Fiction Kult

Mariska óvatosan lötykölte a meleg italt a csészéjében. Odalökte magát egy étkezőpulthoz, és bekapcsolta a mellette található monitort. Az utóbbi időben sokat nézte a híreket. Ugyan unalmasak voltak, de ettől legalább felnőttnek érezhette magát. Ma minden hír a Marsról szólt. Végre sikerült támogatást szerezni a Martinez űrlift építésének befejező fázisához. Talán lenne ott neki valami munka? Bejátszások következtek arról, ahogy genetikailag módosított marsiak járőröznek a Földről betelepült marsiak épületei előtt. De ez mindegy is – úgyse fog soha a Marsra menni. Most újra lehetett bevándorlásra jelentkezni a Delta Pavonis 5 elnevezésű bolygón lévő kolóniába – ez volt az, amelyet nemrég fedezett fel a Gorshkov űrhajó. Natalya Volochkova vezető orvosi tisztként vett részt abban a misszióban. Mariska nem értette, hogy a Gorshkov legénysége miért nem nevezte el rendesen az égitestet. Ki akarna egy olyan bolygóra költözni, amelyiknek az a neve, hogy 5?
Kortyolt egyet az italából, és felsóhajtott. Egy másik dolog, amit nem szeretett az űrutazásban, hogy minden ételnek egyforma íze volt, mintha állandóan zabkását evett volna.
Gyorsan megnézte a levelesládáját, és – ahogy általában – most is volt egy üzenete az anyjától. Golobushka, blabla blabla blabla, már alig várom, hogy újra láthassalak, szeretlek, Anyu. Kitörölte, ahogy mindig. Viszont Jak ezúttal sem üzent. Otthon, a Holdon együtt voltak, és már-már házasodni készültek, hogy aztán együtt utazhassanak a csillagok között. De vége lett, és azóta már túltette magát ezen. Mégis jó volna hallani valamit felőle, hiszen ő lett volna az, akivel Mariska örömmel lefeküdt volna… ha megvárta volna. Talán beadta a bevándorlási kérelmét a 4-es bolygóra. Vagy már régen el is jutott oda. De mindegy is.
Egy kicsit hiányzott neki.
– Nem baj, ha csatlakozom?
Nem is vette észre, hogy Beep odacsusszant mellé, a pulthoz. A ventilátorok lapátjainak zúgása, a pumpák és a kompresszorok zakatolása miatt a kantin épp olyan zajos volt, mint az irányító központ. A hajó törzsének morajlása itt volt a leghangosabb.
– Nem, uram – felelte, és kikapcsolta a képernyőt.
Beep lehetett negyven éves, de akár nyolcvan is – Mariska ezt nem tudta eldönteni. Az űrben eltöltött idő minden emberen másképp csapódott le. Rövidre vágott haja és a borostája is őszes volt már, és volt egy heg az arcán – a műtét helye, ahol a rákos daganatát eltávolították. A járása neki is ugyanolyan nehézkes volt, mint azoké, akit túl sok időt töltöttek a súlytalanságban. Az overallja semmiben sem különbözött másokétól, de a nyakában ott lógott egy zöld szalagon a Shining Legend két irányítókártyájának egyike.
– Kaptam ma egy üzenetet az anyádtól – mondta, miközben átfutotta a menüt. A szeme vizes és fáradt volt. – Utasításokat adott nekem.
– Valóban? – kérdezte, és érezte, hogy elpirul. – Mit mondott?
– Hogy jól vigyázzak rád – rábökött a menü egyik pontjára. – Hahaha. – Eltelt néhány másodperc, aztán a sütő ajtaja kinyílt és mintha a nyelvét öltögetné egy tálat tolt Beep elé. Gőzölgő gyümölcslepény volt rajta. Fellökte a levegőbe, aztán még mielőtt messzire sodródhatott volna, elkapta, és egyik kezéből a másikba lökdösve úsztatta a levegőben, amíg szép lassan el nem hűlt. – Régóta ismerjük egymást, Natalya és én – mondta végül. – Elég szívtelen lett mára, nem igaz?
