Fiction Kult

Valószínűleg a Shining Legend volt a SinoStar flottájának legocsmányabb űrhajója. A hosszú gerincének végében helyezkedett el az erős pajzsokkal védett antianyag hajtómű. A reaktor előtti térben helyezték el az ütött-kopott tároló ládákat. Odafelé ezekben élelmiszerek és egyéb áruk kaptak helyet, amelyeket a Rising Dragon állomáson dolgozóknak szántak. Visszafelé, a konténerekben feldolgozatlan nikkel-vas ércet, és a SinoStar aszteroida bányáiból származó jégdarabokat halmoztak fel. A konténerek mellett voltak a tároló modulok. Azokon túl pedig a legénység számára kialakított területek és kabinok kaptak helyet: az irányító központ, az ebédlő, a szerviz, az egészségügyi kabin, az edzőterem, és a három lakószoba, A, B és C jelzéssel. Három kis robot, akik az Alma, a Banán és a Cseresznye beceneveket kapták, szakadatlan rótták a hajó folyosóit, és apró hibák után kutattak a hajó szerkezetében. Volt még egy Szem nevet viselő őrrobot, amely mágneses összeköttetés révén a hajón teste mentén körözött, kint az űrben. Ezek Mariska számára mindig is inkább tűntek egy-egy szemétkupacnak, mint valódi robotoknak.
A hajó antianyaggal és vízzel üzemelt. A felolvasztott jeget egy rendszer lebontotta hidrogénre és oxigénre. A hidrogént felhasználták a pozitron reaktorban az űrhajó meghajtásához, az oxigén pedig a fedélzet elhasználódott levegőjének kicserélésében játszott szerepet. A Gorshkov csillaghajóval ellentétben a Shining Legend nem egy zárt rendszerrel üzemelt. Szűrők távolították el a szén-dioxidot a fedélzet levegőjéből, és kifecskendezték az űrbe. A rendszer folyamatosan cserélte az oxigént, így állandó utánpótlásra volt szükség vízből. Amikor megfogyatkozott a víz, a legénység tagjai újabb adag jég után nyúltak.
A rakomány mozgatásának feladata volt az utolsó lépés ahhoz, hogy valaki előreléphessen a legénységi ranglétrán – ez volt az egyetlen munka, ahol a számítógépek emberi segítségre szorultak. Richard és Glint is ebben a feladatban igyekeztek helyt állni. Glint korábban már elbukott ezen, de ezúttal lényegesen jobban teljesített. A három robotot használták ki-, és berakodáshoz, illetve a jég mozgatásához, amikor a hajó éppen úton volt. Régebben a legénység tagjai kénytelenek voltak beöltözni, hogy maguk vezessék a robotokat, de most már mindent az irányító központból vezéreltek.
Az út során Richard, Glint és Beep rendszeresen összegyűltek az irányító központban, és egy konzolon keresztül adtak a rakomány mozgatására parancsot a három robotnak. Azonban Glint rendszeresen ideges lett, amikor mások is figyelték, mit csinál, hiszen egyszer már elbukott ebben a munkakörben. Amikor rakodtak a Rising Dragon állomáson, jó néhány horpadást sikerült okoznia a konténereken. Az volt Glint problémája, hogy amikor izgatott volt, elvesztette a tájékozódását, és nem érezte, hol van az általa irányított robot széle. Amíg nem volt a közelében senki, mindent egészen jól csinált, ezért Richard és Beep távolról figyelték a munkáját, amikor ő volt a soros.
Mariska épp ezért lepődött meg, amikor Richard belebegett az edzőterembe.
– Nem Glint van ma szolgálatban a jégrakodásnál? – kérdezte a futópadról.
– De – felelte Richard, és odanavigálta magát a súlyemelő géphez.
– És nem kellene rajta tartanod a szemed?
– De.
– Nem úgy tűnik.
– Nem – felelte és elmosolyodott, miközben beállította a gép karjait. Négy kilogramm. – Inkább itt vagyok veled.
– Richard!
A fiú felnevetett.
– Beep azt mondta, pihenjek egyet. Ő figyeli, mit művel Glint, de mióta eljöttünk a Dragon állomásról, nem rontott el semmit. Kilencvenhét napja. Lassan olyan ügyes lesz, hogy unalmassá válik figyelni őt.
