Fiction Kult

Fiction Kult: Elég sok kiadó kötelékein belül publikáltál pályád során. Nem akartad elkötelezni magad egy kiadónak sem?
Csigás Gábor: Nem. Azt hiszem, a történetek túl fontosak ehhez. Egy írás – ideális esetben – meg kell, hogy találja a megjelenéséhez legmegfelelőbb környezetet: azt a csatornát, melyen keresztül a legtöbb olyan olvasóhoz juthat el, aki igazán kíváncsi rá, és aki, jó esetben, leginkább érteni és értékelni tudja. Ha egy csapongóbb képzeletű, nem egy témához, zsánerhez ragaszkodó író leköti magát egy kiadóhoz (és netán a kiadó valamely kiemelten fontos projektjéhez, világához), akkor bizonyos ötleteit, sztorijait a fiók börtönébe zárja. Én majd' minden kiadóval szívesen dolgoztam együtt hosszabb távon is, de nem akartam magamra haragítani a történeteket.

FK: A novelláid nyelvezete sokszor lírai, szinte már versekként hatnak, a blogodon pedig kísérőzenét ajánlasz a novelláid olvasásához. Zene hatására írsz, akár Arany János? Ha igen, kik a kedvenceid?
CSG: Köszönöm! :) Bevallom, kicsit meglepett a líraiságra vonatkozó meglátás – én magam sosem éreztem olyan erősnek e téren az írásaimat, mint szerettem volna.
Ami a választ illeti: Igen, a zene nagyon erős hatással van rám. Gyakorlatilag minden novellámhoz volt, van egy saját „soundtrack-em”, egy-két szám, ami segít kialakítani és megtartani, szakaszos munkánál pedig újra felvenni az adott írás hangulatát. Hogy a zene hatására születik-e az ötlet, vagy az ötlethez választok azonnal aláfestést, azt nem tudnám megmondani. Gyakran érzem úgy, hogy a kettő egyszerre jelenik meg a fejemben – csak a zenét már megírta valaki, a történet pedig rajtam keresztül próbál épp utat találni a világba (már ha el nem szalasztom... mert akkor továbbáll, és keres valaki mást.)
Kedvencekből sok van, és – mint vélhetőleg mindenkinél – nálam is változnak. Mindenesetre ha köszönetet kéne mondanom néhány zeneszerzőnek, előadónak az eddigiekben nyújtott ihletért, akkor a következőket emelném ki: Wojciech Kilar (ő írta többek között a Coppola-féle Dracula zenéjét), Trent Reznor (aki egymaga a Nine Inch Nails), Angelo Badalamenti (a Twin Peaks OST komponistája), David Bowie, Ozzy, Faith No More, Alice In Chains, a Rammstein ill. a Type O Negative.

FK: Az utóbbi években főként rövid kis írásokkal örvendeztetted meg a közönséget, melyek szintén egy versfajtára, a haiku-ra emlékeztetnek. Ez egy tudatos irányvonal?
CSG: Részben igen, bár én a haikuk helyett inkább William Blake ill. W.B. Yeats rövidebb műveit emelném ki, mint költői (értsd: „költőktől származó” :)) inspirációt. De van prózaibb – és egyben, attól tartok, dominánsabb – oka is a rövidségnek, méghozzá nem is egy: Lustaság. Türelmetlenség. Fáradtság és stressz.

