Fiction Kult

Az ördög naplója

A nap épp felkelőben volt, a magas fák lombkoronái mögül már látni lehetett a pirkadat első sugarait. Egy testvérpár sétált a park köves-kacskaringós ösvényein, az egyik idősebb volt, magas kissé termetes, a másik fiatalabb átlagos testalkatú. Ám ez a séta nem olyan volt mint a megszokott. A fiatalabb testvér gondterhelt volt, lelke telve volt bánattal és csalódottsággal. Miközben szótlanul sétáltak, az idősebb testvér leült egy kopottas barna fapadra amely előtt elhaladtak, a fiatal követte példáját, ám ahogy leült, egyből szóra nyitotta ajkát.
- Mikor tükörbe nézek, ugyan azt kérdem, kivagyok én? Mi vagyok én? Ahol tükörben vérzek, egyre csak nézem, ki hullik el? Talán ő? Vagy én?
Bátyja tudta, hogy nagy csalódást élt őt előző este, ezért úgy érezte beszélnie kell a fejével.
- Holnaptól félsz, a mától mit remélsz? Ha a tegnapban élsz, másod sincsen, csak a remény. Múltban az okok, jövőben a vágyak, jelened a tükröd, de gyáva vagy, hogy lássad. Mindenki pótolható.
Szavai hallatán, testvére csak még szomorúbb, még bánatosabb lett, a kemény szavak helyett együttérzésre számított fivérétől. Bánatosan a földre hajtotta fejét, és halkan magában kezdett beszélni.
- Mondd hol vagy Istenem, mikor két kezem összeteszem? Hová tűnt az a kisgyerek, ki veled együtt a mélybe veszett?
Szeméből könnycseppek hullottak a kavicsos útra. Testvére ezt látta, de nem igazán tudott mit kezdeni vele, közönyös hangon így szólt hozzá.
- Megfordult a világ, az időd végén jársz, kijár az, ami jár, lelked a tűzé már.
A fiú nem igazán tudta hová tenni testvére szavait. Úgy érezte valahányszor fivére szóra nyitja ajkát csak rúg rajta egy nagyot, amitől csak még pocsékabbul érezte magát. Bánatában sutyorgott.
- Mond hol vagy Istenem, mikor tekintetem az égre emelem? Tudom jól, hogy létezel... és te is tudod a végzetem.
Záporozó könnyeivel küszködve meredt a földre, egész teste remegett, érezte nem bírja már sokáig elfojtani fájdalmát. Testvére egy darabig hagyta őt had sírjon, majd mikor úgy látta, hogy kezd megnyugodni, ismét megpróbált beszélni a fejével, enyhén cinikus hangon.
- Idegen szerepet játszik, ki a tükörképévé válik. Hazudik mind, ki fél belátni, az ösztön az egy, mi sosem ámít. Nincsenek színek, az csak a fény játéka, végtelen térben, hogy létezhet szimmetria? Hol lehet a vége? Kevés vagy, hogy felfogjad. Ki irányít minket? A saját tükörképed... Van az az egyik aki te vagy. És ott van az a másik, ki saját magadnak láttat téged mások szemével, ő az, aki meghal éjjel, és reggel veled ébred. Úgy élek ki sosem hal meg, te úgy halsz, mint ki sosem élt. A szív itt benn bármire képes, utolsó pillanatig robbanni kész.
A fiú csak meredt értetlenül testvérére, ez volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírta tovább. Szemei ismét könnybe lábadtak, fejét lehajtva, halkan szóra nyitotta ajkát.
- Minden mi belőlem maradt, vérző sebekkel bőröm alatt…
De a mondatot már nem fejezte be, felpattant és elszaladt. Úgy érezte minél messzebb kell lennie fivérétől és mindenki mástól is. Ahogy futott keresztül a parkon észre sem vette és nagy köd ereszkedett le körülötte. Szinte alig lehetett átlátni rajt, ahogy próbált tájékozódni, megpillantott egy padot, félt, hogy teljesen eltéved ezért elindult a pad felé, hogy ott ülve várja meg míg a nap ismét kisüt Ahogy közelebb ért, egy lány alakja rajzolódott ki a pad egyik végébe amint, könyvet olvasott. Hosszú göndör hajú teltkarcsú lány volt, magas nyakú kötött ruhában, és hosszú szoknyában. A fiú egy darabig töprengett mitévő legyen, majd leült mellé. Bár a lány nem nézett fel a könyvből de cinikus hangon, mégis megszólította.
