Fiction Kult

A gerincjáraton haladva Beep megállt az A jelzésű lakókabin ajtaja előtt.
– Szükségem van a védőruhára – mondta, és egy intéssel tovább küldte a lányt. – Menj előre, készítsd elő az öltözéket, és kezdd el az ellenőrző listát. Mindjárt megyek én is.
A szervizkabin falán egy tucatnyi űrruha lógott, mindegyiket erős szíjak tartották a helyén. A zömükhöz már évek óta nem nyúlt senki. Azonban ötöt Richard és Glint rendszeresen előkészített – a feladataik részeként –, hogy meggyőződhessenek működőképességükről. Mind alacsony nyomással üzemeltek, ezért Beepnek előtte egy ideig oxigént kellett belélegeznie. Mivel a férfi már több, mint egy évtizede szolgált a Shining Legend fedélzetén, neki személyre szabott űrruhája volt. Mariska kinyitotta, bedugta az akkumulátorok kábelét a gyorstöltő csatlakozójába, és beindította rajta az önellenőrző programot. Beep akkor lebegett be a terembe, amikor már az ellenőrző lista felén túl volt.
A védőruha beborította a férfi egész testét, de a kapucniját még nem húzta a fejére. A ruha fehér volt, és ez csak még jobban kiemelte Beep kipirult arcát. Amikor Richard beszívott, ő csak elpirult egy kicsit, azonban Beep arca most teljesen lila volt, és levegőért kapkodott. Mariska észrevette, hogy a haja tövében apró izzadtságcseppek jelentek meg.
– Beep – nézett rá keményen. – Azt ne mondd, hogy beszívtál!
– Csak egy kis bátorságot merítettem, semmi több. – Letelepedett az oxigéntartály előtt. – De nem akarok erről hallani többet!
Feltette a légző maszkot, és a lányra nézett. Mariska már az irányító központban is sejtette, hogy nincs valami rendben a férfival, de most már biztos volt ebben. Azonban nem tehetett semmit, így visszatért az ellenőrző listához. Negyedórával később Beep levette a maszkot, felegyenesedett, és az irányítókártyát a lány kezébe nyomta.
– Fogd ezt meg, amíg beöltözöm.
Mariska elvette, Beep pedig a magasba tartotta a karját. A lány megragadta a férfi derekát. Érezte a védőruhában áramló hűtőanyagot, amely arra szolgált, hogy megóvja az űrruhát a túlmelegedéstől. Mariska felemelte a férfit a feje fölé, aztán addig forgatta, mígnem sikerül belecsúsztatnia az űrruhába.
Beep belecsúsztatta a kezeit a kesztyűbe, aztán hirtelen megtorpant.
– Mennyi oxigénpalackom van?
– Kettő – felelte Mariska. – Az ellenőrző lista ennyit ír elő, egy elsődlegest és egy tartalékot.
Nem értette, Beep miért kérdezte ezt. Két darab négyezer köbcentis palack volt az előírás már hosszú évek óta, nem volt ebben semmi különös.
– Mennyi maradt még? – Mariska megvonta a vállát. – Akkor menj, nézd meg! – utasította Beep.
Kinyitotta a rekeszt, és megszámolta a palackokat – harminchét teli és tizennégy üres. Visszalebegett, és jelentette.
– Jó tudni – mondta Beep, miközben elhelyezkedett az űrruhában. – Jó rá emlékezni. No, táncra fel!
Mariska átnyújtotta a sisakot, kioldozta a ruhát, amely elrugaszkodott a faltól. Beep hanyatt dőlt, és megemelkedett, mint egy ember méretű léggömb, de a lány megpróbálta visszarángatni a D jelzésű raktér padlójára. A levegő már kezdett ritkulni a zsilipkamrában, és hűvösebb is volt. Beep bekapcsolta a ruha csizmáiba épített mágneseket, így képes volt megállni a lány előtt. Mariska arra számított, hogy a férfi a fejére teszi a sisakot, és neki már csak be kell kapcsolnia a rögzítő csatokat. Azonban Beep nem így tett.
