Fiction Kult

Babylon

A fiú ágyában feküdve, kezeit tarkójára kulcsolva unottan meredt az enyhén szürke mennyezetre, miközben gondolatai el-elkalandoztak. - Minden éjszakán mikor nem jössz el hozzám, mikor álmom nem hozod, meg nem nyughatok. Néha elfog az érzés, elmém tüzes lázban ég, felteszem újra a kérdést, vajon ki vagyok én? - Miközben ezen töprengett észre sem vette és beesteledett. Mikor az ablakon kitekintett megpillantotta a holdat. Gondolt egyet s az unott fakeretes kopott ablakhoz lépett, kinyitotta majd eltűnt az éjszakában. Hogy hová? Maga sem tudta, amerre a lába vitte. Mikor az út két oldalán kezdtek elfogyni a házak, s az éjjeli lámpák fénye sem világított, a fiú letért a jól ismert betonos útról, és elindult az erdő felé. Miközben sétált az általa többször is körbebarangolt erdő ösvényein a lombokon átszűrődő holdvilágban gyönyörködött. Észre sem vette és egy tisztáshoz ért. Ismeretlen vidék tárult elé, mely a holdvilágnál csak még különlegesebbnek, még hívogatóbbnak hatott. Úgy döntött megpihen az erdő szélén egy fa törzsének dőlve. - Most köszönnek a fák mondanak egy imát, hogy a jó úton járjak így rosszak nem találnak. Elkezdődött már nagy küzdelem vár. A lét kikészíthet, vagy égbe repíthet. - Bár kezdett rajta erőt venni a fáradtság, mégsem jött álom a szemére, gondolatai csak úgy kavarogtak fejében. - Gondolat angyalok, ördögi gondolatok fejemben mind azt mondják, hogy ártatlanok. Kérdeznek egyre de válaszokat nem adnak, elmém oszlopai lassan megrogynak. Ki vagyok? Miért jöttem? Mit kéne még megtennem? Elég-e az erőm, hogy jobbá tegyem? - A pirkadat hamar elérkezett, ahogy a felkelő nap első sugarai megvilágították a harmat cseppeket a térdig érő fűben, a fiú érzései vegyesen kavarogtak. Olyan szép ez a világ és olyan tágas, hát miért is menne haza egyáltalán. - Elindulok végre a gyökereim földbe tépve még fáj. Éjjel szemek lesnek éhesen keresnek nincs már védelem csak félelem. - Miközben lelkesedéstől szítva tovább indult, keresztül a mezőn, út közben gondolatai elkalandoztak. - Vajon hová jutunk miután majd meghalunk? Mert lehet, hogy nem marad csak egy kínzó gondolat, hogy bár csak még egyszer, kérlek, ha létezel add nekem őt… - Ám távolba révedő gondolatait hirtelen nesz zavarta meg. Egy idős rekedtes hang ütötte meg a fülét. Fogalma sem volt, hogy honnan vagy miért hallja a hangot, hisz senki sem volt a közelében. Azt sem tudta igazán eldönteni, hogy hozzá beszél-e vagy sem. Csak figyelt szép csendben míg haladt az ösvényen.
- Egész életedben építesz valamit. Belepusztulsz mégsem tudod mit. Szépen lassan készül te mindent megteszel, saját elvárásaidnak megfelel. Egyre magasabb már és egyre szebb, az éhes nyomorult világ elől féltve elrejted. Eltelt az életed büszke vagy magadra, hát emeld fel a fejed és nézz fel a faladra.
Mikor az alkonyat újra uralma alá hajtotta a vidéket, s az általa addig ismert világ is teljesen eltűnt a feledés homályában, egyszeriben egy város falai magasodtak előtte a távolban. Mikor közelebb ért, a roppant kőfalak közt egy öt méter magas boltíves vastag kétszárnyú faajtót pillantott meg, körülötte szépen megformált falidíszek. Az ajtó tárva nyitva állt, csak néhány ittas ember ült a fal tövében. Miközben iszogattak őt nézték s közben vigyorogva sugdolóztak. Első ránézésre koszos, szakadt, ápolatlan külsejük arról árulkodott, hogy közönséges utcai csavargók. Ahogy nézte a hatalmas faajtókat és tétovázott, hogy belépjen-e vagy sem, az egyik csavargó megszólította.
- Vándor érkezett messzi útról jött. Megfáradt ember Babylon tárt karral vár.