- Ma reggel, minden más lett, körülölel, hogy szeretni szeretnél. Ma reggel, megbocsátasz azoknak, kik más csillagokról jöttek. És nem értenek meg. Ma reggel, utolsó könnycsepp a tengerbe, az első őszinte lélegzet, többé nem rontod el... Két karoddal sosem éred el a csillagokat, de egyetlen gondolat elhozza, és néha egy őszinte szóval, megváltod sorsodat, mikor belülről érzed, úgy őszintén, te többet adtál, mit ő valaha várt.
A fiú némán és értetlenül meredt a lányra aki tovább olvasta a könyvet, mintha mi sem történt volna. Maga sem értette miért, de a lány szavai gondolkodóba ejtették. Kisvártatva a lány ismét megszólalt, közönyös enyhén bosszankodó hangon.
- Ma reggel megtanultad, mi az a hála, magadba zártad őket, kik arra érdemesek, azon kevesek, kik tisztán látnak téged. És a benned rejlő gyermek, ott van a csoda a szemében, csak tartsad zárva, hogy tisztán lássad, mindenre tudod a választ.
Azzal felnézett a könyvből, majd becsukta azt, felállt és elsétált a ködben. A fiú nekidőlt a pad támlájának és miközben az eget próbálta megpillantani a ködön keresztül elgondolkodott a lány szavain. Nem tudta hová tenni, hiszen a mai nap akárcsak a tegnap este iszonyatosan felkavarta. Miközben a gondolataiba temetkezett megcsörrent a telefonja. Elővette kabátja zsebéből rápillantott a kijelzőre, majd nagyot sóhajtott, és fogadta a hívást, melyből egy lány bánatos hangja szólalt meg szemrehányóan.
- Nem akarod tudni, hogy ugyanazt érzem, nem akarod látni, de ugyanaz a vége, egy csak a sorból, te is csak a sokból, mindenki ugyanazt gondol, ugyanúgy gyászol, ugyanúgy pótol. Széllel szembe bíztál bennem, oly nehéz, túl nehéz. Gyökerek nélkül fának lenni, ágak nélkül égig érni. Hazudtam te hittél nekem, megbánás nem az erényem. Tudod nem változok. Ilyen vagyok, voltam és maradok. Hittem a szépben, hittem a vágyban, hittem a mesében, jutalmam a bánat...
A fiú most még elkeseredettebben érezte magát, eleinte nem is tudta mit mondjon a telefonba, mit is mondhatna ezekre a felháborító szavakra? Végül remegő hangon megszólalt.
- Két világ közt, én haldoklom és élek. Két világ közt, ha szemedbe nézek érzem minden könnyem elsírtam már. Ne nézz rám, én mindent, én mindent kimondtam már. Bárhol jártam hazatértem, vártál rám én megbékéltem, tudod nem változom, ilyen vagyok és maradok. Szívem újra körbe jár, hittem végre rád talált, úgy fáj végül hazudtál.
Mikor ezeket a szavakat kimondta, úgy érezte mázsás kő esett le a szívéről. A lány elcsukló hangon válaszolt.
- Minden egyes lélegzetem csak újabb jel, hogy te nem jössz el. Minden egyes szívverésem ébressz fel, hogy nekem élnem kell. Kinyitom a végtelent és telekiáltom, élnem kell bármi áron. Őszintén érezni, szeretve meghalni, nem akarok többé megfelelni, se beléd betegedni. Tegnaptól végre én új ember leszek, feketébe fordult szemed többé nem hiszek neked.
Szavai hallatára fiú keserűsége kezdett mind jobban haragba torkollni. Nem értette a lány sértettségét, de már nem is foglalkozott vele.