– Még ne, ifjú Volochkova – mondta. – Még van idő egy rövid csevegésre. Nálad van a kártya? – Mariska előrenyújtotta, de Beep megrázta a fejét. – Nálad hagyom egy időre. Ez azt jelenti, hogy most te vagy a parancsnok, bármi történjék is. Azt hiszem, te meg tudod hozni a legnehezebb döntéseket is. Legalábbis Natalya mindig meg tudta hozni.
Mariska azonban nem az anyja volt, viszont Beep valamilyen okból kifolyólag ezt nem volt hajlandó elfogadni.
– De Richard a rangidős, és még Glint is…
Beep felhorkantott.
– FiveFord egy pohár vízbe is belefulladna. Vissza kellene mennie a Földre, ott aztán ásogathatná a gödreit a hatalmas izmaival. Feltéve, ha nem esik beléjük. Glint pedig… nos, Glint összeomlott. – A kártyára bökött. – Csak mutasd meg nekik, és közöld velük, hogy én utasítottalak így.
– Mi folyik itt, Beep? – kérdezte, miközben a kártyát a ruhája zsebébe rejtette.
– Itt? – Önelégülten elmosolyodott. – Csak egy kis séta. Trallala. Mielőtt elmennék… Emlékszel a videókra, amiket mutattam neked? Gondolom, igen. Az csupán egy kis tréfa volt. Nincs több belőlük, amit láttál, az volt az összes, és mindegyiket én készítettem.
– Te?
– Szeretem felkavarni az állóvizet, Natalya – mondta, és nevetett. A nevetésében volt egy kis kémiai felhang. – Ezek az utak túlságosan hosszúak és kegyetlenül unalmasak. Nehéz fenntartani az ember érdeklődését, ezért van szükség ezekre a trükkökre. Hagyomány, ahogy megpróbáljuk megkímélni magunkat a megbolondulástól.
Mariska hirtelen szédülni kezdett az egyre ritkább levegőben, és nem merte kimondani, amit gondolt.
– Miért mondod ezt most el nekem?
– Ha volna lelkiismeretem, azt mondanám, az beszél most belőlem. – A szája késhegynyire vékonyodott. A feje fölé emelte a sisakot, és belebámult. – Ideje indulni.
– Várj! – Megragadta a férfi ruháját. – Amit a jégről mondtál az hazugság volt, igaz? És a visszamaradó só… nem valószínű, hogy alkalmazható ötlet. És te… a reaktor mellett óriási sugárfertőzést fogsz kapni…
– Eggyel kevesebb tüdő, ami levegő után sóvárog – felelte Beep. – Ha eljön az idő, te is tudni fogod, hogy mit kell tenned.
Rátette a sisakot a fejére. Mariska legszívesebben ököllel csapkodta volna, hogy megállítsa, hogy visszatartsa, és ezt az egészet meg nem történtté tegye. De ehelyett a kapcsok után nyúlt, és rögzítette a sisakot a ruhához. Mire visszaért az irányító központba, Beep már a Banán nevű robottal haladt a konténerek felé. A többiek azt a monitort figyelték, amelyik a kis robot kamerájának képét mutatta, azonban Mariska inkább azt a képernyőt leste, amelyiken a Szem adása volt látható.
– Túl gyorsan megy – mondta Richard, és kezdett gyanakodni valamire, amiben a lány már biztos volt.
– Akkor mondd neki, hogy lassítson! – felelte Didit.
Beep valószínűleg kikapcsolta a csizmáiba épített mágneseket. A Szem felvételén látszott, ahogy Beep elválik a robottól, és már csak a két kézzel markolt irányító kar köti őket össze. A lábai elemelkedtek a talajtól, és lassan a feje tetejére állt. Úgy tűnt, mintha valamilyen tornagyakorlatot végezne, ahogy a robot a konténerek felé robogott.
– Szólj neki – mondta Richard. – Glint!
– Nem működik.
– Nincs kapcsolat. Kikapcsolhatta.
Glint keze remegett, ahogy a Szem képére mutatott, Didit halkan sírdogált.
– Írd felül!
– Mivel?
– Állítsd meg!
