Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  Ender (47)
2.  herryporter (23)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (19)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Mary M Blade: Szövevényes történetek - Hősöd

Történetek | Beküldte: Mary Blade | 2024.07.28. 20:01

Hősöd


Egy kilenc-tíz éves forma kislány feküdt ágyában, szobájának falai virágmintás tapétával voltak borítva. Ágya nem volt messze szobája ajtajától, így tökéletes rálátása volt a szoba szemben lévő falán elhelyezkedő ablakon keresztül udvarukra. Szép meleg nyári nap volt, ő pedig egyre csak bosszankodott és duzzogott, unta már az ágyat és a négy falat, de nem kelhetett fel ágyából mert még nem épült fel teljesen betegségéből. Mivel barátai nem igazán voltak és édesanyjához sem fűzte túl szoros kötelék, így egyetlen öröme az volt amikor testvére időt szakított rá. Hol mókás történetekkel szórakoztatta őt, hol bűvészmutatványokkal, így próbálta meg enyhíteni kishúga bánatát a még hátra lévő idő miatt, amit ágyba fekve kellet töltenie. Aznap épp egy vidám élményéről mesélt neki.
- Éreztem a nyár ízét összehúzódik a nyelvem alatt. Éreztem a beton melegét felhorzsolta az arcomat…
Azzal nagy színpadiasan előadta az esés pillanatát, kishúga nevetett egy darabig utána elkomolyodott, letekintetett két kezére és miközben tekintetével újait fürkészte, enyhén szomorkás hangon így szólt.
- Ott vagy mindenben körülveszel, míg ők nem látnak másnak… - szemei könnybe lábadtak, nehezére esett kimondani. - Csak levegőnek. Én nélküled nem élhetek... - majd testvérére nézett. - És nem adom fel, hát tarts még életben. Lélegeztess bár a felszín csendes háborog a tenger mélye. Túl sokáig voltam odalenn.
Testvére elkomorodott szavai hallatán, tudta jól, hogy kishúgának nem igazán vannak barátai. Ezért elkergetni a gomolyfelhőket a kislány feje fölül. Hátra nyúlt nadrágja baloldali farzsebébe, kivett valamit és ökölbeszorított kezét, kishúga elé nyújtotta, majd kitárta. Egy gyöngyház színű üveggolyó volt a kezébe, a kislány látva a csillogó kis golyócskát nagyon megörült és gyorsan letörölte könnyeit. A fiú ránézett és így szólt.
- Képzeld, egy csillagot hoztam neked, ne kérdezd csendben fogadd el. – jobb mutató úját szájához emelte, majd félrepillantott és kezét füléhez emelve. - Hallod halkan, hallod a kimondatlant s látod a láthatatlant. Az idő pont most van és visszafordíthatatlan. – majd visszatekintett húgára. - Hát maradj így nekem maradj védtelen. S mikor félelmet nem ismerve érzed a végtelent, akkor élve éled az életed.
A kislány szemébe ismét könnyek jelentek meg, ám ezúttal az örömtől, elvette testvére tenyeréből az üveggolyót, és ujjai közt tartva az ablak irányába fordult vele. Ahogy az ablakon beszűrődő napsugarak megtörtek a kis üvegdarabon, az csak még csillogóbbnak és még különlegesebbnek hatott. Miközben a színek játékában gyönyörködött elgondolkodott. Legbelül érezte, hogy ő is hibás amiért egyedül van, és most először azt is érezte, hogy változtatni akar. Ezért testvéréhez fordult.
- Taníts meg élni, vaksötétben látni, néma csendben hallani, szavak nélkül érteni.
Testvére szeme könnybe lábadt, megölelte őt, de hiába szeretett volna nem igazán tudott rajta segíteni.
- Élve éld meg az életed, felejts el félni! Letakart szemmel látni, tanulj remélni! Szavak nélkül akarlak érteni.
Azzal megpuszilta homlokát, majd felállt a székből és kisétált az ajtón. A kislány mindig elszomorodott amikor testvére iskolába ment, de most valahogy mégsem volt annyira lehangolt. Örömmel nézegette az üveggolyót, kisidő múlva elnyomta az álom. Mikor felébredt hallotta a szobája előtt testvérét ahogy édesanyjukkal beszélget.
- Elsírva minden könnye hátrahagyott mérföldkövek, belefulladva a bűnökbe újra kezdene újra élne.
A kislány szeme könnybe lábadt, befogta fülét, hogy ne hallja őket, majd pár perccel később nyílt az ajtó, és a kislány gyorsan letörölte könnyeit, és színlelte az alvást. Édesanyja lépett be a szobába, kezében tálca, rajta a vacsorával. A tálcát letette az ágy melletti székre, és segített kislányának felülni, majd ölébe adta a tálcát. Bár elég étvágytalan volt, de neki látott a vacsorának, tudta, hogy ha elhagyja magát előbb-utóbb legyengül és minden kezdődik elölről. Miközben némán ültek egymás mellett a kislány úgy érezte nem hallgathat tovább érzéseiről, letette a villát és tenyerébe szorította az üveggolyót. Leszegett fejjel kiábrándult hangon így szólt édesanyjához.
- Céltalanul útnak indulok szívem visszatér, engedd el a kezem... – tekintetét a vacsorájáról édesanyjára emelte. - Ha zuhanni látnál zuhanni szeretnék. Nem utáljuk mi egymást valahonnan? Minden jó úgy, ahogyan van?
Édesanyja szemei könnybe lábadtak, tudta, hogy nem mindig volt jó és megértő szülő. Nem igazán találtak közös hangot sose, és utóbb már nem is foglalkozott a kérdéssel. Ám most lánya szavainak hallatán szégyenérzet fogta el, nem hitte volna, hogy kapcsolatuk ilyen mélyre süllyedt. Így kétségbe esetten próbálta menteni a menthetőt.
- Nélküled üres mondatok, üres tekintetek keresik mit érzek. Másnak semmit nekem az életet jelented.
A kislány sírva fakadt édesanyja szavai hallatán. Életében most először érezte úgy, hogy édesanyja szereti őt, és törődik vele. Az asszony könnyes szemekkel fogta meg lánya kezét és együtt sírtak. Majd megölelte és megpuszilta homlokát, ezt követően már nem szólaltak egymáshoz. Édesanyja némán nézte ahogy vacsorázik, és közben fejét simogatta. Mikor a befejezte vacsoráját, anyja még egyszer megsimította fejét, és könnyes szemekkel rámosolygott. Felvette a tálcát és kisétált a szobából. Nem sokkal később testvére lépett be a szobába, ő pedig széles mosollyal így szólt.
- Mindennap belehalok az életbe de reggel felébredek. Hívom a tengert hívom a hegyeket gyógyítsd meg sebeimet.
Testvére leült mellé és vidám hangulatban beszélgetni kezdtek.

