Fiction Kult

Ő is csak egy volt a sok közül, ki igazán valami mást várt mikor egy hajnal a járdán, kezét a szívére tette, valami eltörött benne félve hallgatta szíve dalát…
Egy kamasz ballagott hazafelé az iskolából. Gondolatai el-elkalandoztak, miközben haladt a járdán a magas fák lombjai alatt. Mikor hazaért, felment a lépcsőházba kinyitotta lakásuk ajtaját és bement, egyenesen szobájába indult, hogy letegye táskáját. Majd a konyhába ment ám ott nem várt látvány fogadta. Arca elsápadt, majd ingerülten megszólalt.
- Levettem a glóriám, arcomon jól áll a halál mert vagyok aki vagyok ember a földön, önző öngyötrő.
Édesanyja csak meredt fiára az asztalnál ülve némán, könnyes szemekkel. Tőle balra a fiú osztályfőnöke állt aki rosszallóan csóválta fejét, keresztbe tett kézzel. Nagyot sóhajtott, tekintetét a fiúra emelte és így szólt.
- Azért mert vagy valaki attól még senki se vagy. Azért mert senki se vagy, lehetsz te még akárki.
A kamasz feje el vörösödött és torkaszakadtából ordított tanárára.
- Tűz van az égen lángol minden körülöttem. Vele lángolok én is féktelen dühöm világgá eresztem! Szilánkok a szívemben darabok törve bőrömön át felfeslenek! Tegnap féltem a mát megéltem egy pillanat, csupán ez jutott nekem, mélyen háborgó szunnyadó medréből visszaforduló folyó.
Édesanyja könnyei patakokban folytak, értetlenül hallgatta fia szavait, hisz még sosem látta ilyennek őt. Tanára viszont pontosan tudta miről van szó, nem véletlenül volt náluk. Ismét sóhajtott majd így válaszolt.
- Fenn az ég lenn a föld, balra végtelen jobbra kör. Fenn a fej lenn az ösztön, a kettő között a szív kell döntsön. Hallottunk csodát, mesebeli volt hősök mítoszát, vérükkel megírták, hogy van hova születni és volt miért, és lesz miért meghalni.
A fiú tekintete szikrákat hányt, valósággal tajtékzott. Oly mély gyűlölettel meredt tanárára, hogy édesanyjáról teljesen meg is feledkezett. Dühtől fújtatva ingerült hangon ingerült hangon sziszegte tanárának.
- Mikor izzik ég robban a föld egy érzés mindent elsöpör. Győzelem nélkül hideg hús vagyok csontok nélkül! A fény az alagút végén csak távolodik. – kezét ökölbe szorította. - Hosszúak a napok rövid az életem, ha ígérek bármit nem érted teszem. Enyém nem lehet a tiéd se legyen. Megszerezheted de elveszem.
Anyja nem bírta tovább hallgatni, fia szavait, befogta a fülét és csak zokogott. Fia ekkor eszmélt rá, hogy édesanyjáról teljesen meg is feledkezett. Mikor tekintetük összeért a nő erőt vett magán és könnyeivel küszködve megszólalt, miközben kezeit fia felé nyújtotta.
- Nézlek téged szemedben a mély bőség. Ami felettünk van az ugyanaz az ég. Mert ha itt vagy velem már nem keresem hol van a föld és ég, ott élek én hajnalom éjjelén.
A fiú üresen tekintett anyjára, majd ellökte kezét, és közömbös hangon válaszolt.
- Boldogság csak a szenvedés hiánya, de nem ő hiányzik hanem aki lehetett volna. Mert én mindig is az voltam akinek látni akartál.
A nő csak sírt, így ismét a tanár vette át a szót.
- Éld azt amit hazudsz, hazudd azt amit élsz. A sorsodat mindig te választod!
A gyerek ránézett majd gúnyosan felkacagott, majd közelebb lépett hozzá, mélyen a szemébe nézett és gúnyos hangon így szólt.
- Olyan messzire szállok ahol hangotok csak egy néma átok. Miattam ne sírjatok egyszer úgy is meghalok. – tekintetét édesanyára emelte. - Akkor hat belém az élet mikor rájöttem, egy másik csillagon égek. Mert vagyok aki vagyok.
Édesanyja elképedt, nem értette mi történik fiával, aki közönyösen tekintett rá, majd folytatta.
- Olvad a jég leszakad az ég, maradok még mehet aki fél. - ismét tanárjára nézett. - Hogy hol van a vég? Mi sem tudjuk még.
A férfi továbbra is csak fejét csóvált. Nem értette, mit akar elérni, jobb kezét csípőre tette, bal tenyerével pedig végig simította homlokát, és így felelt.
- Meghazudtol, elvarázsol, a napfény megtörik a tenger felszínén, alatta mély sötétség és minden bölcsesség.
Ám a fiút nem hatották meg tanára szavai, rideg közönnyel válaszolt.
- Látok egy képet, elhalt lelkek kéjjel mossák vért a vérrel. Félő ember halni nem mer a kezdet végez. Meg kell élnem közel a halálhoz mindent értek. Fájó képek meg nem történt emlékek. Múló lelkem folyton folyvást kérve kérdez. Mit kell tennem, hogy az legyek ki én leszek? - ez volt az a pillanat amikor a tanár is megdöbbent, csak pislogott azt, hitte rosszul hall. - Nem félek a gonosztól, legyőztem már százszor. Ő tudja, hogy én nem nyugszom, lehet több sorsom de én választom. Én már voltam, voltam bűnös ki darabokra hullva mindenem feladtam. Nem akarok többé játszani, tudom jól, hogy minden erről szól, ma lehetek én a gyenge szívem tele félelemmel, mégis te vagy az aki körbe ér és vissza tér.
