Fiction Kult

A modern fantasztikus irodalomban egyáltalán nem ritka, hogy egy-egy regényben felbukkannak olyan elemek, amelyek népi hiedelmekből, mítoszokból merítenek ötletet, azonban amikor e legendák forrásait próbáljuk felderíteni, rendre azt tapasztalhatjuk, hogy elsősorban az európai, nagy ritkán az arab, illetve a közép-ázsiai folklórban kell keresni a gyökereket. A távol-kelet ritkábban kerül képbe, mint lehetséges forrás, holott például az időszámítás előtti századokra visszanyúló kínai és japán birodalmak területéről megannyi érdekes, változatos, és olykor tanulságos legenda maradt fent. Mégis tapasztalható némi óvatosság ezekkel kapcsolatban. Egyes elemeihez – például a sárkányok témájához – könnyebben nyúl a nyugati fantasztikus irodalom, hiszen ilyen lények az európai mitológiákban is bőségesen megtalálhatók, és csak elenyészők a különbségek. Azonban a tipikusan csak a japán, vagy csak a kínai mítoszokban megforduló lényeket, jelenségeket, szokásokat nehezebben értelmezi a nyugati gondolkodás. Ha valami mégis átkerül a távol-keleti legendáriumból, akkor az idővel eltorzul és átalakul úgy, hogy az a nyugati ízlés számára is fogyasztható (elfogadható) legyen.
A japán folklór, amelyet elsősorban az arrafelé honos két vezető vallási irányzat – a sintó és a buddhizmus – tanai befolyásoltak, rendkívül sokszínű. Akárcsak az európai mítoszok, a japánban is bőséggel találunk mókás, vagy éppen félelmetes külsejű lényeket, gonosz, vagy kevésbé gonosz isteneket, szellemeket, szörnyetegeket, démonokat, kísérteteket, sárkányokat, és különleges hatalommal bíró állatokat, illetve sokszor bizarrnak tűnő eseteket, szokásokat. A megannyi történetet a fennmaradt feljegyzések alapján a szakértők általában különféle kategóriákba szokták besorolni – ősi történetek, rémtörténetek, tanulsággal szolgáló elbeszélések, és még sorolhatnánk hosszasan. A hagyományosan japán motívumok később kibővültek, ahogy más népektől eredő történetek is beszivárogtak a szigetországba; különösen sok indiai történet jutott el a japánokhoz Kínán és Koreán keresztül, és ezek szép lassan feloldódtak, elkeveredtek az eredeti legendákkal, még tovább szélesítve azok spektrumát. E hiedelmekből válogatva szeretnénk egy kicsit közelebb hozni a tradicionális japán legendákat.
Kezdjük a barangolást a japán folklór egyik kedvelt teremtményével, a kappával, amelynek neve megközelítőleg azt jelenti, „folyógyermek”. A történetek többségében afféle vízszellemként szoktak hivatkozni rá, bár a sintó valláshoz kapcsolódó írásokban egy árnyalatnyival nagyobb hatalommal ruházzák fel, és a vizek isteneként emlegetik. Ha mindenképpen szeretnénk valamilyen párhuzamot vonni az európai folklórban megtalálható lényekkel, akkor a finn näkkit, illetve a skót kelpie-t kell megemlítenünk, amelyek szintén a vizekhez köthető, jobbára az óvatlanokat riogató teremtmények. Egyes feltételezések szerint a kappák alakja egy japánban őshonos óriás szalamandrához köthető, amely a vízből előrontva, erős állkapcsával ragadja meg az áldozatait, azonban a népi történetekben erre az eredetre nem találni pontos utalást. Az elbeszélések szerint egy kappa nagyjából akkora lehet, mint egy kisgyerek, az alakja is sok tekintetben emlékeztet az emberére, bár bőre pikkelyes, akárcsak a hüllőké, és kék, zöld, vagy sárga színben pompázik. Tavakban és folyókban tanyázik, általában egyedül, és könnyen mozog a vízben, mert az ujjai között a kezén és a lábán is úszóhártyák feszülnek. Akadnak olyan hivatkozások is, amelyek szerint förtelmes halbűz árad belőle, de ez a jellemvonása meglehetősen ritkán kerül említésre. A megjelenésében tapasztalható igazi különlegesség a feje tetején található medenceszerű mélyedés, amely az élőhelyéről származó vizet tartalmaz; amikor a kappa kiemelkedik a vízből, ez a mélyedés megtelik. Ez az ő erejüknek a forrása. A mélyedésnek mindig tele kell lennie, ha a kappa távol tartózkodik a víztől, mert minél kevesebb víz marad a mélyedésben, annál gyengébbé válik, s ha teljesen kiürül, akkor mozdulatlanná dermed (egyes történetek szerint meg is fullad, és elpusztul).