Mariska erre nem tudott mit mondani.
– Az anyád nem ért meg téged, ifjú Volochkova. Azt akarja, hogy űrhajós legyél, ne egy vacak karbantartó.
– Soha nem is törődött azzal, hogy megértsen.
– Pedig megvan hozzá a képességed. A hibernáció révén átalhatnád az utat a távoli csillagokig. Miért topogsz akkor egy helyben?
Mariska gúnyosan felhorkantott.
– Csak az ostobák alkalmazzák a hibernációt. Amikor felébredsz, már minden más. Elvesztesz mindent.
A férfi megrázta a fejét, mintha nem hinné, amit a lány mond.
– Tudod, úgy volt, hogy én is űrhajós leszek. Átrepülök a féreglyukakon a távoli csillagokhoz. – Tenyerével egy űrhajót mímelt a levegőben. – Az anyád kijelentette, hogy alkalmatlan vagyok. – Elkapta a lepényt, és beleharapott. – Pedig akkor jó formában voltam.
Mariska látta, ahogy a morzsadarabok kipotyognak a szája szegletéből. Még több tisztogatnivaló…
– Nekem ehhez semmi közöm… uram – tette hozzá gyorsan, mikor észbe kapott, hogy elfeledkezett a hivatalos megszólításról.
– Az egyik generáció elülteti a fát, de már a következő fogja élvezni az árnyékot, amit ad majd. – Felnevetett, ami inkább egy morduláshoz hasonlított. – Akkor ismertem meg az anyádat, amikor annyi idős lehetett, mint te most.
Mariska hirtelen átértékelte a férfi életkorát. Beep a lepény maradékát beletömte a szájába, és komótosan megrágta.
– Azt mondhatnám, hogy nagyon hasonlítasz rá, de végtére is te gyakorlatilag ő vagy. – Az ujját a szája elé emelve belefojtotta a szót a lányba. – Mi az én nevem, ifjú Volochkova? Nem, nem a Beepre gondolok.
– Lincoln Larrabee, uram.
Az volt a leghosszabb beszélgetés kettejük között hónapok óta, és Mariska nagyon szerette volna tudni, hogy kellene véget vetni neki.
– Helyes. – Egy pillanatig elidőzött a tekintete a kézfején. – Ha már úgyis össze vagyunk zárva, segíthetnénk egymásnak. Aggódom FiveFord miatt.
Mariska nem vett észre semmi szokatlant Richard viselkedésében, azon kívül, hogy nehezen viselte, hogy nemet mondott neki.
– Miért?
– Az űr okozta melankólia. Apátia. Kiégés. Talán nem vetted észre a jeleket, de még néhány hét, és a fiú annyit sem fog érni, mint egy zsák gomba.
– De hiszen még csak tizenkilenc éves.
– Tegyél meg nekünk egy szívességet, jó? Úgy értem a hajó érdekében. – Mutatóujjával megbökte a lány vállát, mintha az nem is figyelt volna arra, amit magyarázott. – Add meg neki, amire vágyik!
– Mi?
– Lovagold meg, hiszen erre vár! Bajod nem lesz, úgysem lehetsz terhes!
Egy pillanatra nem hitte, amit hall, aztán rájött, hogy a férfi valószínűleg beszívott.
– Be vagy lőve?
– Miért? – Pislogott néhányat, a szemhéjai megrebbentek. – Te nem?
– Nem.
– Akkor ezen segítenünk kell.
Benyúlt az overallja felső zsebébe, elővett egy szippantót, és odatartotta a lány elé. Mariska nagy nehezen leküzdötte a késztetést, hogy kiverje a tárgyat a kezéből.
– Te megőrültél.
Eszébe sem jutott, hogy uramnak szólítsa.
– Ugyan, ez teljesen veszélytelen. Te is szoktál szívni. Láttam már.
– Az más. – A férfi gúnyos mosolya feldühítette. Csak azért tűrte a piszkálódásait, mert a felettese volt. – Te viszont felelős vagy. Ott lóg a nyakadban az irányítókártya.
