Fiction Kult

Fiction Kult: Hogy kerültél kapcsolatba a szerepjátékkal?
Kornya Zsolt: Ez egy régi történet, hiszen az egyik legrégebbi szerepjátékos vagyok Magyarországon. 1984 körül jelentek meg angol nyelven a Fighting Fantasy könyvek, amikre egy idegen nyelvű könyvesboltban találtam rá és nagyon megtetszettek. Akkoriban ez jelentette a fő motivációt, hogy megtanuljak angolul. Sorba vettem ezeket a könyveket, egyszer pedig az ebből készült egyszerű szerepjáték is a birtokomba került, mert azt hittem, ez is egy a lapozgatós könyvek közül. Ez nagyon megtetszett és sokáig az egyetlen szerepjáték szabálykönyvem volt, hiszen többet egyszerűen nem tudtam beszerezni. Ugyan sikerült hozzájutnom egy ismertetőhöz, aminek What Is Dungeons Dragons? volt a címe, de ez egy nagyon egyszerű kis áttekintés volt, semmi több. Idővel aztán úgy tudtam nagyjából rekonstruálni a szerepjáték mibenlétét, hogy egy alattam járó gimnáziumi iskolatársam eljutott Angliába, ahonnan hozott magával egy Monster Manual-t. Ezek alapján aztán el is tudtunk kezdeni pár osztálytársammal szerepjátékozni.

FK: A fantasy-vel is ekkoriban ismerkedtél meg?
KZS: Nem. Amióta az eszemet tudom, fantasy rajongó vagyok, hiszen ez nálam nem a szerepjátékos irodalmat jelentette. Én kiskoromban Malloryt olvastam, lovagosdit játszottam, egyszóval determinálva voltam erre. Magyarul viszont nagyon kevés kimondottan fantasy olvasmány jelent meg. A hobbit régi fordítását, A babót már egészen kicsiként elolvastam, sőt nagyon élveztem. Például amikor édesanyám aludni küldött, olyan nevetséges indokkal, hogy másnap iskola, akkor a paplan alatt zseblámpával faltam Bilbó, Gandalf és a törpék kalandjait. A Gyűrűk Urát már gimnazista koromban olvastam, ami akkoriban nagyon megfogott, szinte elvarázsolt. Azóta persze egészen másféle véleményt írtam róla, de ez már akkor keletkezett, amikor rengetegszer elolvastam, három nyelven is. Nagyon elszórtan a Galaktikában is előfordultak fantasy-k, a 45. szám pedig csak ilyeneket tartalmazott. Egy másik forrásom a szüleim könyvtára volt, akik például nem voltak fantasy rajongók, de könyvgyűjteményük mérete okán pár kósza könyv ott is előfordult ebből a kategóriából. Az pedig kifejezetten szerencse, hogy olyan igényes kötetek voltak ezek, mint például Moorcock vagy Fritz Leiber regényei.
És ahogyan a szerepjáték rávezetett arra, hogy megtanuljak angolul, addig a fantasy a német elsajátítására késztetett. Emlékszem, hogy ekkoriban leültem és egyik oldalon a könyvvel, a másikon a szótárral, szóról szóra fordítva próbálkoztam meg ezeknek a könyveknek az elolvasásával.

FK: Mikor jelent meg először nyomtatásban fordításod?
KZS: Ha nagyon tágan értelmezzük a „nyomtatásban” jelentését, akkor ez ’86 táján történhetett. Lefordítottam pár fantasy novellát, amit aztán az írógépen indigó segítségével 6 példányban begépeltem, majd még fénymásoltam belőle párat. Ezeket beköttettem és más gyűjtők között csereberéltem. Végül egy privát könyvsorozatom lett, aminek Oberon Könyvek volt a neve és még egy logót is készítettem hozzájuk.

FK: Kiknek a művei szerepeltek ebben a sorozatodban?
KZS: Az első kötet Moorcock egyik Elric elbeszélése volt, aztán André Norton egy Boszorkányvilág írása következett. A harmadik kötetben Conan történetek kaptak helyet, a negyedik pedig Lovecraft-novellákat tartalmazott. Ezeknek a fordításoknak a színvonalát szerencsére még a mai napig sem nagyon kell szégyellnem.