A kappákat rendszerint bosszantó, pajkos lényekként jelenítik meg, akik gonosz tréfákat űznek a lakóhelyük közelébe tévedőket, azonban akadnak olyan történetek is, amelyek arról tesznek említést, hogy a gonosz kappák szánt szándékkal elragadják a gyerekeket és a háziállatokat, illetve megrontják a tavakban és folyókban fürdőző nőket. Ezeknek a történeteknek köszönhetően később a folyókba veszett emberek haláláért rendszeresen a kappákat okolták, sőt, később ezek kiegészültek olyan feltételezésekkel, hogy a szörnyek azért fojtják a vízbe az áldozataikat, hogy megehessék a májukat, vagy a szívüket. Néhány folyóparti, vagy tóparti kisvárosban még manapság is szokás figyelmeztető táblákat kihelyezni a vízpartra, amely felhívja az arra járók figyelmét, hogy az adott tó, vagy folyó átkozott, mert kappák élnek benne. Egy XVIII. századi feljegyzés szerint az Iwate tartomány területén található Tōno városka közelében fekvő tóban is kappák tanyáztak, akik rendszeresen megtámadták a kagylóhalászó nőket, és magukévá tették őket. A megtermékenyített asszonyok aztán förtelmes torzszülötteket hoztak világra, amelyeket inkább eltemettek, hogy senki meg ne láthassa azokat.
Sok történet azonban nem ennyire veszedelmesnek állítja be e lényeket, inkább más tulajdonságokat emelnek ki. A legendák szerint a kappák, ki tudja, miért, viszonozzák a velük szemben mutatott udvariasságot – így például a meghajlást. Egy történet is szól erről, amelyben egy tóparton sétáló ifjút megtámad egy kappa, és megpróbálja magával rántani a vízbe, azonban a fiú kiszabadul a karmai közül, és mélyen meghajolva köszönti a lényt. A kappa viszonozta a meghajlást, ám eközben kilöttyent a feje tetején található medencéből a víz, és mozdulatlanná dermedt. Ekkor a fiú a vízhez szaladt, merített belőle, és azt visszaöntötte a lény fejére, így egy örök életre a szolgájává tette. Más hiedelmek megemlítik, hogy a kappák nem mindig velejükig romlottak, olykor kis ajándékokért cserébe el lehet nyerni a barátságukat – leginkább az uborka az, amit igen nagyra értékelnek, ezt még a gyerekek májánál is jobban kedvelik. Sok japán településen még most is létezik az a szokás, hogy az emberek belevésik gyermekeik (vagy akár a saját) nevüket egy uborka oldalába, és belehajítják a vízbe, mert ezzel lekenyerezhetik a szörnyet, és nyugodtan fürdőzhetnek a tóban, vagy a folyóban. Ezt a legendát őrzi napjainkig a hosomaki sushi egyik uborkás változata, amely stílszerűen a kappamaki nevet viseli.
