Fiction Kult

Minden megváltozott, miután Beep rájött, hogy Mariska anyja nem más, mint a híres Natalya Volochkova. Ettől a pillanattól kezdve Mariska élete elviselhetetlenné vált a Shining Legend fedélzetén. Még azelőtt, hogy kiválasztották volna, Mariska elhatározta, hogy semmi pénzért sem hajlandó az utolsó néhány tinédzser évét egy ócska űrhajó fedélzetén tölteni. Aztán miután Beep rászállt, számolni kezdte a hátralévő napokat, mintha egy börtön falai között senyvedett volna. Megpróbálta elmagyarázni, hogy neki semmi előnye nem származik abból, hogy Natalya Volochkova az anyja, aki ráadásul sosem viselkedett úgy, mint egy igazi anya, de Beep erről nem vett tudomást. Az sem érdekelte, hogy Mariska csak azért jelentkezett a Shining Legend legénységébe, hogy ezzel próbáljon bosszút állni az anyján, aki tönkretette az életét.
Ám valahogy ez az egész nem úgy sült el, ahogy eltervezte.
Ott volt mindjárt a karbantartó szolgálat. Egy erőteljes lökéssel Mariska beúszott az irányító modul légterébe, megkapaszkodott egy fogantyúban, és tovább taszította magát. A műszerekből épített fal csipogott, kattogott és zümmögött – az irányító központ volt a leghangosabb modul az összes közül. A navigációs berendezések előtt ért földet, a papucsa megtapadt a fedélzet recés felületű fémjében, és lecövekelte őt a hajó 0,0006-os erősségű gravitációjában. Ahogy körülnézett, rögvest észrevette az új penészfoltokat abban a résben, ahol a navigációs monitor belesüppedt a falba. Ez Beep hibája volt, bár ezt sosem ismerte volna be. Mindig magasan tartotta a páratartalmat az irányító központ levegőjében, mondván, a száraz levegőtől elered az orra vére. Richard FiveFord ellenben azt állította, hogy ez inkább azoknak a drogoknak az eredménye, amiket Beep szív, de Mariska ezt nem akarta elhinni. Ráadásul Beep szerette csészéből kortyolgatni a kávéját, nem pedig egy zacskóból kiszívni, mint ahogy a többiek is tették, ám valahogy mindig kilötykölte. A gombák pedig szerették az ilyen cukros maszatokat. Az egyik elég nagynak látszó penészfolt fölé hajolt, és beleszimatolt. Épp olyan szaga volt, mint azoknak a kukacoknak, amelyeket még otthon, a Holdon nevelgetett. Megtörölte az orrát a kabátja ujjával, aztán benyúlt az övére erősített táskába, és elővett egy szivacsot. Ahogy takarított, a fertőtlenítő keserű, ecetes szaga töltötte be a modult. Eszébe jutott, és már nem először, hogy mennyire bűzlik ez a munka.
Tompa bizsergést érzett, ahogy Richard FiveFord telepatikus üzenetet küldött, és megnyitotta az elméjét.
Mi az?
Az üzenet kellemes érzést keltett a szeme mögött, és ez elvonta a figyelmét. Ez volt Richard erőssége, az elterelés.
Hamar végzel?
Nem.
Didit egy álmot készít nekünk.
Mariska mérgében hozzácsapta a szivacsot a falhoz.
Utálom ezt.
Nem emlékezett rá, hogy mikor kellett akár Richardnak, akár Diditnek karbantartó szolgálatot tennie.
Megvárjunk?
Ha akartok. Bár tudta, hogy úgysem teszik. Ez még akár egy órát is eltarthat.
– Éppen dolgozik, Volochkova – hallatszott Beep recsegő hangja a hangszóróból. Egyik idegesítő szokása volt, hogy belehallgatott a legénység magánüzeneteibe, aztán a hajó kommunikációs csatornáin keresztül üvöltözött az érintettekkel.
– Igen, uram – felelte.
Beep szerette, ha uramnak szólították. Ettől úgy érezte magát, mintha ő lett volna a Shining Legend kapitánya, és nem csak egy magasabb rangú tiszt a hajó karbantartó személyzetéből.
– Ő most éppen szolgálatban van, FiveFord! Hagyja békén a mi kedves kis drágaságunkat.
Érezte, ahogy Richard telepatikus kapcsolata szétpukkan, mint egy buborék. Ő sokkal jobban tartott Beep haragjától, noha a vén fószer szinte sosem piszkálta Richardot. Mariska gyűlölte, ha úgy emlegetik, hogy kedves kis drágaság. Egyáltalán nem volt kedves, és már nem is volt olyan kicsi. Már leélt tizenöt tudatos évet, és tizennyolcnál tartott, ha beleszámítjuk azt az időszakot is, amit hibernálva töltött.