Mariska még csak három kilométert futott, és hét még hátravolt. Még legalább fél óra, mire végez, és megszabadulhat a fiú társaságától. Kihúzta a törölközőt a tartójából, és megtörölte az arcát. Az izzadtságot is nagyon utálta itt az űrben. Hiányzott neki az úszás.
Azon töprengett, hogyan kellene viselkednie Richard közelében. Szerette volna kitalálni, hogy mi játszódhat le a fiú barna szemei mögött, miközben őt figyeli. Bizonyára újabb bizarr dolgokról fantáziál. Még több, mint száz nap volt hátra a visszaútból, ezért nem engedhetett meg egy konfliktust. Az ellentétek túl nagy teret emésztenek fel itt az űrben, és egy akkora hajón, mint a Shining Legend, ez komoly problémát jelentett volna. Viszont nem is akarta azt a látszatot kelteni, hogy kellemesen érzi magát a fiú jelenlétében.
Richard átváltott guggolásokra. A gép kattogott és sivított, ahogy a csapágyak mozogtak. Richard minél tovább erőlködött, az erek annál jobban kidagadtak a homlokán. A fiú büszke volt a hülye izmaira, és keményen edzett, hogy meg is tartsa őket. Most már nyögdécselt is az erőfeszítések alatt, és ezt Mariska meglehetősen gusztustalannak találta. Még régebben, amikor be voltak szívva, elmondta, hogy ha ellátogatna a Holdra, akkor ő ott olyan lenne, mint valami szuperhős. Mariska nem akart ezen nevetni. Haworthban szinte nem is volt bűnözés. A Holdon semmi szükség nem volt egy bajkeverőre.
– Nem voltál valami kedves velem mostanában – mondta Richard mosolyogva, az erőlködéstől kipirosodott arccal. – Mi rosszat tettem?
– Semmit – mondta, és igyekezett nem gondolni a tollakra és az arany láncokra.
– Valahogy mégsem úgy hangzik, mintha tényleg ezt gondolnád – mondta, és várt, hogy a lány felelje, ám Mariska nem szólt egy szót sem. – Rendben. – Átállította a gépet lábemelésekre. – Egy. Kettő. – A számolás minden emelés után szakadt ki belőle. – Három. Négy. Öt. – Olyan erősen végezte a gyakorlatot, hogy az egész gép mozgott, és nekiütődött a terem falának. Mariska érezte, ahogy beleremeg minden. Richard büszkeségi kérdést csinált abból, hogy képes ilyen gyakorlatokat elvégezni. – Tizenhárom. Tizennégy. Tizenöt. – Csak ő volt rá képes a fedélzeten. Néha még az étkezőből is hallani lehetett, amikor edzett.
Húsznál fejezte be, és zihálva levegő után kapkodott. Mariska egy ismerős rezdülést érzékelt – mivel Richard teljesen kifulladt, nem nagyon tudott beszélni, ezért telepatikus üzenetet küldött.
– Most nem, kösz – utasította el a lány a próbálkozást.
Bekapcsolta a futópad előtti képernyőt, és véletlenszerűen kiválasztott egy 3D csatornát. Egy régi sci-fi film futott éppen, még az előző századból – egy nevetségesen szűk uniformisba öltözött parancsnokot mutattak, aki egy fényes székben ült, valamilyen mesebeli űrhajó fedélzetén. A kamera távolodott, és láthatóvá vált a legénység többi tagja is, akik szintén székekben ültek.
A Shining Legend fedélzetén nem voltak székek.
– Mesterséges gravitáció – mormolta Richard, miközben felült egy kerékpárra, és tekerni kezdett. – Most nekem is jó jönne egy kevés.
Mariska nem törődött a fiúval, és úgy tett, mintha nagyon is érdekelné a film.
A hajó legénysége most egy hatalmas képernyőre meredt, amelyen egy másik idétlen űrhajó látszódott. Egy külső nézetű vágás következett – az egyik űrhajó éles fordulatot tett, hogy elkerülje a másikkal való végzetes kimenetelű összeütközést. Amikor a kamera visszatért a fedélzetre, azt lehetett látni, hogy a legénység minden tagja balra dől.
