Fiction Kult

Egy diák ment fogadóórára tanítás után tanárához. Gondolatai csak úgy cikáztak fejében,eltelve kételyekkel és kérdésekkel, melyekről sem szüleinek sem barátainak nem mert szólni. Mikor tanárának iroda ajtajához ért kopogott majd benyitott. Odasétált az íróasztalhoz, és leült a tanárral szemben. Egy darabig csak ült csendben, kezeit tördelte, és a tanárt figyelte, majd kisvártatva, tétován előre hajolt és kezeit az asztalra tette.
- Kérlek ha már magamnak nem megy, legalább te hallgass meg. Mennyi értelmetlen perc, semmi nem maradt bennem. Miért haragszom épp mindenre ami szép?
A tanár meglepődött, azt hitte csak egy rövid kis eszmecseréről lesz szó. Ehhez képest minden gondolatát össze kellet szednie, hogy megértse mit akar tőle a fiú. Végül úgy döntött, hogy megpróbál a fiú szemmel láthatóan zavart lelkére hatni.
- A kérdések ott vannak benned. Így lettél félig Isten, hát ideje emelkedned. Táncra hív téged az élet, hát nyújtsd felé mindkét kezed, figyeld a lépését, értsd meg a rendszert, és onnantól te vezeted.
A fiú csak nézte a tanárát, nem igazán érezte magáról, hogy bármit is képes lenne elérni. Így hát hangjában enyhe cinizmussal válaszolt.
- Irgalmat a szemnek, irgalmat a szívnek, irgalmat a fejnek, irgalom a léleknek. Az, aki érzi, de nem érti, az tanulja, az, aki érti, de nem érzi, az tanítja. - tanárára tekintett. - Meglettünk fordítva.
Azzal visszatekintett maga elé, és csak hallgatott. Eközben tanára azon agyalt, hogy hogyan tudná visszarángatni őt a valóságba, amelyből szemmel láthatóan kezd kiszakadni. Ezért szelíd hangon így szólt.
- A sötétségtől nem kell félned a káoszban ott van minden, fának a gyökér mélyre kell menned, szétterülni az ismeretlenben. A fényt pedig addig ne keresd ameddig félsz a sötétségben, a démonokat ne fojtsd vízbe, tanítsd meg inkább úszni őket. Átfolyik benned az élet. Életben tart a véred, sosem áll meg.
Most először a fiú arcán érdeklődést vélt felfedezni, ám látszott rajta, hogy ennél többre lesz szükség ahhoz, hogy kizökkentse ebből az áldatlan állapotból.
- Nem volt nagyobb ellenségem mint a saját tükörképem. Ha szemébe belenéztem mindig látta mi van bennem. Odakint minden rendben, felismerték a félelmeimet. Azt akarják, hogy ne legyek ébren és nyitva tartják mindkét szemem.
A tanár döbbenten hallgatta a fiú szavait, hiszen egy példás diák ült vele szemben, akivel sosincs gond, és mindig megbízható-feddhetetlen. Megpróbálta hát ésszerűbb vizekre terelni a szót.
- Egyedül egy háborúban, kivel harcolj? Önmagaddal? Kit védjél meg? Önmagadat? Önmagad ellen? Az vagy amit elhiszel magadról.
A fiú felpattant és ingerülten válaszolt, miközben mutató újával az asztalt bökdöste.
- Ez itt a világ vége, és nem is baj eljött végre. Ki nyer ha mindennek vége? – most tanárára mutatott. - Mert neked is ugyanaz a vége! Az áltudományod, az álvallásod, az álindokod, az álmegoldásod. Fénybenéző állatok, beszorult gyávaságok.
A tanár elképedt, az általa ismert fiú megszűnt létezni, helyébe egy ingatag lelkületű fiatal lépett teljesen kifordulva önmagából. A fiú jól látta a tanár ijedtségét, ezért gúnyos hangon kitárt karokkal így folytatta.
- Ó helló, még mindig itt vagyok. Ó helló, játszom az élet nevű játékot. – tanárára tekintett és két ujjával pisztolyt formálva rámutatott. - Üdvözöllek az élet nevű játéktáblán, itt minden bábu egyszer ledől, hogy a tiéd mikor az csak rajtad áll.
Tanára arcára rémület ült, hirtelen válaszolni is alig tudott.
- Hogy láthatnál két igazságot ha csak egy van?