FK: Tudomásom szerint Nemes Istvánnal közösen írtátok az első Cherubion regényeket. Hogy ismerkedtetek meg és váltatok végül írótársakká?
KZS: István ugyanebben a fandomban volt benne, mint amit én is csináltam, csak ő sci-fiket fordított és cserélt az érdeklődőkkel. Ez aztán idővel összehozott minket, nagyon jó barátok lettünk – és vagyunk mind a mai napig. Tulajdonképpen az ő ötlete volt, hogy milyen jó lenne egy regényt írni, természetesen csak a fióknak, hiszen akkoriban még a könyvkiadói rendszer nem úgy működött, amibe csak úgy be lehetett törni. De az invitálására belevágtunk, Rácz Misi, István és én. Az egész Cherubion világnak és a regényeknek István találta ki a vázát, amiből aztán a Harc az Éj Kövéért megszületett. Kiosztottuk egymás közt a Cherubion világán uralkodó három félistent, én kaptam Cholert, a feketemágust. Hétvégenként mindig összegyűltünk Istvánnál, pár üveg bor mellett megbeszéltük, hogyan is haladjon tovább a történet, és mindenki írta a saját részét a regényből, természetesen ekkor még kézzel. Ebből végül trilógia lett, de ezt már István vitte végig. Először Misi került ki, ő a második kötetbe, Az Éj Kardjába már egyáltalán nem vett részt, én még pár fejezetet megírtam. A harmadikat, Az Éj Istenét végül csak István írta, akkorra már én sem ezzel foglalkoztam.

FK: Milyen nyelvekből fordítasz?
KZS: Főként németből és angolból. Latinból is rengeteget fordítottam, bár ez annyira nem játszik, mert ez nem olyan fordítás, ami nyomtatásban megjelenik egy kiadónál. Nagyon ritkán pedig francia és spanyol nyelvből is fordítottam.

FK: Mik a kedvenc fordításaid?
KZS: A fordítói munkám tulajdonképpen összefonódott Howarddal és Lovecrafttal és ezek óhatatlanul is kedvencek, hiszen mégiscsak azért fordítottam először le őket, mert tetszettek. Aztán itt van Glen Cooktól A fekete sereg. Ha bárhol referenciamunkát kérnének tőlem, ezt adnám le. Rengeteget tököltem vele, nagyon sok munkám van benne. Pályafutásom egy korai szakaszának nagy kihívása volt Ian Watson: Inkvizítor című könyve, hiszen ennek igazán különleges a nyelvezete. Ami nagyon-nagyon kedves és a szívemhez közelálló munka, az Tanith Lee: Útitársak című műve, hiszen ez volt az első igazán professzionálisan megjelent fordításom. Hozzá kell tennem, hogy ezt nem ajánlatra vagy szerződésre fordítottam le, hanem egyszerűen a magam örömére. Trethon Judit pedig egyszer előállt az első magyar fantasy sorozat ötletével, amiből aztán a szép emlékezetű Griff könyvek lettek, én pedig felajánlottam neki, hogy ez megvan nekem, amit ő köszönettel el is fogadott.
Legkedvesebb gyöngyszem jellegű fordításom Márquez: A világ legszebb vizihullája című kisprózája volt, ami egy Playboy antológiában jelent meg. Ehhez hozzá kell tennem, hogy ennek létezett már egy fordítása, így nem csak egyszerűen le kellett fordítanom, hanem egy nem kis mércét is tartanom kellett.

FK: Hogy kerültél a Valhallához?
KZS: Az Atlantiszhoz küldtem fordításokat, amiből pár meg is jelent a lapban. Ezen keresztül pedig laza kapcsolatot alakítottam ki a Móra műhelyével, bár sosem voltam benne annyira, mint Gáspár András. Bergendy Péter, aki ekkoriban az Atlantisz főszerkesztője volt, és Kuczka Péter kitalálták, hogy ki kellene adni egy Lovecraft kötetet. Én pedig mondtam, hogy nekem vannak már lefordítva tőle novelláim, igaz amatőr szinten, viszont azóta fejlődtem és majd átnézem őket. Így szóban meg is állapodtunk, én pedig vártam, hogy valaki jelentkezzen, de csak nem jött senki. Itt mellékesen jegyzem meg, hogy a régi könyvkiadói rendszerben teljesen bevett taktika volt a fektetés. Ez azt jelentette, hogy kiosztották a munkát, de sokáig nem foglalkoztak az egésszel. Az ekkor formálódó új rendszerben azonban másként működtek a dolgok. Akkor már András és Csanád elindították a Valhallát, és egyik könyvükben meg is hirdették a Cthulhu hívása című Lovecraft-kötetet. Ekkor felhívtam Andrást, hogy van-e nekik ilyen anyaguk. Persze jött azzal, hogy megvan, de mikor mondtam, hogy nekem is, akkor örömmel elfogadták a fordításomat.