A japán népi legendák másik kedvelt szereplője az oni, egy afféle ördög vagy démon, amelynek alakja az évszázadok során begyűrűzött a populáris kultúrába is, és rendszeresen felbukkan az irodalomban, a művészetekben, vagy akár színdarabokban is. Az oni ábrázolása az egyes történetekben szokatlanul homogén, alapvetően egy alapsémát követ, amelytől legfeljebb egy-egy apróság tekintetében térnek el a különböző források. Legtöbbször visszataszító külsejű, hatalmas méretű lényekként jelennek meg, amelyeknek éles karmai, bozontos, sörényhez hasonlatos haja, és vészjóslóan hegyes agyaraik vannak, illetve a fejükből két hosszú szarv mered az ég felé. Felépítésükben emberszerűek, de gyakran felruházzák őket olyan apró vonásokkal – szokatlan mennyiségű szem, illetve hatodik és hetedik ujjak a lábon és a kézfejen –, amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy az oni természetfeletti erővel bír. A festményeken leginkább vörös és kék árnyalatokkal jelenítik meg őket, noha ezektől eltérő színekben is előfordulhatnak. Sok esetben teljesen meztelenül, vagy csak egy vékony ágyékkötőben jelennek meg, de egyes változatok szerint tigrisbőrből készült kimonót viselnek, és egy kanabo névre hallgató vas buzogányt tartanak a kezükben. Ez utóbbi ábrázolásból ered az oni-ni-kanabo, azaz az „oni egy vas buzogánnyal” kifejezés, amelynek több értelmezése is létezik, bár leggyakrabban a sérthetetlenség és a legyőzhetetlenség metaforájaként jelenik meg.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy pontosan honnan is ered az oni elnevezés. Egyesek szerint egy, a kínai nyelvből átvett jel hibás kiejtése nyomán alakult ki, mások viszont sokkal elfogadhatóbbnak tartják azt az elméletet, miszerint az otromba démon neve az on szóból fejlődött ki, amely azt jelenti, bujkálni, elrejtőzni. Ez utóbbi feltételezés már csak azért is bizonyosabb, mert a korai történetekben az oni még láthatatlan szellemként szerepel, amely rontást, betegségeket, és más kellemetlenségeket hozhat a szerencsétlen emberek fejére, és mindezek tetejében még az alakváltás mestere is volt, így olyan formát öltött magára, amilyet csak akart, hogy megtévessze, és kelepcébe csalja az óvatlan áldozatait. A szellem oni a buddhizmus szélesebb térnyerésével, és az onnan származó lényábrázolások átemelésével alakult át a manapság is ismeretes, nyugati megfogalmazással élve, trollszerű alakjába. Az oni tradicionális ábrázolásával kapcsolatban is számos eredetelmélet kering. Az egyik legelfogadottabb koncepció részben Kínából, részben az Onmyodo elnevezésű tradicionális japán ezoterikus kozmológiai vallásból ered, amelyet kínai filozófiák elméleteiből átemelve alakítottak ki Japánban a VI. század környékén. E tanok szerint az észak-keleti irányt egykor úgy nevezték, kimon (démon kapu), és úgy tartották, hogy az egy balszerencsés irány, mert a gonosz lelkek és szellemek pont ebben az irányban távoznak a világunkból. A kínai állatövi jegyek szerint az észak-keleti irány a bika és a tigris közé esik, és ide vezethető vissza az oni külsejére jellemző vonások – a szarvak, a karmok, és a tigrismintás öltözék. Ez a hiedelem ma is érzékelhető sok esetben, hiszen nem ritka, hogy a templomok – például a Kyotótól nem messze található Enryaku-ji kolostor – észak-keleti irányba néznek, illetve számos épületben lehet rovátkolásokat látni az észak-keleti falakon, az oni távol tartása végett.
Soka faluban a tavasz első heteiben még jelenleg is rendszeresen tartanak kisebb ünnepségeket, hogy elűzzék az ártó lényeket. A tavasz kezdete előtt egy nappal tartott Setsubun fesztivál alkalmával az emberek szójababszemeket szórnak szét a házuk körül, miközben azt kiabálják: „Oni wa soto! Fuku wa uchi!” Azaz: „Távozz, oni! Jöjjön áldás a házra!” Ezen kívül a hiedelmek természetesen még számos módozatot ismernek egy oni távol tartására. A kertben elhelyezett majomszobrok szintén óvnak az oni ellen, akárcsak a magyal ágai, amelyeket az ajtók és az ablakok közelében kell elhelyezni. Az elmúlt néhány század során azonban megváltozott az oni alakja körül korábban kialakult elképzelés, és egyre több történetben már inkább jóságos, védelmező lényként jelenik meg; ennek ékes példája, hogy számos japán fesztivál idején láthatóak oni jelmezbe öltözött férfiak, akik heves táncot járnak a balszerencse elűzése érdekében. Sok épület tetején felfedezhetünk olyan cserépdarabokat, tetőele-meket, amelyek egy oni alakját mintázzák, mert ezek segítenek távol tartani az ártó dolgokat. Ebben a tekintetben gyakran vonnak párhuzamot a nyugati tradíciókban rendre felbukkanó vízköpő sárkány (gargoyle) figurájával.
