a mogorva alak már rá is förmedt.
- Miért van azaz érzésem, hogy te, ki szabadságért esedezel leginkább neked van szükséged a ketrecre? Minden egyes pillanat a végtelenbe tart milliónyi alternatív valóságba. Elvesztettem a fonalat, pedig látom a végét kapcsolódnak egymásba. Egymásba futnak a vonalak pedig mind párhuzamosak tőlem távolodnak. A valóságtól távolodva a fraktálok emésztik magukat, itt maradtam a körbe zárva, a kör bezárva. Nem jöttem másért csak élni. Egy dolgom van még szívből szeretni. Széles a hosszú a mélységekben holografikus kivetülések, tudod azt amit a többiek nem. Irányíthatod a szívverésedet, de nem irányítod az érzelmeket. Nem marad benn egy lélegzet sem, félig állat, félig Isten, félig ösztön, félig hittel. Hittel hiszed az életet, hogy egyszer neked is jobb lehet, az energia nem vészhet el. Másé lesz ami neked kell, emelj tétet lépj egy szintet, játék indul benne vagy éppen. Hittel hidd el az életet, és szívvel leld meg a szépeket.
A fiú értetlen döbbenetét kezdte felváltani az értelem. Kezdte felfogni mi is az a kettősség a lelkében ami sosem hagyta nyugodni. Már nem félt tükörképeitől, sőt most először ő is feltekintett és megszólalt.
- Bárhová értem már tovább is mentem. Télen a nyarat s nyáron a telet vártam. Itt vagy előttem és megvártad, hogy reád várjak. És néha én is hazavágyom s ha eltévednék mindig rád találok. S bár nem érdemlem a boldogságot neked építem minden reggel amit esténként lerombolok.
Szavaira először mogorva énje válaszolt.
- Ma még utoljára nem gondolok a holnapra. Belehalhatunk egymásba, belemerülünk a bűntudatos másnapokba.
Ezt követően a visszafogottabb énje is megszólalt, mély elmélkedőn.
- Ha már téged nem irányíthatnak majd másokat megpróbálnak, hogy rólad mit gondoljanak. Gondoljanak amit akarnak. Legyünk mi az utolsók akik felkapcsolják a lámpát. Ez a szoba maga a pokol én vezetlek a falon át. Mutasd nekem az igazi arcodat amit nem láthat meg senki. Van ott valami a csont és bőr alatt ami ki akar törni, ki akarok törni! Kik vagyunk akkor mikor senki se lát? És mi sem önmagunkat, nem látjuk a saját arcunkat. Ki néz ki belőlem? Ki beszél belőlem? Mi van a falon túl? Aki kijut, az hová jut?
- Ki akarok törni, a tükörbe nézni, a saját kezem megfogni, kettőbe szakadni. Az egyik maradjon a másiknak mennie kell. Az egyik feleljen meg a másiknak élnie kell. Tiétek a tükörképem, innen nézem mit tesztek velem.
Azzal hátra lépett egyet, majd egy határozott mozdulattal az ajtóhoz nyúlt és kizárta azt. Ezt követően az ablakhoz ment, elhúzta a sötétítőt és kinyitotta az ablakot a fény és a friss levegő egyszerre árasztották el a szobát. A sötét komor helység egyszeriben a nap meleg fényárjában úszott és a nyomott állott levegőt is felváltotta a friss tavasz illata. A fiú nagy levegőt vett az ablaknál, majd kedvenc videojátékához lépett és kikapcsolta. Ezt követően vissza sétált a tükör elé és belenézett. A két tükörkép most együtt szólalt meg.
- Nem maradt más csak élni, hálával ébredni. Hidd el, hogy jobb hely lett veled a világ. Itt az idő, hogy jól csináld. Úgyis meghalsz ahogy én is. Lehet szarul is csinálni csinálhatod jól is. És marad még egymilliárd szívverésed, és hidd el senki sem sajnál éppen, és még egyszer sem haltál meg, csak egyszer tedd de akkor jól tedd.
A kamasz elmosolyodott, azzal kisétált szüleihez a nappaliba.



Gyakran igyekszünk hangos zenével vagy épp a telefonunkkal elnyomni a gondolatainkat, mert félünk tőlük. Félünk a csendtől, mert a csendben meghallhatjuk a lelkiismeretünket. Azaz ember aki nem tud elcsendesedni, nagyon nehéz életet él. Azaz ember aki nem figyel az érzéseire és elnyomja őket, nem csak magának árt, hanem környezetének is. Az ember hajlamos önmagát mérgezni az elméjét a testét, a ki nem mondott érzésekkel és a meg nem hallgatott gondolatokkal. A csend a lelkünk legnagyobb orvosa, mert olyankor tudjuk meghallgatni saját panaszainkat, hogy igazából mit is érzünk vagy mi is bánt minket. Csak akkor tudunk megoldást találni a saját bajainkra, ha tisztába vagyunk velük.

Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.