FK: Mennyire voltál benne az ős-MAGUS-ban?
KZS: Az ős-szerepjáték Csanád, Nyulászi Zsolt és Galántai János ADD kampánya volt Pesten. Egyszer-kétszer játszottam vele, sőt előfordult, hogy meséltem is, a PECSA-s időkben is többször beültem Csanádékhoz játszani, de nekem csak nagyon érintőlegesen volt hozzá közöm. Akkoriban még nem viselt magán semmi megkülönböztető jelet, amiből az ember azt gondolhatta volna, hogy később ez jóval több lesz.

FK: Mikor kezdődött el a „felemelkedése”?
KZS: Ez akkor alakult ki, amikor András is beszállt ebbe az egészbe. Róla tudni kell, hogy ő inkább műkedvelő szerepjátékos volt, és csak nagyon ritkán játszott – Tier Nan Gorduin sem zavart túl sok vizet a játékok alkalmával. Azonban az egészben az irodalmi alapot András látta meg, neki voltak ilyen víziói. Persze Csanádnak nagy szerepe volt az egész megvalósításában, de íróként mindig is András dominált. Ez talán a Két Holdban mérhető le a legjobban, hiszen az Yneven játszódó részt Csanád írta, a mi világunkban játszódót pedig András, a különbség pedig érezhető.
Mivel én ekkor már a fordítás mellett a Rúnába is beledolgoztam szerepjáték cikkekkel, ismertetőkkel így én is belekerültem később Ynev világába. És meg kell, hogy mondjam, a MAGUS sokkal jobban tetszett, mint az a szerepjáték, amivel annak idején megismerkedtem.

FK: Azt mondod, hogy Gáspár Andrásnak volt a legnagyobb szerepe a MAGUS magasabb szintre emelésében. Ezt csak az írással érte el?
KZS: Amerikában a regények és az elbeszélések a szerepjáték függvényei, lényegében annak az illusztrálására szolgálnak. Ezért is van az, hogy jó néhány regény esetében „hallani a kockák gurulását”. Nálunk azonban ez fordítva alakult, ami Andrásnak volt köszönhető. Itt nem a szerepjáték határozta meg a regényeket, hanem amit egy író kitalált és leírt, arra később próbáltak egy szabálymechanizmust találni. Ez volt a helyzet az általam az Acél és oroszlánban leírt dalpárbajjal is. A MAGUS-ban az irodalom és a szerepjáték egymásból táplálkoztak, de mindig az irodalom volt a meghatározóbb, ehhez idomult a szerepjáték.

FK: Honnan jött a Raoul Renier, mint írói álnév?
KZS: Akkoriban az olvasóközönség arra volt szocializálva, hogy magyar írótól csak rossz írás jöhet ki. Ez a nézet sajnos sokszor nem volt alaptalan, rengeteg, finoman szólva is pocsék írás született ekkoriban, amiknek az írója magyar volt. A külföldi írókban azonban általában bíztak az olvasók. Ennek egy ékes példája, hogy Galántai Zolinak például a saját neve alatt kiadott A kristálykő bajnokát a kutya se vette, pedig egészen jó kis könyv volt, míg a W. Hamilton Green álnéven kiadott regényei nagyon is jól fogytak. Így mi is rá voltunk kényszerülve az álnevek használatára. Visszatérve rám, én azért választottam francia nevet, mert előttem mindenki angolszász neveket vett fel. De hogy mégiscsak tengerentúli legyek, ezért aztán Raoul Renier Quebec-ben élő kanadai francia író lett. Emlékszem, az Acél és oroszlán első kiadásában úgy szerepelt, hogy Renier ezt a könyvet Quebec-ben írta, mert úgy voltam vele, hogy ha már misztifikálunk, akkor misztifikáljunk nagyban. Később jött egy fogyasztóvédelmi törvény, ami ezt már nem engedélyezte, így ezután már én sem csinálhattam tovább.