Ebben a pillanatban a robot beleütközött a konténerekbe, és Beep elengedte a kart. Lassan forgott a levegőben, de most már végleg elvált az űrhajótól. A majmok némán figyelték, ahogy bekapcsolja a ruhájához rögzített fúvókákat, hogy korrigálja a mozgását. Látták, ahogy szélesre tárt karokkal, mintha csak magához akarná ölelni a világűr sötétjét, ellökte magát a hajótól. Döbbenten meredtek a képernyőre, amelyen Beep lassan parányivá zsugorodott, aztán végérvényesen eltűnt.

– Megállíthattad volna – mondta Richard.
– Hogyan?
Mariskának már elege volt a többiek vádjaiból. Tettének – vagy épp ellenkezőleg – súlya már így is elviselhetetlen teherként nehezedett a vállára.
– Megállíthattad volna – ismételték.
Glint magán kívül volt. Kilépett a papucsából, és céltalanul lebegett körbe-körbe az irányító központban. Úgy tűnt, azt sem érzékelte, ha nekiütközött valaminek.
– Legalább a jég még megvan – közölte Didit. – Ki fogja felhozni?
– Senki – felelte Glint, hátrabillentve a fejét. – Ahogy Mariska is mondta, az csak tündérmese.
– Honnan tudná? – Didit keze ökölbe szorult, készen arra, hogy megüssön akárkit. – Lehet, hogy ő vette rá erre Beepet.
– Ő kapta meg a kártyát.
Ezt a tényt csöndben vették tudomásul. Richard ujja végigfutott az egyik műszeres állványon, és amikor elvette, otromba kék foltok éktelenkedtek a bőrén.
– Megint penészes – jegyezte meg.
– De ez még csak az első útja – dühöngött Didit. – Miért Mariska kapta meg?
Glint kuncogott.
– Talán, mert Beep utálta őt.
– Kapcsolatba léphetnénk a Sweetspot állomással. Elmondhatnánk nekik, hogy mi történt itt. – Richard a Mariska nyakában lógó kártya felé biccentett. – Talán most már bekapcsolhatnánk a kommunikációs berendezést.
Mariska felnyitotta a kommunikációs pultot, és a kártyát a megfelelő nyílásba illesztette, aztán megtorpant. Meggondolta magát.
– Zárd le! – mondta. – Idő?
– Hogyne – hallatszott Glint hangja. – Nézzük meg, mit mutat az ítéletnapi számláló!
Didit odafordult.
– Kussolj már el, Glint!
A képernyő még mindig vörösen villogott. A számláló szerint 2163. július 17-e, reggel 08:14:56 volt. A küldetés a háromszáztizenegyedik napjánál tartott. Még nyolc nap, huszonkét óra és hat perc volt hátra a fékezésig. A Sweetspot állomás közeledési jelzése még száz nap, huszonhárom óra, és ötvenegy perc múlva volt esedékes.
– Látjátok? – kérdezte Mariska.
A hajó hajtóművének hidrogéntartalékai nyolcvankilenc napnyi fékezést tettek lehetővé. A jégtartalékokból pedig még hetvenhárom napra elegendő friss levegőt volt képes előállítani a rendszer.
– Mit kellene látnunk? – kérdezte Richard.
– Nyertünk huszonhat napot. – Mariska úgy érezte magát, mintha elválna a saját testétől, és a Szemhez hasonlóan, kívülről szemlélné a többieket. – Beep adott nekünk még huszonhat napot.
– És? – kiáltotta Glint. – Az még mindig csak hetvenhárom a százból! Így is egy hónapra oxigén nélkül maradunk!
– Igen – helyeselt Mariska. – De ha tovább csökkentjük a szükségleteket, akkor még több időt nyerhetünk.
– Csökkenteni a szükségleteket? – Richard hangjában félelem bujkált.
– Így a mentőhajónak sem kell addig várnia, míg mi elérjük a Sweetspot állomást. Elénk jöhetnek.
– Feláldozni még valakit? – tette fel a kérdést Didit. – Ez a terved?
– Erre semmi szükség – rázta meg a fejét Mariska, és arrébb lebegett. – Csupán valakinek abba kell hagynia a lélegzést.
– Ó, remek – jegyezte meg Glint.
– Mégis kinek?
Mariska fejében száguldottak a gondolatok, miközben a számítógépből előkereste a legénység orvosi aktáit. Működhet a terve. Működnie kell!

