Fiction Kult

Sok mesében, de leginkább a kelta és skandináv eredetű történetekben, felbukkannak olyan apró (vagy nem is olyan apró) teremtmények, amelyek jobbára ártalmatlannak látszanak, ám végül kiderül, hogy mégsem teljesen azok. Persze akad közöttük jóságos is, ám a koboldok és a tündérek elsősorban a csínytevéseikről, az emberek bosszantásáról híresek a népmesei, legendai környezetben, míg a trollok körül megmaradt a rejtélyes, mitikus légkör, és inkább hajlamos az ember gonosznak elkönyvelni őket. Az évszázadok során a tündérek, trollok és koboldok megjelenítése természetesen sokat változott, hiszen a különféle népektől eredő legendák, mesék keveredtek, átalakultak, és velük együtt a benne szereplő lények is.
Először lássuk a koboldokat, amelyek leginkább az ír népi hagyományokhoz kötődnek. Az angol nyelvterületeken, elsősorban a brit szigeteken, a koboldokat leprechaun néven emlegetik, amely az ír leipreachán szóból, illetve annak további korcsosulásaiból ered. Patrick Dinneen, ír történész kutatásai alapján a szó az ősi ír nyelvből származik, a luchorp vagy luchorpán szavak átalakulása révén (a lú jelentése kicsi, míg a corp jelentése test, akárcsak a latinban). Ezek jól le is írták a kobold alapvető megjelenését, hiszen leginkább egy kisgyerek méretű idősödő férfi alakjában tűnik fel a mesékben. Bár a szavak erre közvetlenül nem utalnak, a kobold mérete jól tükrözi azt a gyermeki, játékos, pajkos, csínytevős habitust, amellyel kénye-kedve szerint bosszantja a kiszemelt áldozatait.
A népi történetek szerint a kobold magányos teremtmény, aki elsősorban cipők készítésével és javításával üti el az idejét, amellett, hogy gonosz tréfákat eszel ki és valósít meg. Úgy tartják, a koboldok gonosz szellemek és megrontott lelkű tündérek gyermekei, ezért szeretnek gonoszkodni, de sosem olyan mértékben, hogy abból az áldozatuknak bármi baja származzon, inkább csak bosszantják, ugratják, és csúfot űznek az emberekből. Ezt jól tükrözi David Rice McAnally megfogalmazása, miszerint a koboldok se nem gonoszak és se nem jóságosak, afféle egyensúlyt képeznek a két fél között. Egy másik jellemző vonása a koboldoknak, amely Yeats költeményeiben is megjelenik, hogy mérhetetlenül gazdagok, és hatalmas, aranyakkal teli csuprokat tartanak titkos helyekre elásva (leginkább fatörzsek alá). A hiedelem szerint akkor árulja el egy kobold, hogy hol rejtegeti az aranyát, ha elkapják, megkötözik, és kifaggatják. Ehhez kapcsolódik az a hiedelem is, hogy leginkább szivárvány idején lehet elkapni egy koboldot, mert nagyon kedvelnek a szivárványok tövében üldögélni. Nem általános vonás, de sok mesében a koboldoknak hipnotikus erejük van, és a tekintetükkel képesek bárkit megbabonázni, és így bármire rávenni a gyanútlan áldozataikat. Egyes legendák szerint a koboldok híresek arról, hogy szinte minden helyzetből könnyedén meg tudnak szökni, kivéve akkor, ha valaki erősen figyeli minden mozdulatukat, ám elég csak egyetlen elsikló pillantás, és a kobold máris kámforrá változik.
Ami a megjelenésüket illeti, erősen függ attól, hogy az adott történet Írország melyik pontjáról származik. A XX. századot megelőző leírásokban a koboldok ruhája még nem zöld volt, hanem piros. Samuel Lover így írt a koboldokról 1831-ben: „Igen elegánsak voltak, ami érthető, hiszen aranyhímzéses vörös öltönyben jártak, a hozzá jól illő keménykalap, csatos cipő és díszes övcsat társaságában.” Yeats szerint az öltözék színe mással magyarázandó, hiszen a magányos tündérek, mint a koboldok, vöröset hordanak, míg a csapatosan kószáló tündérek zöld színűt. Az ő leírásai alapján a koboldok zakója hét soros, és mindegyik sorban hét gomb található. Az öltözetük egyéb kiegészítőit nem vitatja, ám hozzáteszi, hogy amikor egy kobold valami csínytevésre készül, olykor felugrik egy magasabb fal tetejére és fejtetőre áll, a kalapján egyensúlyozva, lábaival a levegőben kapálózva. Természetesen ahány vidék, annyiféle változatban jelent meg annak idején a kobold a mesékben, legendákban, de az eltérések jobbára csak a színekben, illetve az egyéb kiegészítőkben nyilvánultak meg: olykor tengerész kabátot viselt, vagy sálat hordott a nyakában, esetleg sétapálcát, vagy varázsbotot is tartott magánál, de nem ezek voltak a jellemző vonások. Annyi változás azonban történt az öltözékével kapcsolatban, hogy a 1900-as évek eleje óta szinte kivétel nélkül zöld ruhában említik.