FK: Sokan a hazai dark fantasy koronázatlan királyának tartanak. Miért választottad ezt a stílust?
KZS: Nekem kezdettől fogva erre volt hajlandóságom, valamiért mindig is ezek a történetek vonzottak. Már a privát könyvsorozatomban sem a derűs, heppi enddel végződő történetek kaptak helyet, elég, ha csak Elricre gondolunk. De például Howard nem-Conan történetei – amit épp a Delta Visionnél szerkesztek – sem túl vidámak. Persze mit is várhat az ember egy olyan írótól, aki 30 évesen megölte magát?

FK: Hogy látod az utánatok következő írónemzedékeket?
KZS: Mielőtt konkrétan erre válaszolok, letisztázom, hogy ki melyik nemzedékbe is tartozott. Volt ugye egy Valhallás nemzedék, amin belül voltak elsők, mint Chapman, Ray O’Sullivan, Boomen és jómagam is, aztán voltak későbbi beérkezők, akik sokat letettek az asztalra, mint például Alan O’Connor. Ezután jött az általam középnemzedéknek nevezett inomis gárda, akiknek Eric Van Dien személyében mai napig van folytatásuk. És van egy vadonatúj nemzedék, akik kihasználják azt, hogy a MAGUS brand már elviszi a saját néven publikált írásokat is. Ennek a nemzedéknek a fő képviselője Boruzs Gergely Gábor. Ő kicsit érdekes, mert ugyan csak most jutott publikálási lehetőséghez, de már a Valhallás időkben is küldött be írásokat. A hirtelen jött üstökösök mindig kicsit gyanúsak, hiszen az íráshoz nem csak tehetség, hanem gyakorlat és önfegyelem is kell.

FK: Ha körbenézek a kiadóknál, akkor manapság Van Dien könyvein kívül nem igazán látom más középnemzedékbeli írók frissen kiadott könyveit. Mi ennek az oka?
KZS: A középnemzedéknek pechje volt. A Valhalla bukása után köszöntöttek be azok a zűrzavaros idők, amiket elsősorban a szerzőjogi viták jellemeztek. Ezeknek ugyan volt anyagi vonzatuk, de közel sem erről szóltak. Itt elsősorban a szerzői jogokról volt szó és arról, hogy egy író mennyire rendelkezik a fölött, amit ő megírt és ebbe mennyire szólhatnak bele mások. Az egésznek a gyökere az volt, hogy a ’90-es években, amikor huszonévesek voltunk, mámorosan csináltunk mindent, ami eszünkbe jutott, arra viszont senki sem gondolt, hogy mindent lepapírozzon, főként nem a nonszensz lehetőségek ellen. Ezek a Valhalla bukása után nagyon csúnyán megbosszulták magukat. Az embernek néha hányingere volt ettől. A középnemzedék akkor ért abba a korba, hogy nem csak az ihletés volt meg, hanem valóban elkezdtek írni és részben a megfelelő hátteret is megkapták, amikor pont ezek a viharok dúltak. A könyvkiadás egy szakma, aminek megvannak a maga folyamatai, lépései. Ebben a korszakban pedig gyakran úgy futottak ki könyvek, hogy ezek az alapvető feltételek, mint pl. a szerkesztés, a szelekció, a szövegkohézió, egyszerűen nem voltak meg. Ebben a közegben kezdte a középnemzedék az írást. A régieknek voltak sikerélményei a gyilkolászások és a viharok előtt, de nekik nem. Fogalmazzunk úgy, hogy ez annyira nem támogatja a nívós, állandó önfejlesztést. Sőt, már magában az alkotói kedvet sem. Ők most értek be a 30-as éveikbe, amikor már más tényezők veszik át a főszerepet, mint például a család, így az írás háttérbe szorul. Én nagyon sajnálom őket, egyrészről mert velük ki lett tolva, másrészről sok barátom akadt köztük, akikkel a mai napig jóban vagyok. A kiadók közti viharok érdekes módon az írók között ritkán jelentkeztek.

