Fiction Kult

2081-ben járunk, a Pest-Buda Agglomerátum Rt. területén. A történet szerint a XXI. század elejének recessziójából és egy világjárvány sújtotta világából az Rt. volt az, amely kiemelte a várost és a környező területeket a káoszból, a körzetet hatalmas fallal vették körül, kivonták az állami közigazgatás alól, és saját játékterükké tették.
A kezdő szituáció jól ismert. Lepukkant cyberpunk világ, a rendszer ellen küzdő hackerekkel, felturbózott hajú punkokkal, koszos rendőrőrsökkel, sötét sikátorokkal és lepukkant bárokkal. A távol-keleti dominanciát itt a kínai képviseli, amely azonban megosztott: az utcai „pongók” és a Kínai Legitim Körzet öltönyös, merev hierarchiába szerveződő klánjai alkotják a város kínai népességét. Mellettük több náció is képviselteti magát: oroszok, szerbek, bolgárok, magyarok. A könyv helyszíne csupán annyiban különbözik az unalomig lerágott cyberpunk helyszínektől, hogy ismerős utcanevek szerepelnek benne, és a nevek angolszász helyett magyarok ill. kelet-európaiak. De mindez kevés ahhoz, hogy kiemelkedjen az átlagos CP művek közül.
A könyv több különálló, egymással lazán kapcsolódó novellából áll. Ezek erőssége, hogy a szerző mondatalkotása kiválónak mondható, gördülékenyen olvashatjuk a szöveget. Azonban a történetek, a karakterek és a konfliktusok nem elég erősek. A végkifejletek gyakran kiszámíthatóak, nem ütnek eléggé, már ha ütnek egyáltalán. A kilenc novella színvonala igen változó, vannak gyengék és átlagosak – sajnos számomra egyik sem volt kiemelkedő. A legjobb írások közé tartozik pl. Az óriás, mely sajnos a végén lévő csattanóval nem tudja rendesen átadni a vélt vagy valós mondanivalót, de az alapötlet igen tetszetős. Azonban az olyan sablonírások, mint az Analóg dallamok – mely mintha egy kényszer hatására született volna, a jól ismert „öreg ember visszaemlékezései” sablon felhasználásával – erősen rontják a könyv színvonalát. Ráadásul a kötet hungarikum volta is elég gyengére sikeredett. Lehet, hogy egy budapestinek mondanak valamit az utcanevek, vagy ráismer egy-egy leírásból egy környékre, de egy vidéki számára ezek semmit sem jelentenek. De hogy ne csak erre hivatkozzak: az ugyancsak Budapesten játszódó Vogel-ciklus írásai sokkal inkább megfogják az embert, a helyszínekben még az is ráismer a magyar fővárosra, aki sosem járt ott – a környezet, a miliő, az emberek, mind igazi magyar jelleggel vannak ellátva. Ez a Szintetikus álom írásaiból hiányzik. A helyszínül szolgáló város bármely nagyváros lehetne. A jövő sajátosságai – a járvány és annak hatásai – egyszerre idézik a Dredd bíró metropoliszát és a Johnny Mnemonic-szintű CP világokat. Nincs új a nap alatt, ahogy a régiek mondják.
De hogy ne csak a negatívumokat említsük: az írástechnika, ahogy korábban említettem, bármely kortárs magyar SF szerző előnyére válna. A kezdő írón látszik, hogy sokat foglalkozott a szöveggel, igyekezett közérthető lenni. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nem kísérletezik, nem újít, de ez jól áll neki. Viszont itt meg azt róhatjuk fel, hogy megragadt a CP sablonszövegeinél. De kinek mi tetszik…
És hogy mi a végső vélemény? A Szintetikus álom jó első kötet, de nem kiemelkedő. Nem képes erőt vinni a CP-be, nem tudja tartalommal megtölteni. Ragaszkodik a húsz éve elhalt CP panelekhez, ami így csak azoknak jelenthet újdonságot, akik most ismerkednek a cyberpunkkal. Remélem, Csepregi Tamás nem adja fel, és következő kötetében a szöveg mellett a történetre is nagy súlyt fektet, kreatívan és merészen áll majd az íráshoz. Mert SF íróként meg kell barátkozni ezzel: az ötlet az, ami eladja a könyvet.