– Bah – mondta Richard. – Úgyis felkenődnek a falra. – Megrázta a fejét. – Az emberek a Földön még mindig ezeket a vackokat nézik.
A futópadon a számláló átugrotta a tíz kilométert.
– Valóban? – kérdezte Mariska, és lépésre lassított; a lábai kellemesen nehezek voltak.
– Az emberek a földön tiszta hülyék. Nem tudnak semmit arról, hogy milyen az élet az űrben. Ezért jöttem el.
– Mindenhol vannak hülyék – felelte a lány, és kicsatolta magát. – Az a lényeg, hogy ne engedd, hogy bármi hülyeséget tegyenek veled.
Richard kérdő tekintettel nézett rá.
– Vagyis?
– Vagyis jó edzést, Richard – mondta, és kilibbent az edzőteremből.

Mariska még sosem kapott mentális üzenetet az anyjától, ezért először nem is volt biztos benne, hogy fogadni-a kellene. Natalya Volochkova pont olyan őskövület volt, mint Beep. Az ő korosztálya csak a legbizalmasabb beszélgetések miatt vették igénybe a telepatikus kommunikálást, és Mariska most ezt szerette volna a legkevésbé. Azonban ez az üzenet volt napok óta az első, amit az anyja küldött, és Mariska kíváncsi volt, hogy miért maradtak el a rendszeres üzenetek.
Kislányom, ugye tudod, hogy nem ezt akartam.
Natalya Volochkova egy műanyag székben ült egy üres szobában, ami láthatóan nem a haworthi otthonukban volt. A fókusz közeli volt, a fények élesek. Mariska megpróbálta növelni a látószöget, de az üzenet nem fogadta el az utasításait. A szobában volt valamilyen száraz papírszag, amely azt az érzést keltette, mintha egy könyvtár, vagy egy múzeum volna a képen. Vagy valamilyen raktér.
Azt gondolod, hogy azt teszed, ami a leghelyesebb. Talán, de ahol most vagy, az nem az a hely lesz, ahol felnőtt korodban is leszel.
– Már felnőttem! – kiáltotta, de természetesen az anyja ezt úgysem hallhatta.
Tudom, hogy szenvedsz, de a dolgok majd jobbra fordulnak. Olyan tónusa volt a hangjának, amelyet Mariska még sosem hallott. Ígérem.
– Ne avatkozz bele mindenbe, te kurva!
Most a Marson vagyok, de nem maradok sokáig. Nem tudom, hogy hallottad-e, de egy új csillaghajót építünk, a neve Natividad.
Mariska érezte, hogy elszorul a torka.
Már egy év is eltelt azóta, hogy bármit is hallottam volna felőled. Én üzenek, de te sosem válaszolsz. Legalább azt tudom, hogy biztonságban vagy. Sajnálom, ha boldogtalanul telnek a napjaid. Egészen megdöbbent azon, hogy az anyja szemében könnyeket látott. Bárcsak tudnám, hogy most mire gondolsz. De ha valóban azt akarod, hogy kilépjek az életedből, akkor nekem el kell ezt fogadnom. Kaptam egy megbízást a Natividad fedélzetére. Reméltem, hogy magammal vihetlek, de…
– Akkor menj! – Mariska lezárta a kapcsolódást. Az üres szoba és az anyja eltűntek. – Hagyj békén – tette még hozzá, és kitörölte az üzenetet.
Megpróbált lazítani, és elmerülni a hálókabin sötétjében, de a gondolatai forgószélként süvítettek a fejében. Azt vette észre, hogy nem igazán érti meg saját magát. Végül is ezt akarta, hogy Natalya Volochkova végre hagyja őt békén, és tűnjön el az életéből.
Akkor miért érezte mégis úgy magát, mint akt elárultak?

Glint sikolyába még az ebédlő falai is beleremegtek. Mariska éppen egy pudingot majszolt, és amikor kinézett a kabinból, az irányító központ felé suhanó Beep alakja majdnem letépte a fejét. Tisztes távolságból utána eredt. Messze előttük látta, hogy Richard megpróbálja lefelé húzni Glint-et, aki úgy kapálózott és csapkodott, mint egy süllyedő, fuldokló úszó.