Levette a kártyát a nyakából, és a szalagnál fogva megpörgette.
– De most nem vagyok szolgálatban – mondta, és a kártyát zsebre vágta, a szippantó helyére.
– Te mindig szolgálatban vagy. – Érezte, hogy mennyire remeg a hangja. – Mi történik, ha valami váratlanul elromlik?
Beep elhúzta a szippantót az orra alatt, de nem engedett ki belőle újabb adagokat.
– Tudod, miért szoktak minket majmoknak is nevezni? – Mariska lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak rémálom volna ez az egész. Beep tovább beszélt. – Még az űrhajózás első napjaiból származik a kifejezés – magyarázta. – Akkor minden automatikus volt. A mérnökök nem bíztak az űrhajósokban, nem hagyták, hogy bármit is ők csináljanak, még gondolkodni sem hagyták őket. A kísérleti állatok nem hoznak döntéseket, és az akkori űrhajósok nem is voltak mások. Azt mondták, őket küldték arra a feladatra, amire majmokat kellett volna.
Mariska legszívesebben ordított volna. Beep mindig ilyen dolgokat mesélt, és a lány legtöbbször a felét sem értette annak, amiket a férfi mondott.
– Nézd csak – folytatta a férfi. Felemelte a bal kezét, és kinyújtotta három ujját. – Három pihenőszoba. – Jobb kezén felmutatta minden ujját. – Mi öten vagyunk. Annak idején mindenkinek külön szoba jutott, de a legénységnek semmi dolga sem volt. Ezért visszavettek ebből. Most már minden automatikus.
– De én vagyok a segítő a navigációs műszereknél – mondta Mariska olyan halkan, hogy a kantin zajában alig érzékelte a saját hangját.
– Persze, le tudod őket olvasni. Ám, ha valami eltérít minket a pályánkról, akkor ki tudsz számolni egy új röppályát, amivel hazatérhetünk? – Várt egy kicsit a lány válaszára, de Mariska egy szót sem szólt. – Azt szeretnéd, ha Didit kezelésébe kerülne a reaktor mágneses mezejének ellenőrzése?
– A számítógépeket úgy állítanám…
– A számítógépek automatikusak. Nincs szükségük arra, hogy majmok átprogramozzák őket.
– Akkor miért vagyunk itt?
– Takarítani? Megjavítani a világítást? Lekaparni a jeget?
Mariska a szippantó után nyúlt, mire Beep elvigyorodott. Az orra alá tartotta, megfogta a két végét, aztán kiengedett egy adagot, és belélegezte. Az anyag beáramlott a tüdejébe, és belekeveredett a vérébe. Pillanatokkal később az agya vibrálni kezdett.
– Jobb már? – kérdezte Beep.
Egy rövid időre az anyag erősebb volt, mint a félelme és a zavarodottsága.
– Mi nem majmok vagyunk – mondta. – Hanem tisztogató halak.
A férfi is az orrához emelte a szippantót, és kiengedett egy adagot.
– Micsodák?
– Tisztogató halak. Azok, amik rácsimpaszkodnak a cápákra, és megtisztítják őket a parazitáktól.
Beep felröhögött, kiesett a kezéből a szippantó, és átúszva a kantin légterében, kisodródott a gerincjáratba. Mariska is nevetett, de csak azért, mert nagyon beütött az anyag.
– Ez az, engedd el magad – mondta Beep, és megtapogatta az overalljának azt a részét, ahová korábban a kártyát tette, mintha csak arról akart volna meggyőződni, nem vesztette el. – Miből gondolod, hogy nem kedvellek?
Ez is viccesnek tűnt.
– Mert így van – kuncogta Mariska. – Uram.
– Ezt nézd! – mondta Beep, és megérintette a monitort, ami hirtelen feléledt.
Egy szemcsés videó futott rajta, amely nyilvánvalóan egy gondolatátvitel átirata volt. Mariska volt rajta, de mégsem egészen ő. Egy fekete és csillogó ruha volt rajta, amely alig takart el valamit a testéből. A vállai is meztelenek voltak, leszámítva azt a két vékony pántot, amelyek megakadályozták, hogy a ruha leessen róla. Egy fekete pántos cipő volt a lábán, amelynek legalább hat centiméter magas sarka volt. Szemét lila árnyalat keretezte.