A kabinban csak alig volt magasabb a hőmérséklet a fagypontnál – Mariska elégedett volt. A Shining Legend belső burkolatában fűtőszálak futottak, hogy az űr hidege ne találjon utat a legénység kabinjaiba. Ebben a kabinban azonban Mariska kikapcsolta a fűtőszálakat, és minden terv szerint alakult. Richard arcát figyelte, ahogy a fiú megragadta a derekánál fogva, és az erős kezeivel megemelte. A Jingchu testvérek néhány lépéssel távolabb álltak, lélegzetük apró pamacsokká formálódott az arcuk előtt. Megfogták egy más kezét, és ez jó jenek számított. Mariska aggódott Glint hangulatváltozásai miatt. Néha úgy tűnt, hogy nem vesz tudomást arról, hogy lehetséges a túlélés, és egyszerűen csak várja a halált. Didit azonban ilyenkor mindig kirángatta valahogy ebből a mélységből.
Richard erősen összpontosított, miközben segített Mariskának bebújni az űrruhába, ám a lány egy pillanatra megbillent, és nem tehetett mást, megfogta a fiú nyakát. Richard felnézett, hogy elnézést kérjen, de Mariska rákacsintott.
– Kérek engedélyt csendes pihenőre – mondta, és meghúzta a fiú nyakában lógó kártyát. – Uram.
Richard elvigyorodott.
– Engedélyezem.
Mariska megborzongott, ahogy Richard beszíjazta őt a ruhába. Vajon ez volt az utolsó alkalom, hogy bárki is megérintette? Rossz gondolat. Csak semmi rossz gondolat.
– Kilencvenhat nap – mondta. – Meg tudjuk csinálni, igaz?
Richard és Didit bólintottak.
– Meg.
Glint csak bámult előre, és még mindig azt gondolta, hogy Mariska cserbenhagyja őket.
– Semmi tisztogatás, értettétek? Hagyjátok a penészt a francba. Aludjatok amilyen sokat csak tudtok.
– Rendben.
– Csak ne felejtsetek el felkelni, amikor cserélni kell a palackjaimat.
– Ne aggódj – mondta Richard, és átnyújtotta a sisakot.
Mariska azon töprengett, mint mondhatna még, mielőtt búcsúzkodnia kellett volna.
– Akkor ennyi. – Érezte, hogy elszorul a torka, de nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire fél. – Jól van, majmok, tűnjetek innen, mielőtt halálra fagytok.
Leengedte a sisakot, és Richard rögzítette a csatokat. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, de a sisak sötétített rostélya elrejtett mindent.
Akkor hogyan is kellene ezt megtenni? Nem igazán tudta, hogyan hozhatja működésbe a szervezete hibernációs reakcióit. Az egyetlen alkalom, amikor ez sikerült neki, öt évvel ezelőtt történt. Az volt az első alkalom, amikor megpróbált elmenekülni az anyja elől, és előremenekült három évet a jövőbe. Akkor nagyon mérges volt Natalya Volochkovára. Volt ennek bármi köze is a hibernációhoz? Még most is dühös volt az anyjára, de már közel sem annyira. Megpróbálta felidézni a Beeppel szemben érzet gyűlöletét, de csupán a két oxigénpalack jutott róla az eszébe. Hat óra? Talán magára kellene dühösnek lennie, amiért jelentkezett a Shining Legend legénységébe. Karbantartó – a legrosszabb munka. És most talán épp karbantartóként fogja végezni. Rossz gondolat. Csak semmi rossz gondolat.