– Mi történt? – ordította Beep, túlkiabálva a lány sikítását.
– Nyug… tatót – mondta Richard. Glint vadul pörgött a szorításában, aztán becsapódtak a gerincfolyosó padlójára. – Uhh. Glint, ne!
– Mi a fene történt? – ismételte Beep.
– Valami a jéggel.
Glint pánikjának mértékéről árulkodott, hogy Richardnak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy lefogja. Amikor végül sikerült a kezeit hátra feszíteni, Glint előrebukott, és elterült a földön. A sikítozása lassan sírássá szelídült.
– Te – tolta előre Beep Mariskát. – Segíts nekik! – utasította, aztán belebegett az irányító központba.
Az egészségügyi kabin felé terelgették a lányt, aztán ott rászíjazták a vizsgálóasztalra. Richard próbálta nyugtatgatni, mialatt Mariska beüzemelte a műszereket, és feltöltött egy maszkot nyugtatógázzal. Odaadta a fiúnak, aki rátette Glint arcára, és a lány néhány nyögés után elcsendesedett.
A vizsgálóasztal fölött egymást nézték; Richard úgy lihegett, mint három ember egyszerre.
– Mi van a jéggel? – kérdezte Mariska.
– Nem tudom – rázta meg a fejét a fiú. – Nem volt rá idő.
– Derítsük ki!
– Hol? – motyogta Beep magában, miközben az ujjai a rakteret mutató kamerák képén vándoroltak ide-oda. – Hol, hol, hol? – Mezítláb volt, és a begörbített lábujjaival kapaszkodott a fedélzet padlóján. A haja rendezetlen volt. Úgy festett, mint aki csak most ébredt, és Mariskának az is eszébe jutott, hogy talán még be is van szívva. – Bassza meg, hol van? – Mariska még sosem vette észre, hogy milyen hosszúak Beep lábujjai, és mindegyiken finom, fekete szőr göndörödött.
Beep a műszereket állítgatta. A Banán nevű robot kamerái által közvetített képek most átváltottak a Shining Legend körül repkedő Szem képeire. Végigpásztázta vele a hajót. Mariska megrémült, amikor Szem kamerája a D jelű raktárrészt mutatta, azt a helyet, ahol a jégkészletüknek kellett volna lennie.
Azonban üres volt. Richard zavartan felmordult.
– Gyerünk már! Hol van?
Beep elfordult a robottal, hogy a hajó közvetlen közelében az űrt is szemrevételezze. Mariska arrébb libbent, és az navigációs pultnál állapodott meg.
– Idő! – mondta.
2163. július 15-e volt, hajnali fél öt; a küldetésük háromszáztizenkilencedik napja. A hajó elérte a pálya azon pontját, ahol abbahagyta a gyorsulást, és hét nap, két óra és tizenegy perc múlva megkezdi a fékezést. A Sweetspot állomás közeledési jelzésének fogadásáig még százöt nap, tizennyolc óra és huszonegy perc volt hátra.
– Ott.
A hajó reaktorának hidrogéntartalékai csupán hatvannyolc napi fékezést tettek lehetővé. A jégkészlet naplója is frissült a kijelzőn. Negyvenhét napra elegendő mennyiség állt rendelkezésre az oxigén megújítására. A képernyő vörösen kezdett villogni.
Mariska a rémülettől elkerekedett szemekkel meredt az irányítópult képernyőjén látható képre. Két kék-fehér tömb lebegett tova felőlük a csillagok fényében.

– Nem az üzemanyag a probléma – mondta Mariska. – Ha idejében útnak indítanak egy hajót, akkor az elérheti a pályánkat. Mi átrakodunk némi jeget, hogy pótoljuk a készleteinket, és akkor befejezhetjük a fékező manővert.
– De addigra már nem leszünk. – Glint sápadtnak tűnt. – Megfulladunk mind.
– Nem feltétlen – győzködte magát Richard. – Egyáltalán nem.
– A ládákban még rengeteg jég van – mondta Didit. – Jég az aszteroidákról. Több tonna.