Amikor befejezte a fal lecsutakolását, megállt a navigációs pult előtt. Engedte, hogy a tekintete elhomályosodjon egészen addig, amíg nem látott mást, csak kék és zöld fények maszatjait. Na, nem mintha sokkal jobban értette volna a műszereket, ha tiszta tekintettel nézett volna rájuk. Már négyszáztíz millió kilométer és tizenegy hónap óta figyelte Beep mozdulatait. Megjárták a hosszú utat a SinoStar Rising Dragon nevű űrállomásáig, és most épp a Mars közelében haladtak, vissza a Holdra, ám e hosszú út alatt a navigációs műszerek alig kétharmadáról volt valami ismerete. Ha a leírásokat becsatlakozással megtanulhatta volna, már régen navigációs szakember lehetett volna, ám Beep nem engedte az ismeretek ilyen módon történő elsajátítását. Ragaszkodott hozzá, hogy Mariska figyeljen. Még egy elavult szokás. Beep egy őskövület volt.
– Asztrometria vége – utasította a számítógépet, mire az asztrometriai adatok kijelzője eltűnt a képernyőről. – Idő?
Egy új ablak villant fel. 2163. július 5-e volt, az órán pedig az állt, hogy 14:03:34. A küldetés már a háromszázkilencedik napjában járt. Még kétszáztizenegy napra elegendő vízjég állt rendelkezésre a levegő megújításáig. A röppálya felénél bekövetkező váltás a gyorsulásról a lassulásra három nap, két óra és ötvenkilenc perc múlva volt esedékes. A hajó reaktorához szükséges hidrogén mennyisége százhetvenhárom napnyi fékezést tett lehetővé, ami jóval több volt a szükségesnél. A Sweetspot állomás közeledési jelzéséig még száztizenöt nap, három óra és negyvenhét perc volt hátra.
Mariska beharapta az ajkát. Még ha valami csodának köszönhetően holnapután hirtelen otthon lehetne, az sem volna elég korán. Felnézett a kábelek rengetegére, amelyek a navigációs pultból a háttértárolókhoz vezettek, és súlytalanul lengedeztek a légcserélő berendezés áramlataiban. Csak nem kék-fekete foltok azok ott a kábelek burkolatán? De igen. Mariska felnyögött, elrugaszkodott a fedélzet fémjéről, és a mennyezet felé úszott, kezében a sikálásra kész szivaccsal.

Majdnem két óráig tartott, mire végzett – bár a karbantartó szolgálat szinte sosem ért véget. Egy héten belül újra felbukkan úgyis; a penész már kétszáz esztendeje koptatta a különféle űrhajók falait. És zavarta Mariska holdi érzékszerveit. A Holdon nem volt penész, vagy ha volt is, ő sosem találkozott vele. Igaz, Haworth, a kráter város, ahol felnőtt, hatalmas volt, és ahhoz képest a Shining Legend csak egy csepp volt a Muoi medencében.
Mire visszaért a C jelzésű szobába, Glint, Didit és Richard már belemerültek az álomba. Kikötötték magukat a falhoz, és céltalanul lebegtek, néha egymásba ütközve. Valójában nem aludtak, de az elméjük összekapcsolása, hogy megalkothassanak egy közös álmot, koncentrációt igényelt. A valóság csak útban lett volna. Richard azonban észrevette, amikor Mariska belépett a szobába, és felébresztette magát.
– Mariska – hallatszott a hangja. – Hé, majmok, itt van Mariska.
Glint pislogott, mintha csak egy látomás volna előtte; talán Glint számára az is volt.
– Mariska… Még nem késő.
A lány tudta, hogy ez nem igaz, de ettől függetlenül megnyitotta az elméjét, és engedte, hogy őt is elérje a közös álom. Didit egy cirkuszi környezetet teremtett – nagyon ügyes volt az álmok megkreálásában. Egy csíkos sátrat teremtett, és egy rozsdás vaspiramist, egy fűvel borított mező közepén. Túlméretezett állatok kavalkádja közeledett egy poros úton: tehenek, jegesmedvék, elefántok, és egy bálna, hatalmas, zömök lábakon. Glint tette hozzá az érzékeket. Amatőr művész volt, és megtöltötte a látomást a nyári meleg párájával, pattogatott kukorica, izzadtság és istállók illatával, orgonasípok hangjával, és az út porának száraz ízével. De Mariska leginkább az eget szerette. Kék volt, akárcsak az óceánok, ahogy az űrből is látszik, és súlya volt, mintha sokkal több levegő alkotná, mint bármelyik másik eget. Richard adta a részleteket. Ő volt az egyetlen, aki élt a Földön, és látott már élő elefántot, vagy megtapasztalta, milyen is füvön sétálni.
Ha Mariska meglátta volna a társait az álomban, talán megpróbálhatta volna beérni őket, még akkor is, ha az egészet nélküle hozták létre, és már mélyen benne jártak. Amikor azonban a sátor irányából nevetést és tapsot hallott, feladta. Megint egyedül maradt. Mi ebben a meglepetés? Bezárta az elméjét, és hagyta, hogy a többiek még jobban elmerüljenek az álomban.