Miközben arra várt, hogy történjen valami, megint átszámolta, amit már százszor. Harminchét palack állt a rendelkezésére. Mindegyik három órára elég oxigénnel volt megtöltve – plusz-mínusz kilencven másodperc. Összesen száztizenegy óra. A Sweetspot azt mondta, hogy legkorábban kilencvenöt nap múlva találkozhatnak a mentőhajóval, plusz-mínusz fél nap. Mindent összevetve kétezer-kétszáznyolcvan óra. Többé-kevésbé. Ha azonban sikerülne a hibernáció, akkor az oxigénfogyasztása lecsökkenne a normál érték négy százalékára. Kétezer-kétszáznyolcvan óra négy százaléka kilencvenegy óra volt. Ez azt jelentette, hogy csupán kilencvenegy órányi oxigénre volt szüksége, miközben száztizenegy órányi volt a tartalék. Többé-kevésbé. Lehetséges volna ez a négy százalék? Nem tudta. Amikor először hibernálta magát, az nem ilyen körülmények között történt. Egyszerűen az akaraterejével idézte elő, miközben az ágyában feküdt. Szobahőmérsékleten. Később azt mondták, bolond volt, hogy megpróbálta, és szerencsés, hogy túlélte. Ezúttal azonban a hideg is az ő oldalán állt. Négy százalék. Kilencvenegy óra.
És ha csak öt százalékot tud elérni? Rossz gondolat. Csak semmi rossz gondolat.
Mariska nem volt akkora termetű, mint Beep, és azzal, hogy kivonta magát a legénységi oxigénfogyasztásból, csupán huszonnégy napot nyert a többieknek. De huszonnégy meg hetvenkettő az pont kilencvenhat. Ennyi idő van még hátra, hogy találkozhassanak a Marsról induló mentőhajóval.
Többé-kevésbé.
Mariska jól érezte magát. Hideg volt, de a hangulata egyáltalán nem volt fagyos. A számok világosak voltak, és biztos volt abban, hogy meg tudják csinálni. Csak annyit kellett tennie, hogy lehunyja a szemét, és nem lélegez túl sokat.

Mariska érezte, ahogy lüktet a vére. Az ujjai bizseregtek, és olyan érzése volt, mintha valaki folyamatosan tapsolt volna a füle mellett. Azt hitte, menten felrobban a szíve. Ideje volt, hogy kinyissa a szemét.
A kabin. Tudta, hogy a kabinban van. De hol volt ez a kabin? Egy lebegő palackokkal teli helyen. És Richard. A neve FiveFord volt, és képes volt megfulladni egy pohár vízben. Azt tudta, hogy nem volt valami okos dolog a kabinban aludni, amikor tennivalója volt. Valami. Nyelni próbált, de a torka olyan száraz volt, mint a sivatag. Arra gondolt, hogy talán vissza kellene aludnia. Vagy meghalni. Aztán más emberek is felbukkantak a kabinban. Űrruhás emberek. Az egyikük félrelökte Richardot, aki nekiütközött a falnak. Mariska azt kívánta, bárcsak felébredne. Pislogott, mert a szemét csípni kezdte a hirtelen támadt füst. Az űrruhás alak előtte termett, és rázni kezdte. A mentőcsapat. Hurrá! Nem tudta megmondani, hogy ki lehetett az, mert a sisak miatt csak tükröződéseket látott. Aztán meglátta a feliratot. Fekete betűk a ruha nyakánál. Volochkova. Ez volt az ő neve. Mariska kuncogott. Megmenti saját magát? És miért nem kelt fel Richard FiveFord? Hiszen erre a pillanatra vártak.

Xu Jingchu egyáltalán nem úgy festett, mint Didit vagy Glint. Öreg volt, és az élet otthagyta a nyomait rajta. A Földön született, magasabb volt, mint Mariska, és a laza izmai és a furcsa testtartása azt a látszatot keltette, mintha valami betegségtől szenvedett volna.
Szomorú volt.
– Amikor Glint azt mondta, hogy még egy utat meg akar tenni, én tiltakoztam – mondta. – Azt akartam, hogy inkább tanuljon, és ne akarjon űrhajós tiszt lenni. – Az idős nő a kezében tartotta Mariska kezét. – Már el is rendeztem, hogy majd a Sweetspot állomáson dolgozzon, az anyagmozgatási részlegen. De akart még egy utat, hogy esélye legyen előrelépni a ranglétrán. De miért? – Az ujjaival dörzsölgette Mariska tenyerét. – Miért kellett neki jeget és érceket rakodnia konténerekbe?
Mariska kimerült volt, és szerette volna, ha Xu Jingchu végre elmegy. Az idős hölgy már nem hozzá beszélt – az utóbbi percekben már csak a halott lányával vitatkozott. Mariska engedte, hogy a feje visszahulljon a párnára a kórházi ágyon, és csak remélhette, hogy az anyja észreveszi ezt az apró jelet.