Azzal hangosan felnevettek koccintottak és tovább iszogattak. Bár a fiút rossz érzés kerítette hatalmába, de mégis hajtotta a kíváncsiság a falon túli városba. A zsúfolt, nyüzsgő utcák, melyeket furcsábbnál, furcsább alakok töltenek meg egyre csak hívogatták. Elindult hát, ahogy haladt befelé a városba szeme nem győzött betelni a romos, elhanyagolt ám mégis különlegesnek ható épületekkel, melyeknek mind sajátos varázsa volt. A fiút lenyűgözte ez az új idegen ám mégis vonzó város, melyhez hasonlót soha életében nem látott. Mikor már egy ideje barangolt céltalanul a nyüzsgő utcákon, az éjjeli forgatagból egy hang vált ki. A gyenge-hiányos utcai lámpák fényénél nem igazán tudta kivenni, hogy honnan jön a hang, de felismerte, ugyanaz a hang volt amelyet már korábban is hallott.
- A világ vezet pórázon téged ha megadod magad eljön a véged! Beállsz te is abba a sorba ahol menetel az elbutított csorda? - Még ideje sem volt megérteni e szavakat, máris egy kéz ragadta meg karját, és rángatni kezdte őt magával, közben magyarázott neki mindenfélét. Majd megálltak egy piaci árus asztala előtt, a férfi aki magával rángatta közönséges árus volt, és szerette volna rásózni kétes eredetű portékáit.
- Ez kell neked a legújabb a régit pedig gyorsan dobjad a kukába mert már régen égő. A szíved boldog mert te leszel nyerő. - A fiú zavartan nézett szét az asztalon, majd maga elé meredt, és elgondolkodott. - Nincsenek hibák, pénz a világ, a tükör helyén egy festmény áll, nincs kontroll, a pénz rombol, az árvíz tombol, az idő megáll. - Gondolatai ismét elkalandoztak, miközben eddigi életén töprengett, tekintete megakadt egy régi koszos félig vak tükrön, odalépett hát elé és belenézett. Miközben tükörképét figyelte, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. A hang melyet eddig csak a távolból vélt hallani, ezúttal a fejében szólt, élesen és bírálón.
- Minden egyes hibád után mikor nézel a világba merengve bután. Tükröt tartok az arcod elé lásd végre magad fordulj felé. Nem tudtál róla de falakat építesz magad köré, ezen már át nem jutsz soha. Sírjál, hátha könnyeidből kinő egy fa, s azon át eljutsz majd haza.
A fiú nem értette mi történik, de azt igen, hogy valami nincs rendben, tovább indult hát. Úgy érezte teljesen elveszett, nem tudta hol van, és már abban sem volt biztos mióta rója a nagyváros szerteágazó utcáit. Végül kétségbeesése eluralkodott rajta, és pánikszerűen keresni kezdte a magas falakat kettéválasztó ajtót, mely szabadsága záloga lehet, ám nem lelte sehol. Kisvártatva egy gúnyos hangú, baljós küllemű alak szólította meg őt, látva arcán a félelmet.
- Fala csábító, szépsége kábító, bora most mámort ad, itt ragadsz örökre már.
Majd felkacagott, s továbbállt. A fiú most még kétségbeesettebben kereste a termetes ajtót, de mind hiába. Majd egyszer csak megtorpant, és összeesett, eleinte nem értette mi történt, majd korgó gyomrát halva villámcsapásként hasított belé a felismerés. Gyomra üres volt, szemei táskásak, kimerült volt és fáradt, csak feküdt a földön az utcai porban. Senki sem foglalkozott vele, de tudta pihennie kell, hogy erőt gyűjtsön. Küszködve próbálta magát bevonszolni egy közeli szűk zsákutcába ahol megpihenhet. Mikor nagy nehezen sikerült elrejtőznie az utcai forgatag elől, és kitudta fújni magát, gondolatai törtek rá, fáradt és gondterhelt elméjére. - A padlón reszketve testem a hideg rázza, ereimben mérged lesz eljövendő napjaim átka. A szorosan ölelő kígyót ősi ösztön hajtja, gyerünk nem néz oda harapj már, rajta-rajta. - Szemei könnybe lábadtak, eszébe jutottak a szülei és kedvese akiket búcsúszó nélkül hagyott el. Kitekintett a kis utca szűk kijáratán, majd könnyes tekintetét a földre szegezte. Fejét két lába közé hajtotta, majd karjait átkulcsolva kuporgott és zokogott. - Fogytán a kenyér a természet nem él, porain az ember új tavaszt remél. Mű lett az anyag melyhez teremtés tapad, de az élet az anyagból ismét kimarad. Így lesz az