FK: Mi a helyzet a legújabb nemzedékkel?
KZS: Ők most jönnek ki a novelláskötetekben, pályázatokra írják a dolgaikat. Róluk még nem igazán lehet nyilatkozni, mert még nagyon kiforratlanok. Egyedül Borggot ismerem és hosszú idő után ő az első, aki képes arra, hogy regény terjedelmű narratívákat produkáljon, amiben van összefüggés, egységes cselekményív. Benne nagy pozitívumnak tartom, hogy önmagát képzi – és tette ezt akkor is, amikor nem volt publikációs lehetősége – ami miatt állandóan fejlődik, nincs elszállva magától. A középnemzedékből Eric Van Dien is, akiben van egy olyan habitus, hogy állandóan fejlődjön. A könyvei mindig egy fokkal jobbak az előzőknél.
Kíváncsi vagyok, hogy a most felbukkanó írók közül ki tudja megőrizni azt az önkritikát, azt az alázatot az olvasókkal szemben, amit Borgg. Ha ezt tudják tovább így csinálni, akkor működőképesek lehetnek. Viszont nem nagyon ismerem őket személyesen, csak neten futottam bele kommentjeikbe, amik alapján úgy látom, hogy megvan bennük a kellő alázat. Én a magam részéről reménykedem.

FK: Te hogy látod a Tuan és a Delta Vision közt lezajló vitát a MAGUS jogait illetően?
KZS: Számomra az egész kavarodás a világ legegyértelműbb dolga. A MAGUS, mint olyan, egy szerepjáték, és egy hozzá kapcsolódó világ, de az irodalmi vonatkozása teljesen más téma. Amint már említettem, a MAGUS-ban az irodalom és a játék viszonya fordított az amerikai társaikéhoz képest. Ebből pedig következik, hogy az irodalom oldaláról kell megközelíteni ezt a témát. Ezért az írói etikát figyelembe véve teljesen egyértelmű, hogy a MAGUS egy olyan osztott világ, amelynek a kreátora, és aki rendelkezik fölötte, Gáspár András. Ez ugyanolyan egyértelmű, mint ahogy a Káosz világa egy olyan osztott világ, ami Nemes István tulajdona, függetlenül attól, hogy annak idején én is meséltem benne.
Az én nézőpontom tehát teljesen egyértelműen az, hogy Ynev világa fölött a szerzői jogokat Gáspár András birtokolja. Ha én tettem volna meg azt a hihetetlen kreatív erőfeszítést, hogy létrehozzak egy olyan világot, amelynek az irodalmi megvalósítása teljes egészében az én nevemhez fűződik, akkor én is ragaszkodnék hozzá, hogy fenntartsam fölötte a rendelkezési jogot, tehát eldöntsem, hogy nagyjából ki és nagyjából mit is írhat bele. Hozzá kell tennem, hogy ez nagyjából most már jogilag is így van, bár ezt pontosan idézni nem tudnám.
Ha egy író kreatív autonómiáját és egzisztenciáját jogvita keretén belül egy kiadó kétségbe vonhatja, akkor ezt bárki mással megcsinálhatja, hiszen András közöttünk a legnagyobb név. Ráadásul az elmúlt időszakban olyan megalázó vesszőfutásokon hajszolták végig, hogy engem is kivert tőle a víz: bíróságon kellett bizonyítania, hogy ő írta a saját könyveit. És ez az álnevekre volt visszavezethető, hiszen huszonévesen egyikünk sem volt annyira előrelátó, hogy ezt lepapírozza. Most már azok vagyunk, de ehhez keserű tapasztalatok kellettek.
És ha ez így megy, akkor mi a következő? Kétségbe vonják Nemes István jogát és az írhat Skandar Graun regényt, aki csak akar? Ez pedig elvi, és nem pénzkérdés, hiszen azt is gyakran hallani, hogy a pénz miatt megy ez a huzavona. De milyen pénz miatt? A magyar fantasyben nincsenek akkora pénzek, mint ahogy mindenki hiszi.

FK: Tudomásom szerint a jogi viták abból erednek, hogy Gáspár András a Tuannál aláírt egy szerződést ezekkel a jogokkal kapcsolatban
KZS: Ehhez annyit tennék hozzá, hogy a Tuannál a szerződések úgy mentek, hogy amikor egy 5000 forintos lektori munkához kapcsolódóan írtam alá a szerződést, akkor letettek elém egy nagy halom papírt, és mivel én sosem olvastam el ezeket – hisz létezik egy bizalmi elv is –, így alá is írtam. Este pedig ment körbe a telefon – amit többek között András is megkapott – hogy a Kornya Zsoltot de jól csőbe húzták. Ugyanis kiderült, hogy a kis összegű lektori munkához kapcsolódó szerződésben olyanok álltak, miszerint én a következő években MAGUS-t csak a Tuannak írhatok és egyéb, a munkához egyáltalán nem kapcsolódó, aljas módon beillesztett apró betűs részek.