A C jelzésű lakóhelyiségben gyűltek össze, mialatt Beep az irányító központban a Sweetspot állomás szakértőivel folytatott megbeszélést. Egyikük sem akart egyedül maradni, de együtt, látva, hogy mennyire rémültek mindannyian, a várakozás kínszenvedéssé vált. A kabint csend ülte meg, amelyet csak néha-néha tört meg egy-egy reményteljes kijelentés, vagy mély sóhaj. Sírtak is, de leginkább Glint. Mariska meglepődött azon, hogy csak egyszer eredtek el a könnyei. Holott biztos volt abban, hogy meg fog halni.
– Micsoda idióta vagyok – mormogta Glint, miközben a tenyerével a homlokát dörzsölte. – A legnagyobb idióta az egész világűrben.
– Pofa be, Glint – bökte oldalba Didit.
– Az én hibám is – jelentette ki Richard, már sokadszorra. – Figyelnem kellett volna. Erre valók a helyettesek. Ráadásul több szem többet lát.
Húsz órával korábban, miközben egy előkészített jégtömböt hozott volna ki a raktérből, a Glint által irányított Cseresznye nekiütközött a nyitott zsilipkapu oldalának. A hajót vezérlő számítógép ezt úgy értelmezte, mint lehetséges működési zavar, ezért beindította a lezárási folyamatot. Glint nem akarta, hogy ez a hiba újból elszúrja a gyakorlatát, ezért Cseresznyével bemanőverezett a zsilipbe, épp mielőtt annak ajtaja becsukódott volna. Miután a robot bent volt, Glint törölte a lezárási protokollt. Végtére is, csak vaklárma volt. A számítógép ettől függetlenül feljegyezte az esetet, de ilyen formában már nem okozhatott problémát Glint gyakorlatának minősítésében.
Csakhogy a következmények meglehetősen súlyosak lettek. Alapesetben Glintnek utasítania kellett volna a robotot, hogy dobja el a jégtömböt, és hagyja el a zsilipet. Ezután ellenőrizhette volna, hogy a jégtömböket rögzítő elsődleges pántok tartanak-e, majd folytathatta volna az egyéb sérülések keresését. Azonban a robot a zsilipajtó rossz oldalán helyezkedett el, és a lezárási folyamat megakasztotta az ellenőrző programját is. Ez még nem lett volna baj, ha a jégtömböket rögzítő másodlagos pántok nem mondják fel a szolgálatot. A két megmaradt tömb valahogyan kicsúszott a rögzítésből, és elmozdult. A szimulációk kimutatták, hogy valamilyen vibráció okozta a tömbök elmozdulását. Egy olyan öreg hajón, mint a Shining Legend, rezgésekre és rázkódásokra mindig kellett számítani.
Mariska arra gondolt, hogy a jégtömbök akkor szabadulhattak el, amikor Richard a súlyemelő géppel erőlködött az edzőteremben. Ahogy a fiú kerülte a tekintetét, úgy tűnt, ő is így gondolja. Ezért szabadkozott állandóan, hogy inkább figyelnie kellett volna Glint ügyködését?
Azonban leginkább arra voltak mind kíváncsiak – bár egyikük sem merte hangosan megjegyezni –, miként engedhette Beep, hogy Glint így elszúrja a biztonsági előírásokat. Azt mondta Richardnak, hogy figyeli a lányt. Csak nem megint beszívott?
– Itt van – mondta Mariska. – Az adat, amit kerestem.
A kezeletlen víz nem vezeti jól az elektromosságot, ezért a hidrogén és az oxigén kiválasztódása nagyon lassan megy végbe. Azonban só hozzáadásával a folyamat jelentősen felgyorsítható. A megnövelt vezetőképesség érdekében kezelt víz lehetővé tette a SinoStar cellái számára, hogy 50-70%-kal jobb hatásfokot érjenek el.
– Szóval só – lelkesült fel Didit. – Fogjuk a jégtömböket a tárolókban, és sót adagolunk hozzájuk.
– Nincs ilyen só a fedélzeten – mondta Glint fáradtan. – De ha lenne is, nem volna elég.