- Egymás sorsát éljük mi ketten, te is rájössz egyszer, nem akarsz csak érezni, vétkezni, megtenni, és mindent előre megbánni. – ezen a ponton felemelte a hangját. - Gyere és hazudj még nekem, hazudd, az élet nem ilyen. Mert nem akartál kevés lenni, nem elég embernek lenni, nem, nem, nem! Én látlak árnyak, tudom megtalállak, a félelem beszél mikor kialszik a fény. Tudom ki vagyok, tudom honnan jöttem, tudom kik vannak velem és tudom kik ellenem, tudom mennyit ér ki jelet keres tenyerén, gyenge vagy, hogy halljalak hát magam mögött hagylak. Talán megfizetsz a vágyakért, talán megfizetsz a bűnökért, talán megfizetsz mert véred utolért, és ő tudja jól még élsz, hogy ott van a neved az ördög naplójában!
Azzal kinyomta a vonalat, lenémította telefonját, és visszarakta zsebébe. Most végre tudatosult benne amit eddig csak sejtett, végleg felégetettek kettejük közt minden utat. Miközben tajtékzott a méregtől és a haragtól, a könyvet olvasó lány egyszer csak visszatért, és leült a padra ám ezúttal könyv nélkül. Majd a fiú felé fordult és átölelte, a fiú nem gondolkodott, ösztönösen a lány vállára hajtotta fejét és csak sírt. A lány kedves hangon így szólt.
- Szíved fáj most így jártál, de holnap új nap vár, elfelejted és ö is csak egy lesz, egy a sorból akit valaki pótol.
Bár váratlanul érték a lány szavai mégis úgy érezte mintha a fejébe látna. Nagyot sóhajtott majd könnyeivel küszködve panaszra nyitotta ajkát.
- Azt hittem ő jó lesz, ígérte, hogy minden más lesz, kár de késő már… - egy pillanatra tétovázott, majd megfogta a lány két vállát és szemébe nézve kétségbeesetten kérlelni kezdte - Rejtsél el ők rám vadásznak, vigyázz rám ők tovább állnak, nem én vagyok és többé nem is akarok. – most saját karjait ölelte át szorongva miközben a földre meredt tekintete. - Fényből jöttem fénybe vágyom, kerestek majd, de nem találtok.
A lány lágyan és együtt érző hangon így szólt hozzá.
- Mikor ránk szakad a sötét ég én ott leszek a szíved mélyén, az utolsó dobbanásban hallod még, ahogy nappalba fordul az éj.
Majd lágy mosollyal szelíden ránézett és megsimította arcát. A fiú lassan kezdett megnyugodni, szinte észre sem vette de szívébe újra remény költözött, a tegnap este csalódása után most újra mer bízni és hinni. Már szintet teljesen nyugodtnak érezte magát.
- Csendet hallok mégsem félek, érzem végre hazatérek. Te vagy az otthonom a közeledő égbolton, végtelen torony a horizonton.
A lány mosolyogva a tekintett a távolba.
- És él benned a tudatlan másik, ki itt tart téged kiemel és visszatesz a földbe. Körbemegy. Az ösztön késztet maradásra téged, milyen céllal születsz? És ki halna meg érted?
A fiú eltöprengett a lány szavain, időközben a köd is kezdett felszállni, így hát kicsit tétován de felkelt. Visszatekintett a lányra akinek mosolygós arca és körvonalai a köddel együtt kezdtek eltűnni és így szólt.
- Jöhet bármi úgysem számít már, szívünk egy ritmusra jár. Többé nem ámít hazug kín és vágy, egy új világ vár!
Azzal elindult a ragyogó napsütésbe egy új kezdet felé.




Nem mindig vagyunk hajlandóak elfogadni a segítséget, ha azt nem olyan formába kapjuk, ahogy elvárjuk. Pedig néha a rideg érzelemmentes szavak is érnek annyit, mint egy kedves és jámbor mosoly. Csak értelmeznünk kell amit hallunk. A mai világ nagy hibája, hogy előbb beszél utána gondolkodik, vagy rosszabb esetben utána sem. Ahogy az is egy nagy hiba, hogy mindig a saját javunkat nézzük, persze fontos, hogy nekünk jó legyen, de vajon hányszor jutnak eszünkbe szeretteink, vagy a párkapcsolatunk akit esetleg megbántunk felelőtlen viselkedésünkkel. A mai világban túlságosan hajszoljuk az élvezeteket, a földi örömöket, és nem törődünk másokkal. Gyakran még azokkal sem akiknek igazán fontosak vagyunk.


Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.