Elmélkedjünk


Gyakran hidegülnek el egymástól az emberek akár családokon belül is, pusztán az egymás iránti érzéseink nem kimondása-kimutatása miatt. Gyakran érezhetjük úgy, hogy szüleink nagyszüleink távol vannak tőlünk lelkileg, de valójában ők teljesen más értékek szerint nevelkedtek. Épp az ilyen eltérések miatt alakul ki visszatérően az a gyermeki gondolkodás mód, hogy „ nem is ismernek, és azt sem tudják ki vagyok „ . De vajon tényleg csak mások a hibásak? Vagy néha mink is? Ha mi nem adjuk tudomásul számukra milyen fontosak is nekünk, vagy, hogy milyen érzéseket keltenek bennünk, egy-egy mondattal-cselekedettel, akkor vajon ki az igazi felelős az elhidegülésért? Persze az is megeshet, hogy mi megpróbálunk nyitni a másik fél irányába, ám senki sem fogadja a közeledésünket. De vajon az ilyen esetekben is megtettünk mindent? Vagy egy-két próbálkozás után feladtuk. A család, egy fontos közösség életünk folyamán, nem kevesebb mint 18 évet egy fedél alatt kell töltenünk velük, és csak rajtunk múlik, hogy milyen lesz azaz élet amit közösen élünk le velük.

Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.



Mary M Blade

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.