Fiction Kult

John Scalzi író és online szerző 1969-ben született California államban. Első regénye, a Vének háborúja 2005-ben jelent meg, melyet következő évben jelöltek is a Hugo díjra. Azóta már 6 könyve jelent meg ugyanebben az univerzumban (akár nyomtatott, akár digitális formában), de Az android álma című regényével új világot is alkotott, melybe szintén folyamatosan ír, miközben non-fiction témákba is belekóstolt.
A Vének háborúja főszereplője a 75 éves John Perry, aki születésnapján – miután meglátogatta felesége sírját – jelentkezik a hadsereg toborzóirodájában. Nem tudjuk, pontosan milyen évet írunk, de az emberiség már elkezdte kolonizálni a világegyetem többi bolygóját. És elérkezett a régóta várt pillanat is: idegen fajokkal is találkoztak, akik azonban láthatóan nem viseltettek túl barátságosan az emberiség irányában, így a Gyarmati Véderő különösen fontos szerepet kap fajunk sorsában. Maga az emberiség is két részre oszlott: a Gyarmati Szövetségre és a földiekre. A Földön a technológia nagyjából ugyanazon a szinten van, mint napjainkban, bár ezt csak a GYV technológia megismerésekor tudjuk úgy, ahogy lemérni. Mivel szép számmal hullnak a katonák, ezért a szervezet a Földön a 75. életévét betöltött embereket toboroz magának. De mire jó egy öregember egy olyan háborúban, ami sokkal véresebb, kegyetlenebb és kiszámíthatatlanabb, mint bármelyik eddigi az emberiség történelmében? Megfelelő technológiával elég sok mindenre. Mert a GYSZ technológiája lényegesebben fejlettebb, mint a Földé.
Az első mondat elolvasása után az jutott eszembe, hogy ha ebből valaha is film készül, akkor a főszerepet Jeff Bridges-nek kell játszania. Egyszerűen tökéletes lenne, ahogy mély karakteres hangján narrátorként kísérne végig bennünket. Menet közben egy-két helyen kicsit más stílusú lett John Perry narrációja, de Bridges szerintem ezt is tökéletesen megoldaná. Ez az ötletem ugrott, ugyanis 2011-ben a Paramount megvásárolta a jogokat, hogy filmet készítsenek belőle, és nagyon úgy néz ki, hogy nem Bridges lesz a főszereplő...
Visszatérve a könyvhöz az első, ami rögtön szembeötlik, hogy én-regényről beszélünk, ami John Perry szemszögéből íródik. A fickó nem egy lapos karakter, hanem egy tökéletesen kidolgozott, mégsem túlburjánzó szereplő, akit Scalzi szerencsére nem kezd el hosszas bekezdéseken keresztül, információtömeget ránk zúdítva jellemezni, hanem a regény során folyamatosan ismerjük meg múltját, gondolatait, érzéseit. Az ő szemszögéből látjuk a Földet, a seregbe való belépést, az új ismeretségeket az űrutazás alatt és a háborút. Ehhez persze dukál, hogy a többi karakter nincsen objektívan kidolgozva, nem tudunk meg róluk mindent, hanem csak azokat az információkat és olyan módon, ahogy Perry is. Ügyes húzás Scalzi részéről, hogy ezeket a karaktereket használja a különböző tudományos magyarázatok átadására, hiszen többen tudósok közülük, így jó eséllyel találgatnak a GYV technológiájáról. De sajnos egy idő után az egyszerű közkatonák annyit okoskodnak – méghozzá helyesen –, hogy nem értjük, a fejeseknek, akik már jó ideje háborúznak, miért nem jut eszükbe ez-az.
Említettem még Heinlein-t és a millitary sci-fi stílust is az elején. Nem hiába, hiszen aki olvasta a Csillagközi inváziót – ami eredeti könyv formájában annyival másabb az összes feldolgozásánál, mint egy lézerpisztoly a muskétánál – nagyon jól tudja, hogy a hadsereg nem csak úgy volt, nem csak önös célok miatt háborúzott, hanem igenis komoly szerepe volt az emberiség sorsának alakulásában és technológiailag olyan fejlett volt, amely az akkori divat szerint csak lehetett. És ugyanez igaz a Vének háborújára is, hiszen a katonák messze fejlettebb technológiát használnak, mint a közemberek. Akárcsak napjainkban.