Most anyjára nézett, aki már sírni sem tudott a döbbenettől. Fia teljesen kivetkőzött magából, már szinte rá sem ismert. Kétségbe esetten kezdte keresni gyermekét, az üveges tekintet mögött, de mind hiába. Majd felállt és még egyszer kezét fia felé nyújtva, próbált hatni a lelkére.
- Add most a kezed és bízz meg bennem, itt állok veled a széllel szemben. Kezünkben kezdet szemünkben tűz ég, add most életed mert van még kiért! Mert bátor aki fél, ki az égre néz mindig remél.
Ám a fiú tekintete továbbra sem tükrözött érzelmeket. Rideg hangon szólt hozzájuk.
- Balsors már rég nem tép, nem bűnhődik már e nép. A kétely itt bennünk él mi vagyunk az utolsó nemzedék? Hiányzik minden mit adhatnál, de sosem fogsz adni, mert te te vagy, én pedig az aki.
Anyja teljesen megsemmisült, ezt már nem tudta feldolgozni. Fián kívül már senki sem volt, és most az a veszély fenyegette, hogy őt is elveszíti. A tanár észrevette a nő rémületét, ezért átvette a szót.
- Némán és árván alszik még a halott táj, a hó mindent eltakar, elvakít a ragyogás.
A fiú elkomorodott, lehajtotta fejét és félig bánatos, félig szemrehányó hangon szólította meg őket.
- Hóvirág vagyok én a világ mezején, kiáltom a tavasz üzenetét. – kezével anyjára mutatott melyet tekintetével követett. - Hogy kinyíltam és félek mert el kell halnom, hogy benned éljek. Olvad a hó virágom tépi szét. – most tekintetét a mennyezetre emelte karjait kitárva. - Lehetek én gyenge térdre ereszkedve, de áttörtem a havat és elhoztam a tavaszt. – kezeit halántékára téve fejét lehajtotta. - Érzem, hogy hívogat egy kínzó gondolat, értelmét nem látom megteszem és sajnálom. Van azaz egy mert elveim élnek helyettem. – ismét a mennyezetre tekintett. - Te vagy az egy csak egy pillanatra elfeledtem.
Ezen a ponton már semennyire sem volt kivehető, hogy a fiú kihez beszél, ki a harmadik személy akit emleget. A két felnőtt csak nézte a kamaszt értetlenkedve. Végül anyja szólalt meg.
- Tudom a kevés több mint a semmi, az úton féltem de érzem ott leszel a végén. Nézlek téged szemedben a mély bőség. Fél ki gondtalan, de ő is hazatér. Ha nem lennél én eltévednék, a földet az égbe, az eget a földbe mélyre temetném. Hajnalom éjjelén újra rád találnék.
Édesanyja ismét próbálta megölelni fiát, aki ugyanazzal a közönnyel lökte el a nő kezét magától mint az előző két alkalommal. Lehajtotta fejét, nagy levegőt vett, majd anyjára nézett, és hideg hangon felelt.
- Akárhányszor elestem mindig tudtam fel kell kelnem. Akárhányszor felkeltem megtanultam, hogy kell esnem. Látni akartál hát itt vagyok a szerepem vállalom, az voltam aki most is vagyok. Játszottunk mi már eleget, valami bennünk halkan él ami több mint néma emlék. Azóta nem létezel mióta nem lát két szemem.
Édesanyja megsemmisülve, vissza roskadt a székre, és arcát kezébe temetve zokogott. Ám a kamaszt egy cseppet sem hatotta meg anyja látványa. Sarkon fordult, elsétált szobájába, felkapta hátitáskáját, melyet még korábban készített össze majd búcsúszó nélkül elindult a kijárat felé. Ahogy az ajtó lassan csukódott mögötte még hallani vélte anyja elcsukló szavait.
- Tudom a semmi több mint kevés, az úton féltem de érzem ott leszel a végén. Velem maradsz örökké.
Az ajtó csukódott a lakásra csend ült, a tanár odalépett az asszonyhoz és vállára tette a kezét, ő pedig csak zokogott.
Ő is, ő is csak egy volt a sok közül, ki elhitte nincsen már egyedül, ahogy egyedül született, úgy halt meg. Szomja vitte más világba, mérgek marták, sosem bánta, bús magány volt az ő barátja. Úgy hal majd belé, ahogy a fény az éjbe, kéz a kézben. Úgy fagy majd belé, ahogy a vér a sebekbe vág.

Elmélkedjünk

Vajon hány családban szenvednek veszteségek miatt? Vajon hány szülő kényszeríti gyermekét saját tudtán kívül is arra, hogy átvegye másnak a szerepét. Azok a szülők, akiket veszteség ér igyekeznek pótolni az űrt a szívükben és a lelkükben. De vajon tényleg az a helyes ha görcsösen ragaszkodnak az emlékeikhez? Gyakran vágják a fejünkhöz, hogy „bezzeg a testvéred”. Az ilyen mérgező kapcsolatok nagymértékben kudarccal és a család teljes széthullásával fenyegetnek. Minden ember egy élő, érző egyéniség, saját tudattal. Épp ezért nagy baj amikor valakire a környezete olyan címkéket raggat amik nem őt tükrözik. A veszteséget nem csak újra alkotással lehet pótolni, hanem szeretettel és figyelmességgel a még meglévők iránt is.

Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.