A diák viselkedése megváltozott, tekintete nyugodt, és üres lett. Egy mozdulattal hátat fordított tanárának, majd előre lépett és így elmélkedett.
- Mászta a hegyeket, úszta a vizeket, végül valamiért ide tett le. Nem mutatkozott be csak vitt és tovább ment. Tudtam, hogy ő a szél, és ő tudta hol a helyem. De már én is tudom itt van dolgom, hogy égig érjek pokolra kell jutnom. Mert örökzöld vagyok. – szemei könnybe lábadtak. - Maradj még bús szenvedély. Őszi szél halban elkísért. Én is onnan jöttem és néha visszanéztem. – tenyereire pillantott. - Az lettem amit magamról hittem. Az út volt a szép s már nem érdekel a cél, ha a végére érsz elölről kezdenéd.
Könnyei kicsordultak, bánatos tekintetét tanárára emelte, aki egyre jobban kezdett megrémülni a gyerek viselkedésétől, de az csak folytatta mélyen tanára szemébe nézve.
- Voltam az irigyed, néztem milyen szépen virágzol mikor a nap neked úgy enged. Én meg csak túlélek, téged is túléllek, téged az első tél örökre a mélybe veszejt. De már én is tudom mi a dolgod, hogy égig érjek belém kell halnod. Mert örökzöld vagyok. Engem nem vezetsz meg, többé nem osztasz meg, a két fél már nem fél bennem összefogtak ellened. Így lettem áldozatból ragadozó, az egység önmagammal többé nem osztható. Mikor majd megállok csak akkor kezdek haladni. És ha elkezdtem haladni elfelejtek félni.
Miközben szavait hallgatta egyre inkább eluralkodott rajta a félelem, és azon agyalt, hogy miként tudna épségben kijutni az irodából, ha a fiú elméje teljesen megbomlana. Eközben a diák még egyszer szóra nyitotta ajkát.
- Mi vagyunk ki házat épít homokból, nem tudunk megállni és nem is akarunk. Szívünkből mindig otthagyunk egy darabot, és így lettünk vándorbolondok. Már csak egy része vagyok magamnak, lángot vártam hamut kaptam. Kiégtem és begyulladtam, hát itt hagyom most magamat a gondolataimmal. De nem mondhatom a folyónak, hogy ne folyjon és az időnek sem, hogy ne múljon. Hát magamnak kell belátnom nekem is tovább kell haladnom. Most már magamnak hiányzom.
Azzal elhallgatott, majd könnyes szemekkel, és kétségbe esett tekintettel tanárára nézet és nadrágja derekából előrántott egy fegyvert, melyet egyenesen a férfira szegezett. Majd zokogva maga ellen fordította, tanára félelemtől megdermedve sápadt arccal, még egyszer próbált hatni a fiúra.
- Amikor az élet egyet elvesz, neked kell egyet hozzá tenned. Ne add fel! Hass, alkoss, gyarapíts.
A fiú fejét csóválta miközben könnyei záporoztak, és meghúzta a ravaszt. Élettelen teste a földre hullott, és meggyötört lelke békében távozott.



Van, hogy azt hisszük ismerjük a környezetünkben élő személyeket, hiszen minden nap találkozunk velük. Sosem panaszkodnak és mindig rendezett a környezetük. Ám a látszat gyakran csal, az emberek általában a felszín alapján ítélnek. Pedig az emberi jellem mindenkire tekintve sajátos jegyeket hordoz. Épp ezért érdemes fontolóra venni, hogy minden esetben megfelelően látjuk-e az előttünk álló személyt. Mondhatjuk-e teljes bizonyossággal bárkiről, hogy ismerjük és tudjuk mire képes? Ha valaki nem panaszkodik akkor gondjai sincsenek? Vagy csak fél a következményektől, a szavai környezetére gyakorolt hatásától, és inkább hallgat? Az embert a belső kételyek és a ki nem mondott szavak előbb utóbb teljesen felemésztik, míg végül már semmi sem fog maradni az általunk ismertnek vélt személyből.

Ez a történet Köteles Leander engedélyével látott napvilágot, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. A novella Creative Commons Attribution-NonCommercial-ShareAlike 4.0 International licensz alatt lett kiadva.