FK: Kik a kedvenc íróid?
KZS: Lovecraftról és Howardról már az első fordításaim kapcsán szó esett. Emellett ott van még Ian Watson, és nem elsősorban a Warhammer 40000 regényei miatt. Ritka, hogy egy brand kiadó nem éri be azzal, hogy a praktikus hackmastereknek kiadják az írnivalót, aztán azok úgy tessék-lássék módon koptatják a billentyűket. Az pedig még ritkább, hogy egy díjazott író – hisz Watson is az volt már az Inkvizítorra való felkérés idején – el is vállalja a munkát és ilyen magas szinten írja meg a regényeket.

FK: Mi a kedvenced a saját műveid közül?
KZS: Teljesen egyértelműen a Mersant sorozat, beleértve már az Exorcistát is. Ez valószínűleg végig fogja kísérni az egész életemet.

FK: Beszélj egy kicsit a jövőbeni terveidről!
KZS: Sok tervem van, és nagyon úgy néz ki, hogy lesz, aki ki is adja. Jövőre szeretnék A kapitány címmel egy Steinhardt kötet csinálni, aminek ugyanolyan lesz a felépítése, mint a Hitehagyottnak. Ezekben a lazán összefüggő elbeszélésekben a főszereplő Steinhardt kapitány lesz, akit az olvasók Mersant oldalán ismerhettek meg. Már rengeteg vázlatot vetettem papírra, és itt szó szerint papírra gondolok, nem winchesterre.
Volt régen egy osztott világ projektem, aminek az első kötete A vér városa címen jelent meg még a Valhallánál. Ez a projekt alaposan megszenvedte a középnemzedék kapcsán említett viharokat. A második kötetet már szinte a fogaim közt mentettem át a Cherubionhoz, aminek nagyon kemény következményei lettek. Sajnos az is előfordult, hogy egy a kötetben publikáló szerző nem csak honoráriumot nem kapott a munkájáért, de még tiszteletpéldányt sem. Erre nem vagyok büszke, de sajnos ez így alakult. A harmadik kötet előkészítésekor vásárolta meg a Delta Vision a Cherubiont – ami szerencsére nem volt olyan durva, mint a Valhalla esetében. Jövőre ezt a kötetet is szeretném megjelentetni, ami elöl a Deltánál sem zárkóztak el.
MAGUS vonalon egyelőre nyugalomra helyeztem magam. Nem mondom, hogy nem térek vissza, de belátható időn belül csak egy dologra van tőlem esély: A Kráni krónikák antológiában megjelent címadó kisregény folytatására, amit nagyjából ugyanolyan terjedelemben írok meg és ennek a kettőnek egy kötetben való kiadására.
Emellett tervezek egy meglepetés projektet, amiről többet nem is mondok el, hiszen akkor már nem lenne meglepetés. Nem szeretnék a Valhallától megszokott nagy ígéretek stílusba átcsúszni, de annyit azért elárulok, hogy ha nem tolom el – és ezt csak én tolhatom el –, akkor karácsonyra ki is jön az új Renier kötet, ami egyáltalán nem függ össze egyik eddigi munkámmal sem.

FK: Mesélj kicsit a szerepjátékos körökben igen híres Carcosa kampányról! Mennyire függ ez össze azzal a cikkeddel, amit a felnőtt korban való nehéz szerepjáték alkalmak megszervezéséről írtál?
KZS: Nos, a kampány játékszervezése a cikkben említett módszerrel történik. A mai szerepjátékosok nagy része már családos ember, akinek hétről hétre, hónapról hónapra leülni és játszani egy nagyon nehéz feladat. Ezt még az is nehezíti, hogy gyakran földrajzilag sem vagyunk egy helyen. Ami a középiskolás korunkban az egyik legegyszerűbb része volt a játékoknak – hiszen az alapkönyvek és a dobókockák beszerzése a kezdeti időkben igencsak bonyolult műveletnek számított – az mostanra a legnehezebbé vált. Amikor hihetetlen nehézségek árán eljutottunk odáig, hogy találtunk egy mindenkinek megfelelő időpontot, akkor gyakran előfordult, hogy valakinek a gyereke hirtelen beteg lett, és ilyenkor természetesen a család az első. Végül eljutottunk arra a szintre, hogy a régi felfogásban való játékot csak kb. félévente egyszer tudtuk volna megtartani.
Ezért találtam ki, hogy vegyük alapul a filmsorozatok epizodikus jellegét, ahol minden egyes rész egy önálló egész. Így egy játékalkalom is egy lekerekített egész lett. Ebben az esetben pedig nem is szükséges, hogy ugyanazok a karakterek vegyenek részt a játékban, hanem épp azok játszanak, akik el tudnak jönni.