Mariska volt a legfiatalabb azok közül, akiket a Shining Legend karbantartó legénységébe osztottak be. Rajta kívül volt még három másik, akik Beep alatt szolgáltak. Ez volt Mariska első – és utolsó – űrhajós küldetése. Az, hogy ő volt a zöldfülű, azt jelentette, neki maradtak a legpiszkosabb munkák, nem volt beleszólása a dolgokba, és szinte mindenből kihagyták. Kihámozta magát a kezeslábasából, az alsóneműjéből, összegyűrte a szennyest egy gombócba, és behajította a ruhagépbe. Nem tudta eldönteni, hogy melyiket gyűlöli jobban, a mocskos, agyatlan munkát, vagy az őrjítő unalmat, ami akkor kerítette hatalmába, ha nem volt tennivaló. Beevickélt a tisztálkodó kabinba, becipzárazta, és kezébe vette a vízsprayt. A Holdon hagyhatta, hogy a tisztító megteljen gőzzel. A meleg köd kicsapódott volna a bőrén, és csiklandozva folyt volna végig a testén. De az űrben nem volt lefelé. A szívókák vákuuma még azelőtt eltávolította róla a vizet, hogy megérezhette volna. Penész-spóráktól mentesen, de kissé átfázva lépett ki a tisztálkodóból. Felkapott egy tiszta overallt a ruhagépből.
Ahogy öltözködött, megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy nem érdekli, ha a többiek kihagyják mindenből, hiszen nem is kedveli őket. Ez persze nem volt igaz. Bármit megtett volna, hogy őt is egyenlőként fogadják el. Felvett egy kesztyűt. Arra gondolt, hogy Richard egyáltalán nem mondta a többieknek, hogy várják meg. Tudta, hogy Richard le akart vele feküdni, és nem is olyan régen maga is meglepődött azon, hogy valamennyire vonzódik a férfihoz, még annak rémálomba illő teste ellenére is. Noha tizenkilenc évéből négyet az űrben töltött, Richard testét leginkább a Föld fura gravitációja formálta. Magas volt, a feje is túl nagynak tűnt, és azok a groteszk izmok is megrémítették. Ha ő majom volt, akkor Richard egyenesen gorilla.
Mariska többször is próbálkozott Glinttel, de nem volt jó egyiküknek sem. Glint és Didit testvérek voltak, egy Xu Jingchu nevű nő klónjai, aki meglehetősen nagy névnek számított a SinoStar vállalaton belül. Glint tizennyolc volt, Didit tizenöt. Épp annyira voltak kecsesek, mint amennyire Richard otromba. Vékony végtagjaik voltak, szépen ívelt bordájuk, és olyan kicsik voltak, hogy akár egy óvodással is össze lehetett volna őket téveszteni. Finom csontjaikat rendszeresen erősítették valamilyen különleges szerrel. Dús fanszőrzetük volt, apró melleik, de egyikük sem rendelkezett nemi szervekkel. A Holdon, a Marson, vagy az űrben élő emberek nem szex révén nemzették az utódjaikat. A gyermekeik deformálódtak volna, két fejjel vagy akár tüdő nélkül születhettek volna, a kozmikus sugárzásnak köszönhetően. Az utazás elején Mariska még azt remélte, hogy sikerül barátságot kötnie a Jingchu testvérekkel, de ebből nem lett semmi. Minden erőfeszítése ellenére Didit és Glint úgy kezelte, mint ahogy a zöldfülűeket szokás.
Mariska is egy klón volt, de Natalya Volochkova az űrutazásra készítette fel. Nem ő kérte, hogy a génjei tegyék lehetővé a hibernációt, és egyáltalán nem akart egy űrhajón szolgálni, de ezeket a döntéseket az anyja meghozta helyette. Aztán Mariska egyszer csak elmenekült, hogy beálljon egy hajó karbantartó legénységébe. Remélte, hogy a származását titokban tarthatja a Shining Legend legénysége előtt, de Beep rájött, és megosztotta a többiekkel, akik – ebben Mariska biztos volt – megvetették őt azért, amiért eldobott magától egy olyan lehetőséget, amelyet bárki más rögvest megragadott volna.
Amikor Didit karja hozzádörzsölődött a testvére fejéhez, mormogott valamit, amit Mariska nem igazán értett. Egy ideig nézte a két lányt, és azon töprengett, hogy vajon az ő teste is úgy elbátortalanítja őket, ahogy Richardé őt.
– Múúú – mondta Glint. – Múúúúú.
Mariska eljátszott a gondolattal, hogy megrántja a kötelet, lehúzza magához a kis majmot, és megmondja neki, hogy kezdje elölről az álmot, de ezúttal őt is vonja bele.
– Kussolj – vetette oda végül.
Kilibbent a szobából, és dühösen a kantin felé hajtotta magát.

A folytatás