– A bejegyzés szerint csak lelassul a folyamat – magyarázta Didit, aki láthatóan nem akarta feladni a reményt. Mariskára nézett megerősítésért. – A lassabb is jobb a semminél.
– De az aszteroidákról származó jég tele van porral és szennyeződésekkel. Tönkretenné a cellákat. – Glint ajka remegett, de visszatartotta a sírást. – Fogadd el, végünk van!
– Kuss legyen, Glint!
– Kell, hogy legyen valami megoldás – mondta Richard. – Muszáj.
Senki sem értett egyet, de senki nem is tagadta. Csend telepedett rájuk.
– Fel a fejekkel, majmok! – Beep jelent meg az ajtóban. – Még semmi sincs veszve. Jöjjön mindenki az irányítóba, elmondom, mi a terv.
A terv szó hallatán láthatóan megkönnyebbültek. Didit kinyújtotta a kezét, és testvéri szeretettel meghúzkodta Glint haját.
– Mondtam én.
Ahogy Beep után igyekeztek, Mariska azon kapta magát, hogy elégedetten vigyorog. A Sweetspot állomás szakértői biztosan rájöttek valamire, ami elkerülte az ő figyelmét.
Beep várt, amíg mind elhelyezkedtek az egyik műszerkonzol körül. Az egyik képernyőn a Banán nevű robot látszott, amint mozdulatlanul várakozott a D jelzésű raktér előtt.
– A robotokat fogjuk használni, hogy a konténerekből kivegyük a kezeletlen jeget. Feldaraboljuk, és felforraljuk, hogy a szennyeződéseket eltávolítsuk.
Mariska tudta, hogy ez így nincs rendjén.
– Hogy fogjuk csinálni? – kérdezte. – Nincsen hozzá…
– Volochkova, kértelek, hogy megszólalj?
– Nem.
– Nem hallom – mondta Beep metsző hangon.
– Nem, uram – ismételte Mariska, és észrevette, hogy a férfi arcán mennyire megfeszült a bőr.
– Szabaduljatok meg végre a hanyagságotoktól. Mind! – Engedte, hogy a rendreutasítás ereje hosszasan lógjon a levegőben. – Azt követően – folytatta – összeszedjük a maradék sót a cellákból, ahelyett, hogy kidobálnánk az űrbe. Ezt fogjuk hozzáadni a megtisztított vízhez, amit a jégből nyerünk. Azt mondták, hogy a tiszta víz lassabb reakciót eredményez. Mintha azt néznéd, hogyan nő a köröm a lábad ujján.
– Tudjuk – mondta Didit. – Mariska talált erre egy bejegyzést.
– Elegendő előkészített jegünk van még – a navigációs műszerekre nézett – negyvenhét napra. Nézzük meg, mennyi sót tudunk összegyűjteni ennyi idő alatt. Rendben, majmok? A baj itt van a nyakunkon, de nem engedjük, hogy ránk telepedjen. Beöltözöm, és Banánt használva hátramegyek a raktérbe a konténerekhez.
– Miközben a reaktor teljes kapacitással működik?
Mariska későn vette észre, hogy megint engedély nélkül szólal meg, de Beep ezúttal elnézőbb volt.
– Visszavettem a teljesítményből – biccentett az energia ellenőrző műszerek felé. – Különben, hogyan válogathatnám külön a jeget az ércektől? – Üresen elmosolyodott. – Mindenesetre köszönöm, hogy aggódsz, ifjú Volochkova. Én is tudom, hogy a radioaktív sugárzás nem a legjobb barátom.
Didit idegesen nevetgélt. A többiek úgy néztek Mariskára, mintha éppen meg akarta volna gyilkolni őket – nekik semmi fenntartásuk nem volt azzal szemben, hogy Beep kitegye magát a sugárzásveszélynek. Ő volt a rangidős.
– Nos, FiveFord és Glint, készítsétek fel Almát és Cseresznyét. Didit, csökkentsd a nyomást a rakodótérben 0,4 bar alá. – Ellökte magát, és feléjük lebegett. – Te, Volochkova, te velem jössz, és segítesz előkészíteni a ruhát. Ott aztán lesz alkalmad a biztonságom miatt aggódnod.

A folytatás