Egyes mesékben a koboldok egy-egy különösebb, ritkábban felbukkanó változata jelenik meg. Egyik a far darrig, aki kinézetre nagyjából hasonlít a hagyományos koboldra, ám öltözéke vörös színű, akárcsak a sapkája. A far darrig kifejezetten gonosz, és élvezi, ha rosszindulatú tréfáival bármilyen fájdalmat okozhat az embereknek. Ez a kobold lehet talán az alapja a World of Darkness világában játszódó Changeling szerepjátékban feltűnő vörössipkás tündéreknek. A másik ritka kobold a clurichaun, akit szoktak bor-koboldnak is nevezni. A jobbára részegen megjelenő kis lény alapvetően jóságos, de ha megsértik, vagy feldühítik, roppant mód megkeseríti a szerencsétlen áldozat életét. Ha jól bánnak vele, védelmezi a borospincéket. A történetek szerint éjszaka kutyák hátán lovagol, és ha valakit kiszemel magának, belemászik a borostömlőjébe, és úgy utazik vele, ameddig kedve tartja.


Az írekhez hasonlóan a skandináv népeknek is megvan a maguk mesebeli lénye, ez pedig nem más, mint a troll. Eredetileg a más népek meséiben megjelenő óriások északi megfelelői voltak, bár méretüket tekintve alapvetően kisebbek voltak, és jellemvonásaik is szélesebb skálán mozogtak. Voltak közöttük velejéig romlott troll csoportok, de akadtak kevésbé harciasak is, akik az erdők mélyén, a hegyek gyomrába vájt barlangokban, vagy föld alatti odúkban éltek, és sokkal emberibb külsővel rendelkeztek. A Feröer-szigetekről származó legendákban a trollokat trow néven emlegetik, amely még a vikingek korából megmaradt ősi nyelvtöredékeknek köszönhető.
A troll szó használata hosszú idő alatt alakult ki. Az eredeti jelentései között feltételezik a valami gonosszal átitatott természetfeletti jelenség, valamint az erőszakosan viselkedő személy fogalmát is. Az ősi svéd trolleri kifejezés fájdalmat okozó mágiára utal, aminek szintén lehet köze a legendákban felbukkanó trollokhoz. Mindazonáltal általánosan nézve a troll szó egy rejtélyes, titokzatos lényre utal. Ha nem is feltétlenül ebben az értelmében, de számos svéd és norvég terület vagy város őrzi a nevében ezt a szót valamilyen formában (például a Trollhättan svéd város, illetve számos hegy Norvégiában).
A legendák alapján két csoportra lehet bontani a trollokat. Az egyik hagyomány szerint, amely jobbára Skandinávia északabbra fekvő területein jellemző, a trollok hatalmas és durva teremtmények, akiket igen gyakran visszataszító bestiális vonások (agyarak, hatalmas szemek) tettek még félelmetesebbé. Ez a fajta troll leginkább a norvég mesékben és mondákban bukkan fel.
A Skandinávia délebbi területeinek történeteiben megjelenő trollok egészen másképp festenek. Hasonlítanak az emberekhez, azonban az öltözékük elrejti hosszú farkukat (igaz, a trollok farkáról csak elvétve esik szó egy-egy történetben, ezért ezt a vonást nem is tartják annyira fontosnak a trollok ábrázolásánál). A troll nők öltözékük révén gyakran megtévesztették az erdőben járó férfiakat, megbabonázták, és szolgaságba taszították őket, akár hosszú évekre is. Amikor aztán megunták őket, egyszerűen kidobták őket az erdőbe, és ha később valaki azt kérdezte e szerencsétlenül járt férfiaktól, hogy mit csináltak az erdőben, egyáltalán nem emlékeztek semmire. Ezek a trollok idejük jelentős részét láthatatlanul töltik, hiszen így képesek utazni a széllel, és könnyedén beosonhatnak az emberek házaiba. Bármilyen állat vagy tárgy alakját magukra tudják ölteni, így teljesen észrevétlenül elrejtőzhetnek bárhol, bárki szeme elől.