Aztán ott van a stratégiai játékokhoz hasonló vonulat is a könyvben: mindig új fajokkal ismerkedhetünk meg, akiket le kell győzni, mert az nyer, aki a legtöbb bolygót kolonizálja. És néha ezért bizony meg is támadják egymás kolóniáját, mintha a világban nem létezne barátság, szövetség, vagy egyáltalán diplomácia. Így a bevetések során néha a „jobb klikk -> attack” is eszünkbe juthat.
Itt van aztán a manapság nagyon is divatos, tulajdonképpen a ’80-as évekbeli cyberpunk helyét átvevő transzhumán téma sem maradhat el. Így aztán előkerülnek az új, felturbózott emberi testek, a másféle szemlélet a veszélyt illetően – de mindig megmaradnak a korlátok, és sosem válik féktelen tobzódássá a technológia alkalmazása, ami miatt a regény valóban emberi és egyben izgalmas marad (nem úgy, mint például Charles Stross műveiben, ahol a technológiai fejlettség nehezen emészthetővé és a valóságtól teljesen elrugaszkodottá teszi az írást). És pont emiatt érezzük pontosan, van még hova fejlődnie az emberiségnek, hiába vannak ilyen „baba játékszerei”, még mindig elég veszélyes egy-egy ütközet. De épp ebből a technológiai fejlettségből alakul ki a különösen eredeti és érdekes szerelmi szál is, amire eddig nem igazán láthattunk példát. Hasonlót igen, de nem ennyire ügyes és ravasz megoldást.
Igazából egy dolog verte ki nálam a biztosítékot: az idegen fajok. Egyszerűen irtózom tőlük, rühellem őket egy sci-fi regényben. Miért? Mert amíg fantasy-ben jól mutat, hogy előszedünk mesebeli, vagy mitikus fajokat, amik több ponton is kapcsolódnak az emberi kultúrához, addig sci-fi-be szintén ezt a mentalitást kapják a fajok, ami szerintem egy nagy …ööö, butaság. Hogy a fenébe várhatjuk el, hogy egy idegen faj, ami tökéletesen más körülmények között fejlődött ki, 1-2 apró részletnél többen is hasonlíthasson a mi kultúránkban megszokott dolgokhoz? És bármennyire undorodtam az ilyen jelenetektől, el kell ismernem, hogy több helyen tetszett is, ahogy egy-egy idegen fajt részletesebben jellemzett Scalzi. Nem, ebben nem teremtett lényegesen újat, de számomra egészen emészthetővé tette ezt a vonást is.
Ezen túl egy jellemzőt tudok felhozni, ami kicsit átgondolatlannak tűnt: az agyba épített számítógépnek, a FejGép-nek a gyors megszokása. Legyünk őszinték, ha mi most hirtelen kapnánk egy ilyen szerkentyűt, mennyi idő telne el, mire valójában megszoknánk és jól is tudnánk használni? Tippem szerint minimum egy hónap (gondoljunk csak arra, hogy milyen nehéz megszokni az új mobilunkat, ha az más gyártmányú, mint az előző), de Perry és társai órák alatt elég jól kezdik el használni. Szerencsére ez az átmeneti rész elég rövid, utána pedig inkább mással foglalkozunk.
Röviden összefoglalva. Ja, nem, még nem ez a rész következik... Majdnem kifelejtettem a humort, pedig több helyen is felbukkan a regényben igencsak eredeti és helyzethez alkalmazkodó formában (például a FejGép-pel való ismerkedés alatt, vagy épp az orvosi vizsgálat közben), így segíti a „nehéz” témákat is könnyebben befogadhatóvá tenni.
Na, most már tényleg röviden összefoglalva, a Vének háborúja egy intelligens, remek írói vénával megalkotott regény, ami már akkor is bőven megállná helyét emberi karaktereivel, technológiai ismereteivel, ha nem egy elsőkönyves szerzőről lenne szó. Pedig Scalzi-nak ez volt az első könyve. De szerencsére azóta még írt párat ebbe a világba, amit remélhetőleg az Agave is megjelentett magyarul. Én legalábbis nagyon várom!