Sosem venne fel ilyen nevetséges cipőt, és a szemét sem szokta kifesteni.
– Mi ez?
A videón látható Mariska fellibbentette a ruháját, és kivillant alóla a fekete selyembugyija. A ruha egyik pántja lecsúszott a válláról. A videón látható hasonmása arcán vad, kiéhezett kifejezés ült, és ez megrémítette.
– Állítsd le!
A jelenet megváltozott, és egy másik Mariska került elő, egy arany ketrecbe zárva. Ezúttal szinte teljesen pucér volt. A karjai fehér tollakkal borított szárnyakként széttárva. A derekán arany lánc futott körbe, amelyről tollak lógtak, de nem takartak el túl sokat. Ám leginkább a hasonmása felsőtestének látványától borzadt el. Bár már tizenöt éves volt, a mellei meglehetősen kicsik maradtak – az anyja hibája. Azonban a képernyőn látható alaknak legalább egy C kosaras melltartóra lett volna szüksége ahhoz, hogy elrejthesse a fedetlen kebleket. Valaki… Még inkább, valami kinyitotta az arany ketrecet, de semmi mást nem tudott kivenni, csupán egy hosszú, hegyes karmokkal rendelkező kezet.
Beep leállította a videót.
– Tovább is van innen – mondta. – Sokkal tovább.
– Tovább? – Mariskának elcsuklott a hangja. – Hová? Kik?
– FiveFord készítette ezeket a gondolatátviteleket, amelyekben te szerepelsz, és azt csinálsz, amit ő csak el tud képzelni. Azelőtt kezdődött, hogy visszaindultunk volna, de csak néhány hete vált ennyire durvává. Majdnem minden nap készít egyet. Néha alvás helyett. Tapasztaltam már ilyet korábban másokkal is. – A képernyőre mutatott. – Mindenféle gondolatokat szülnek. Képtelen szerkezetekről fantáziálnak, nyolc nyelvet tanulnak, de még-sem jegyzik meg. Alapvetően nincs kifogásom az ilyen „álmok” ellen, de néha ezek elhatalmasodnak az emberen, és felfalják. Ekkor történik a baj.
Mariska dühöngött.
– Te pont olyan perverz vagy, mint FiveFord. – Kinyújtotta a kezét, és kikapcsolta a monitort. – Ilyenek után leskelődsz?
– A tizenöt évesek nem igazán az én ízlésemnek valók, ifjú Volochkova. Nekem éppúgy nem tetszik, amit láttam. – Vádló tekintettel nézett a lányra. – Mondd, te sosem alkottál ilyen hamis álmokat?
Hogyne tette volna. Nem sokat, de egy tucatnyinál azért többet. Az egyik barátjával kitalálták, hogy Mr. Holmgren, egy régi tanáruk mindenféle híres személlyel közösül. De az vicces volt. Most viszont úgy gondolta, hogy Richard FiveFord nem azért készítette ezeket, hogy magában nevetgéljen rajtuk.
– Állítsd le őt! Most azonnal!
Beep feltartotta a kezét, és kifordította a tenyerét.
– Ezek csak gondolatok, ifjú Volochkova. A gondolatokat nem lehet megállítani. Ráadásul nem is osztja meg ezeket senki mással. Nem tudhatja meg, hogy beleleselkedtem az átviteleibe. Sem azt, hogy megmutattam neked belőlük néhány részletet. – Ellökte magát a pulttól. – Mindegy, csak gondoltam, hátha érdekel a dolog. – A gerincjárat felé evickélt. – A te kezedben van a kulcs, te bármikor megállíthatod őt. A valóság eltiporja a fantáziát.
– Nem fekszem le ezzel a perverzzel!
Beep intett, anélkül, hogy visszanézett volna.
– A te döntésed – mondta, és elhagyta az étkezőt.