Fontos része a japán néphiedelmeknek a tengu is, amely olykor különféle természetfeletti hatalmakkal bíró lények összefoglaló neveként, hol egy önálló teremtmény meghatározásaként bukkan fel. Noha a tengu elnevezés egy ősi kínai kutyaszerű démontól ered, a japán történetekben alapvetően egy olyan lényként jelenik meg, amely emberi és madárszerű vonásokkal is rendelkezik. A korai időkből fennmaradt forrásokon a tengut sok helyütt még méretes csőrrel ábrázolták, ám ez a külső később, nagyjából a XIV. század elejétől kezdődően, emberibbé alakult át, és egyre gyakoribbá vált, hogy a csőrt egy szokatlanul hosszú, vörös színű orral helyettesítették. Más, szintén meglehetősen öreg források, zömében az 1200-as végéről származó festménytekercsek, egy érdekes adalékkal szolgálnak, hiszen ezeken gyakran látni, hogy magas rangú szerzeteseket – elsősorban kigúnyolás céljával – a tengu félelmetes csőrével rajzoltak le. Feltehetően ezekre a tekercsekre vezethető vissza, hogy az emberi alakban megformázott tengu általában egy szerzetes képét öltötte magára, és a XIII. század során rendszeresen a yamabushi renddel – a hegyekben élő aszkéta életmódot és a buddhista vallás egyik ágát gyakorló remete szerzetesek – kapcsolatban emlegették a tengukat. Az összefonódás végül ahhoz vezetett, hogy a korabeli japán művészetben a tenguk szinte kivétel nélkül a yamabushi szerzetesek sajátos öltözékében ábrázolva tűntek fel.


Ahogy már szó esett róla, a tengu kifejezés a kínai mondákban szereplő, tiāngoŭ elnevezésű démontól ered, amelyet leggyakrabban egy kutya formájú szörnyeteg és egy ragyogó meteor keverékéhez hasonlítanak. Azt tartották róla, hogy mennydörgés előzi meg az érkezését, és háború jár a nyomában. Egy 1791-ből származó, népi legendákat tartalmazó kötetben az egyik történet megemlít egy kutyaszerű lényt, amelynek méretes csőre van, és két lábra egyenesedve jár, ám néhány ilyen szórványos összefonódást leszámítva, a kínai és a japán teremtmény kevés hasonlósággal bír. A 720 körül keletkezett Nihon Shoki – a japán történelem egyik legrégebbi írásos krónikája – huszonharmadik fejezetében tesznek először említést a tengu alakjáról, amelyet egy buddhista szerzetes „mennyei kutyaként” írt le. Ebből a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a korai tengu egyértelműen a kínai démon-kutyától ered. Ám, hogy miként lett a kutya formából madárember, arra nem sikerült utalásokat, és magyarázatokat találni. M. W. de Visser feltételezése szerint a tengu részben eredeztethető a hindu mitológiában megtalálható garuda sas istenséggel, hiszen azt a lényt is gyakorta ábrázolták szárnyakkal, méretes csőrrel, emberi testtartásban. A Konjaku Monogatarishū, a Heian-korból származó történetek gyűjteménye tartalmaz egy elbeszélést, amelyben a tengu egy sárkánnyal harcol, ahogy azt a garuda is teszi a maga ellenségeivel. De Visser elmélete úgy tartja, hogy a tengu alakja alapvetően az ősi sintó vallás egy madárdémonától ered, amely később – a buddhizmus Japánba történő betörésekor – elkeveredett mind a garuda, mind a kínai tiāngoŭ alakjával. Igaz, azt hozzá kell tenni, hogy a tudós nagyon kevés bizonyítékot talált hipotézise bizonyítására.