– Büszke volt – mondta Natalya Volochkova. – A legjobbat akarta kihozni magából.
– Büszke – Jingchu arckifejezésében a keserűség tükröződött. – A semmiért halt meg.
– Glint és Didit nagyon bátrak voltak – állt fel Natalya Volochkova. – Az utolsó pillanatig küzdöttek. Egyszerűen kifutottak az időből.
– Igen. – Xu Jingchu megszorította Mariska kezét, aztán elengedte. – Igen, rendes lányok voltak. – Ő is felállt. – Nagyra értékelem, amit tett Dr. Volochkova. Tudom, hogy mindent megtett a megmentésük érdekében.
– Maga nélkül semmit sem tehettem volna.
Az idős nő bólintott.
– Igen, ahogy mondta. Kifutottak az időből. Köszönöm, hogy fogadtál, Mariska, remélem, még találkozhatunk, de már sokkal kellemesebb körülmények között.
Távozni készült.
– Elnézést – szólt Mariska. – Járt Glint valaha is a Földön?
Xu Jingchu zavarodottan nézett a lányra.
– Ugyan Chicagóban született, de genetikailag úgy módosították, hogy az űrben élhessen. Ha a Földön maradt volna, az szenvedés lett volna a számára. – A szeme elsötétült. – Miért kérded?
– Csak kíváncsi volta, hogy látta-e az eget valaha.
– Az eget?
– Mariska még nincs teljesen magánál. – Natalya Volochkova keze Xu Jingchu karján pihent. – Közel jártunk, hogy őt is elveszítsük.
– Hát persze – bólintott a nő, és engedte, hogy kivezessék a teremből.
Natalya Volochkovának igaza volt. Hiba volt ilyen korán fogadni Xu Jingchut, és most az anyja mentette meg a szomorú öreg hölgytől. Mariska még mindig csak barátkozott azzal a gondolattal, hogy talán Natalya Volochkova nem is az ellensége. Ha visszajön, megpróbál köszönetet mondani neki. De az anyja egyelőre távolságtartóan viselkedett.
Mariska a kiképzése során megtanulta a meditációt is, és az orvosok most arra bíztatták, hogy alkalmazza, és keressen a lelkében egy csöndes helyet, amely megnyugtatja. Ám ami történt, még mindig ott kavargott a fejében. A Shining Legend számítógépe rögzítette a legénység utolsó pillanatait. Glint és Didit egymás karjaiban haltak meg a kabinjukban, de Richard, aki a legerősebb volt a majmok között, még akkor is elvonszolta magát oda, ahol ő aludt, amikor már szinte semmi levegő nem volt a hajóban. Az utolsó palack cseréjét követően halt meg. Sosem gondolta volna, hogy ennyire bátor volt. Nem érdemelt volna ilyen törődést.
Hogy megszabadítsa magát ezektől a komor gondolatoktól, felidézett egy álmot, amelyen már dolgozott egy ideje.
Egy poros út a mezőn keresztül. Az égbolt olyan kék volt, mint az óceánok, ahogy az űrből látni lehet őket. Súlyos volt, mintha sokkal több levegőből állna, mint bármely más égbolt. Mariska az út egyik oldalán állt, és egy sereg állat haladt el előtte – tehenek, jegesmedvék, elefántok, két sapkás zebra, és egy bálna, amelynek zömök lábai voltak. Didit, Glint és Richard egy fürdőkádban ültek, amikor feltűntek. Didit integetett.
– Felállítottunk egy sátrat.
Mariska felnézett
– Szép az ég.
Glint mosolygott.
– Nem túl kék?
– Tökéletes.
Richard kihajolt a fürdőkádból, és Mariska felé nyúlt, de a lány hátralépett.
– Jössz?
–Megrázta a fejét.
– Még nem.
– Megvárjunk?
Megint megrázta a fejét. Richard visszahúzta a kezét, és megütögette Didit vállát. Mariska nézte, ahogy távolodnak, és a következő pillanatban meghallotta egy orgona hangját.