Az itala elhűlt, és az étvágya is elment. Behajította a csészét a szemetes tartályba, és visszalebegett a C jelzésű szobába. Az ajtónál megtorpant egy pillanatra. Didit, Glint, és Richard még mindig odabent voltak, összefonódva egy közös álomban. Azon töprengett, vajon mi lehet az, amit megosztanak egymással. Végül is, ez egy olyan álom volt, amelyből szándékosan hagyták ki. Miféle bizarr dolgok történhetnek abban a csíkos sátorban? Megrázta a fejét. Nem, ez már paranoia. Glint hívta, hogy csatlakozzon hozzájuk. Mindenesetre gyorsan belibbent a szobába, aztán tovább lökte magát a hálókabinok irányába, mielőtt bármelyikük észrevehette volna.
Bezárta magát a kabinba, de nem kapcsolta fel a világítást. Gondolatok pörögtek az agyában, ahogy csendben lebegett a sötétben. Miért lépett kapcsolatba Natalya Volochkova Beeppel? Vajon az anyja tudta, hogy Beep miként kínozza őt a hajón? Megváltoztathat bármit is az, amit az anyja a férfinak mondott? Mariska nem volt erről meggyőződve. Úgy döntött, nem vesz tudomást az anyja beavatkozásáról, még akkor sem, ha a dolgok egy kicsit javulnak is. Az egyetlen célja ennek az útnak az volt, hogy megszabaduljon attól a zsarnokoskodó kurvától. Gondolatai tovább nyargaltak, és eszébe jutott, amit Beep mondott. Hogyan gondolhatta, hogy a videórészletek láttán engedni fogja, hogy Richard akár csak egy ujjal is hozzáérjen?
Úgy érezte, az élete kicsúszik a kezei közül.
Minél tovább lebegett a sötétben, annál magányosabbnak érezte magát. Egyetlen barátja sem volt a Shining Legend fedélzetén. A barátai negyvenmillió kilométerre, a Holdon voltak.
És Jak is elhagyta.
Bekapcsolta a monitort, és lapozgatni kezdte a menürendszert, amíg el nem jutott az átvitelszerkesztőhöz. Rákapcsolta arra a titkosított tárolóegységhez, ahol a Jakkal kapcsolatos titkait őrizte. Most az sem érdekelte, hogy Beep leskelődik-e, vagy sem. Volt egy álma, amelyet azokból épített fel, amire a Muoi-medencével kapcsolatban emlékezett. Jakkal sokszor úszkáltak benne, talált egy rövid részletet, amelyben ott ültek a partján, és a lábukkal pancsoltak a vízben. A valóságban mindig egyrészes fürdőruhát hordott, de itt lecserélte egy kétrészesre, amelyet egyáltalán nem kedvelt, mert úgy nézett ki benne, mint egy kisgyerek. A való életben arról beszélgettek, hogy megoszthatnának egy hálókabint egy űrhajó fedélzetén, akár a híres-neves Gorshkovon, feltéve, hogy Mariska anyja nincs a hajón. Ebben az álomban nem beszéltek a jövőről. Úgy alkotta meg, hogy Jak a fürdőruhája peremén játsszon az ujjaival, amit olykor valóban megengedett neki. Elmaszatolt egy csókot a fiú vállán, lenyalva róla a vízcseppeket. A túloldalon játszadozó gyerekek ricsajozása visszhangzott a medencét rejtő barlang mennyezetéről. Jak három ujja lassan vándorolt lefelé Mariska gerincének dudorain, és a fürdőruha sem állta útjukat. Ezt a valóságban sosem engedte. A hamis Mariska behunyta a szemét, az igazi viszont szaggatottan felsóhajtott. Látta, ahogy a képzeletbeli Jak férfiassága merevedni kezd az úszónadrág alatt. Hirtelen elszomorodott. Nagyon. Tudta, hogy, ha tovább nézné ezt az álmot, elsírná magát. Holott egyikük sem, se Jak, se Beep, se Richard, sem az anyja nem ért annyit, hogy sírjon miattuk.

A folytatás