Míg a norvég mesék trolljai nagy és magányos teremtmények, a svéd és dán történetekéi inkább társaságot kereső és kedvelő lények, akik az embereket utánozva csoportokba verődve tanyáztak az erdők mélyén, állatokat tartottak, sütöttek-főztek, és rendszeresen nagy lakomákat csaptak. Egyes elbeszélések szerint hatalmas földalatti barlangokban rejtőztek, és temérdek kincset rejtegettek odvaik mélyén. Bár sok történet kering a trollokról, nincs egyöntetű vélemény azt illetően, hogy jóságosak-e, vagy gonoszok, de többnyire úgy bántak az emberekkel, ahogy azok is bántak velük. Noha alapvetően nem volt gonosz a természetük, olykor bosszúból, vagy pusztán pajkosságból, hatalmas károkat is tudtak okozni. Remek tolvajok voltak, és nagy kedvvel loptak a földművesek learatott terményeiből.
Ahogy már fentebb megemlítettük, a trollok néha megbabonázták az embereket, és magukkal vitték őket az erdő mélyén vagy a föld alatt rejtőző otthonukba. Szolgákként tartották őket hosszú éven keresztül, így a szeretteik joggal hihették őket halottaknak, innen is ered az ilyen elhurcolt emberek elnevezése: bergtagna, ami szó szerint azt jelenti, „a hegy által elragadott”, de átvitt értelemben úgy is szokták értelmezni, hogy „eltávozott”, azaz halott. Néha ezek az elragadott emberek visszatértek a trollok fogságából, ám jobbára megbolondultak, és csak összevissza motyogtak, ha valaki kérdezett tőlük valamit. A trollok olykor elraboltak egy-egy ember újszülöttet is, és cserébe otthagyták a saját porontyaikat – mint a cseregyerekek a tündérek esetében.
A népi hagyományok szerint a trollok elűzésére a kereszt, vagy a templom harangjának hangja a legalkalmasabb, de a vastól is féltek. Bár ezek a hiedelmek mára már feledésbe merültek, egy-kettő mégis megmaradt. Ezek közül a leghétköznapibb a balszerencse. Régen, és manapság is, ha valami balszerencsés dolog, vagy könnyű baleset történik, sokszor a trollok baljós jelenlétével magyarázzák az esetet. Ezt tükrözi ez a félig-meddig vicces szólás: Det går troll i det här, azaz „ebben biztos egy troll keze van”.
Különös viszont, hogy a XIX. század második felétől megjelenő tündérmesékben szereplő trollok jellemvonásai mennyire különböztek a népi legendák lényeiéitől. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a skandináv tündérmesék trolljai a népi hagyományok trolljainak rossz tulajdonságaiból összegyúrva születtek meg. Ezek a trollok ugyanis közel sem olyan emberiek, és sokkal rémisztőbbek. Van közöttük hatalmas, de akad törpe méretű is. Általában elég ostobák (kivéve a troll nők, akik ravaszak), viszont hatalmas erejük van, karjuk hosszú, orruk nagy és testük minden részét szőr borítja, ebből kifolyólag nem túl szépek (természetesen a troll nők ez alól is kivételt képeznek). Ezekben a tündérmesékben a trollok a napfény hatására általában kővé dermednek, ami feltehetően arra a jelenségre vezethető vissza, amikor egy kő-, vagy szikladarab az erózió hatására valamilyen emberi, esetleg állati archoz hasonló mintát vesz fel. (Tolkien A Hobbit című könyvében is találunk ilyen jelenetet.)
Érdekesség, hogy egyesek szerint a híres Rumpelstiltskin című történet is egy skandináv troll tündérmesét vesz alapul, hiszen igen sok hasonlóság van a két mű között. A skandináv mesében egy papnak egy templomot kell felépítenie, a troll felajánlja a segítségét, de egy alkut kínál cserébe, amely ugyanaz, mint a másik történetben is. A végén persze a pap kitalálja a troll nevét, aki ennek következtében szörnyethal. Hogy aztán a híres mese valóban a troll történetből ered-e, azt nehéz kideríteni.