sivár, élettől mentes, mozdulatlan képként selejtes, ott lóg a falon és a levegőben, szívtelen műanyag temetőben… - De gondolatvitelét már nem volt ideje befejezni, a fáradtság diadalmaskodott felette, és elnyomta az álom. Ám nem tartott soká ez az állapot, felriadt majd rémülten körbenézett, hátha az egész csak rossz álom. De mindhiába, ugyanott volt, ugyanolyan reményvesztetten és nyomorultul. Csak meredt zaklatottan a vele szemben lévő falra, mely telis-tele volt furcsábbnál furcsább írásokkal, melyek láttán gondolkodóba esett. - Másé kell nektek ős telhetetlenek, mind kapzsik lettetek pénzből épül már a vár. Kevély irigység növekvő önteltség, Babylon népsége ez éltet téged most már. - Erőt vett hát magán, tudta, hogy tovább kell mennie. A legbiztosabbnak azt látta, ha megkeresi a várost körbe ölelő nagy kőfalat, és elindul szorosan a falmentén. Miközben így haladt apró és nehézkes léptekkel gondolatai nem hagyták nyugodni. - Haldokló nemzedék utolsó gyertyája ég, tagadjuk erősen de tudtuk ezt mi már rég. Pusztulás ízű csókját adja a vég kihunyt a gyertya, de mi megváltást remélünk még. Világom összeomlott, falai rám dőltek. Levegőm egyre fogy már, megmentők nem jönnek. Babylon romokban áll nem vész el soha már. Minden városban rég rontó szelleme ég… - Ahogy a falnak simulva haladt előre gondolataiból hirtelen a már jól ismert rekedtes hang rántotta vissza.
- Ha nem lenne elég a sivár élet, érzelem mentes céltalan léted. Ébredj föl és lásd a lényeget, válaszd az életet. Tudom, hogy nem hiszed de otthon már nagyon várnak, csak a magas falak miatt nem találnak. Hiába kiáltasz, úgysem hallják meg magányos hangod örökre elveszett. Saját börtönödben kínoz az egyedüllét, szíved örök kárhozat tépi szét…
Ebben a pillanatban tenyere mellyel a falat mankónak használta, hirtelen a levegőt tapintotta. A fiú ebben a pillanatban átesett a nyitott faajtók között. Maga sem hitte de megtalálta a kiutat, ott feküdt a porban, és már felkelni sem volt már ereje. Csak nézett a messzi távolt fürkészve, hátha megpillantja szeretteit. Nem telt bele sok idő megpillantotta zokogó anyját amint apja vállára borulva zokog, a férfi pedig átkarolta őt úgy vigasztalta. Mellettük állt barátnője megtört arccal és csak zokogott, karjait kulcsolva könnyeit nyeldesve egy sír előtt állva. Végül édesanyja szólalt meg elcsukló, bánatos hangon.
- Hogyan lesz tovább most nélküled? Mindennap kísért az emléked. Örökre megmaradsz szívünkben, minden kellemes emlékben. Mindent mit mondtál most értünk meg, és csak sírunk, hogy késő lett kimutatni azt, hogy szerettünk, már késő mert elvesztettünk.
A fiú csak nézte őket megtörten, szólni próbált, de hangját már többé nem hallották. Ő viszont tisztán és érthetően hallotta a rekedt idős hangot mely lidércként kísérte eddigi útját.
- Szomorú reggel jött el, zavartan kelsz ma fel. Nem érted csak belül érzed, itt az idő eljött érted. Maradnál még de nem lehet, viszik már megtört lelkedet, utoljára látod kedvesed búcsúznál tőle ég veled. De ő már nem hallja halk szavad, zokogva csókolja arcodat. Elszáll lassan a pillanat földi létedtől elragad.



A fiatalok egy részének az életében elérkezik az a pont, amikor világgá akar menni, hiszen bárhol jobb, mint otthon. Ám ezeknek a fiataloknak az életét, pont a családtól való elhidegülés-elszigetelődés teszi harácsolóvá. Rengeteget dolgozunk és hajtunk olyasmikért amikre valójában nincs is szükségünk, csak most épp az népszerű. Az emberi gyarlóság gyakran furcsa dolgokra késztet minket, és nem igazán látjuk be hibáinkat. A szerencsésebbek még időben vissza tudnak találni a család óvó-ölelő szeretetéhez, ám nem mindenki ilyen szerencsés. Ha végig gondoljuk az életünket és azt, hogy mit viszünk magunkkal a sírba, akkor talán azt is tudjuk mérlegelni, hogy mi teszi gazdagabbá földi létünket: A pénz? Vagy a tudat, hogy van aki megölel és letörli könnyeinket?

Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.