A tengukról szóló legelső történetek is az imént említett Konjaku Monogatarishū című gyűjteményben találhatók. Ezekből kiderül, hogy a korai tenguk alapvetően gonoszak voltak, szándékosan keresték a bajt, és a buddhizmus ellenségei voltak. Megkísértették a szerzeteseket, hogy azok vessék a mélybe magukat szakadékok széléről, asszonyok testét szállták meg, hogy elcsábítsák a szent embereket, kirabolták a templomokat és szentélyeket, illetve arra bíztatták a szerzeteseket, hogy tagadják meg vallásukat, és inkább imádkozzanak a tenguk üdvösségéért. A XIII. század derekáról származó történetekben már arról is olvasni lehet, hogy nemcsak szerzeteseket, hanem fiatal gyerekeket is megszállnak e gonosz szellemek, ám míg a gyermekeket visszaviszik oda, ahonnan elrabolták őket, addig a szerzeteseket rendszerint valamilyen magas helyhez (sziklacsúcs, fa) kötözve hagyják ott. A hiedelem szerint ha valakit megszállt egy tengu, a gonosz lény távozása után menthetetlenül megbolondul. A Kamakura-korból származó, buddhista példabeszédeket tartalmazó gyűjtemény, a Shasekishū viszont megkülönböztet gonosz és jóságos tengukat, sőt, a XVII. századtól kezdve még inkább háttérbe szorult a lényre jellemző gonoszság. Egy XVIII. századi legenda szerint egy tengu felvette egy yamabushi szerzetes alakját, és ebben a formában szolgálta a kolostort éveken keresztül, míg le nem lepleződött. Ekkor újra kinőttek a szárnyai, és megjelent a hatalmas orra, és távozott, azonban még ezek után is, láthatatlanul, számos csodatétellel segítette a szerzetesek életét. E különböző írásos gyűjteményekben sok hasonló történet olvasható.
A feljegyzések mellett a szájhagyomány útján is fennmaradt jó néhány történet a tengukról, ám ezekben jobbára ostoba, könnyen rászedhető lényekként jelennek meg. Az egyik ilyen történetben egy fiú egy bambuszbottal játszva azzal kérkedik, hogy ellát a távolba. A közelben lapuló tengu meghallja ezt, és megpróbálja meggyőzni a fiút, hogy cserélje el a botot egy láthatatlanná tévő szalmaköpenyre. A fiú természetesen rááll a cserére, de néhány nappal később újra azzal kérkedik, hogy messzire lát a bambuszbottal. A tengu ismét megjelenik, és visszaköveteli a köpenyét, mert a bambusz nem is olyan varázslatos, ahogy a fiú állította. Találós kérdéseket tesznek fel egymásnak, és végül a tengu visszanyeri a köpenyt, majd farkassá változtatja a fiút, amiért becsapta. Egy másik történetben a tengu egy hamiskártyással találkozik, és megkérdezi tőle, hogy mitől fél a legjobban. A férfi azt hazudja, hogy az aranytól (más forrásokban a rizstől), míg a tengu bevallja, hogy egy bizonyos virágtól retteg leginkább. Ezután a tengu, azt gondolván, hogy kegyetlen játékot űzhet a hamiskártyással, varázserejét felhasználva aranyesőt zúdít a férfira, aki természetesen egyáltalán nem retten meg, viszont a hasznos tudás birtokában elijeszti a pórul járt tengut, így nemcsak meggazdagodik, de megszerzi a tengu varázsövét is, amelyet a teremtmény menekülés közben elhagyott.
Mivel a tengu alakja alaposan beleívódott a századok során a japán kultúrába, a modern fikció is bátran nyúl ehhez a lényhez – túlnyomó részben a japán irodalomban találkozhatunk vele, de egyre többször bukkan fel egy-egy nyugati regény oldalain is valamilyen formában. Japánban filmekben, animékben, képregényekben, vagy akár videojátékok során is viszontláthatjuk a tengu témáját, de elég csak barangolni egy kicsit a szigetországban, és biztos, hogy bármerre is járunk, egy-két tengut mintázó szobrot vagy festményt látni fogunk.
Mint látható, a japán népi legendák mitikus lényei igen változatosak, és ez a néhány, amiket most bemutattunk csak töredékét képezik a széles palettának. Jóllehet, sok helyütt erős párhuzamokat lehet felfedezni a nyugati mí-toszokban szereplő lényekkel, ám ez nem könnyíti meg azt, hogy a japán eredetű legendák is helyet kapjanak a modern fantasztikus irodalomban. Igaz, az Európába egyre erőteljesebben beáramló manga képregények sokszor dolgoznak fel ilyen témákat, azonban úgy tűnik, a keleti kultúra még mindig meglehetősen idegennek tetszik. Olykor azért egy-egy motívum már megjelenik egyes történetekben, és talán csak idő kérdése, hogy mikor mernek majd többet és mélyebben meríteni e gazdag és érdekes forrásból.