FK: Ez az Ars Magica-hoz hasonló?
KZS: Igen, bár a troupe típusú játék, amit az Ars Magica használ, arra épül, hogy minden játékos több karaktert is vigyen, akár bajtársat, mágust vagy csatlóst. Nálunk csak egy olyan játékos van, akinek van másodlagos karaktere, de a többiek csak egy karakterrel játszanak, hisz így tudja mindenki igazán jól beleélni magát az adott szerepbe.

FK: Mi biztosította, hogy ez ilyen formában jól is működjön?
KZS: Az alapját az internet tette lehetővé, mert így azok a játékosok is képben maradtak, akik sokáig nem tudtak eljönni. Az elején még levelezőlistán zajlott az egész, de amióta létezik a blog, az egy másodlagos kampánybonyolítási móddá változott. Így történetesen olyan barátunk is be tud csatlakozni, aki épp Düsseldorfban tartózkodik. Másrészről arra is szükség volt, hogy erőt vegyek a velem született egoizmusomon és engedjem a játékosoknak, hogy rengeteg beleszólásuk legyen a világba, a karakterekbe vagy épp az eseményekbe. Innentől kezdve nem én tartok mindent kézben és határozok meg, hanem inkább egyeztető fórum vagyok, aki összefogja a szálakat. Ezt aztán olyan jól sikerült átéreznem és megszoknom, hogy néha az asztal mellett is azt mondom egy játékosnak, hogy mostantól ő mesél a következő pár jelenet erejéig, én pedig az njk-immal játszok, amit pedig mesél, az kőkeményen belekerül a kampány hátterébe. Időnként pedig páran összefutunk egy vendéglőben vagy kocsmában és pár ital mellett csinálunk egy mikro-játékot, mert a játékosnak és a mesélőnek eszébe jut pár dolog.

FK: Mennyire vált be ez a decentralizált kampányvezetési stílus?
KZS: Végeredményben azt kell mondanom, hogy bevált. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már több válságkorszakot is túlélt a Család. Most készülünk az ötvenedik játékalkalomra, amiben nincsenek szétszedve a kétrészes játékalkalmak, amik néha előfordulnak.

FK: A 25 évvel korábbi önmagadnak milyen szerepjátékot ajánlanál?
KZS: Akkoriban tipikusan old-school mesélő voltam: mindent a kocka determinál, nincs központi cselekmény, nem gondolkodunk előre, a karakterek fogyóeszközök és a többi. Az akkori énemnek a Lux Gábor féle Kard és Mágiát ajánlanám. Sokkal kompaktabb, áttekinthetőbb, koncepciózusabb rendszer, mint pl. a DD újabb inkarnációi. A KéM-nek megvan az az előnye, hogy sokkal kisebb energia befektetést igényel, egyszerűen elsajátítható és kész a szabályrendszere, emellett még ingyen is van. Úgy érzem, hogy ha van az asztali szerepjátékoknak jövője, akkor az ilyen kezdeményezések azok. Félreértés ne essék, én a mai fejemmel nem ezt játszom, mert nem a jelenlegi ízlésemet szolgálja ki. A maga célközönségének azonban egy nagyon jó rendszere, tisztelem a benne lévő erőfeszítéseket. Ezzel nem lebecsülni akarom a rajongókat, hiszen az oldschool játékoknak nagyon nagy felvevő közönsége van, Gábor pedig hatalmas elméleti és gyakorlati tudással vágott neki a készítésének, praktikusan egy konkrét célközönség köré szervezve a játékot és meg is van az eredménye.
Az amatőr (és itt nem a színvonalra, hanem a finanszírozási formára gondolok) szerepjátékok között ez ma Magyarországon az első, magam is nagyon sok KéM játékost ismerek.

Fotó: Bok Edina