FK: Manapság ritkán kerül ki egy-egy írás a kezeid alól. Mi ennek az oka?
CSG: Körülbelül ugyanazok a dolgok, mint aminek az írásaim rövidségét „köszönhetem”.
Miután eljöttem a Delta Vision kiadótól (ahol tördeléssel és borítótervezéssel foglalkoztam), hosszú ideig dolgoztam fordítóként, elsősorban a számítógépes játékipar számára. Ebben az időszakban átlagosan napi nyolc-tíz órát bíbelődtem mások mindenféle szövegével. Amikor végre el tudtam szabadulni a munkától, már semmi kedvem nem volt a betűkhöz. Még ha a monitor előtt is maradtam, akkor is inkább valami más területre váltottam: pixeleket tologattam fotómanipulációkon (az immár pusztán hobbiból gyártott könyvborítókhoz, dizájnokhoz), Quake Live pályákon rohangásztam, „zenét” írtam (pedig nem is tudok zenélni, sajnos.)
Bő egy éve aztán állást váltottam: jelenleg egy szórakoztatóipari mamutvállalatnál dolgozom, mint kliens-oldali fejlesztő. Most, hogy hivatalosan már semmi dolgom szövegekkel, kezd visszatérni az ihletem és a kedvem is az íráshoz. Még messze nem értem el a „régi” szintet, de – remélem – jó úton haladok felé.
Voltak, vannak persze más okaim is. Elbizonytalanodtam abban, hogy érdemes-e írni egyáltalán (hiszen már mindent megírtak előttünk; hiszen már így is tengernyi mű születik évente, melyek túlnyomó többsége jó, ha öt percnyi – avagy egy gyors rivjúnyi – figyelmet kap a világtól, mielőtt a közönség egy újabb, nagy csinnadrattával beharangozott, ám ugyancsak kérészéletű projekt felé fordul.) Elbizonytalanodtam az íráshoz, történet-alkotáshoz való viszonyomat illetően is. (Milyen felelősséggel bír az író a karakterekkel, világokkal szemben, amiket létrehoz? Fikció/szimuláció vagyunk-e netán mi magunk is, a sorsunkkal együtt? Ha én egy íróról írok, aki egy íróról ír, akkor lehet, hogy engem is ír valaki, sőt, lehet, hogy e fraktál-kép végpontjai összeérnek, és az ember ill. a történet önmagát írja?)

FK: Mik voltak azok a művek/alkotások, amik arra késztettek, hogy írj, később pedig grafikus legyél? Évek óta dizájnerként dolgozol és több magyar könyv borítóját is köszönhetjük Neked. Mennyire szoktál szabad kezet kapni egy-egy megrendelésnél?
CSG: Azt hiszem, a mesélés, az írás iránti lelkesedésemet alapvetően az anyai nagymamámnak és a szüleimnek köszönhetem: gyerekkoromban mesekönyvek tucatjait olvasták fel nekem – sőt, ha épp nem volt kéznél egy sem, vagy amikor már untuk őket, improvizáltak, fejből találtak ki történeteket. Aztán megtanultam olvasni és – hogy egy kulcspontnál zárjam rövidre a választ –, körülbelül tízéves koromban megkaptam ajándékba Michael Ende A Végtelen Történet c. remekét a nagynénémtől... :)
A dizájn szintén gyerekkori hobbiként indult. Ismét csak rövidre fogva: tizenévesen bekerültem az akkor igen népszerű személyi számítógép, a Commodore 64 demó-csapatainak világába (ami arról szólt, hogy a programozás, a komputeres zene és grafika lelkes, ifjú hívei csapatokat alkottak, melyek egymással versengve próbáltak egyre többet és szebbet kihozni a gépből, színes-szagos, animált, zenélő technikai bemutatók formájában), ahol grafikus voltam több neves formációban is. Ezt követően – jó pár év ugrás és kihagyás után – megismertem Dave McKean munkáit (a Gaiman-féle Sandman külső-belső borítóin, főleg), és úgy döntöttem, ez az, ilyesmit szeretnék én is csinálni – és felvettem újra a fonalat.
Ami a borítókkal kapcsolatos alkotói szabadságot illeti: Változó. :) Mióta csak hobbiból, baráti alapon tervezek (mert szeretem ezt csinálni, és nem akarok komolyan kiesni a gyakorlatból), jobbára teljesen szabad vagyok. Iránymutató kérések persze vannak, sőt, néha komoly megkötések is, de ezeket csak akkor vállalom, ha érdekesnek találom a kihívást.

FK: Kik a példaképeid, akár az irodalom területén, akár a grafikusok és festők közül?
CSG: Ajaj, nagyon hosszú lenne a lista. Kiragadok pár nagy nevet, jó?
Irodalom: Ende, Blake, Yeats, Moorcock, Pelevin, Gifford, Lovecraft, Bradbury, Le Guin, P. K. Dick.
Grafika: McKean, Sparth, Doré, Mignola.

FK: Szerepjátékozol még?
CSG: Igen, viszonylag rendszeresen. Jelenleg Ravenloftot mesélek (DnD 3.5 szabályokkal); játszom az öcsém, Zoli kiváló Warhammer 40k: Dark Heresy partijában, régi barátokkal; illetve váltva játszom/mesélek abban a partiban is, amit Juhász Viktor barátommal ketten viszünk (egymástól jórészt független, Call of Cthulhu-alapú történetekkel: Viktor briliáns Delta Green sztorikkal riogat minket, én pedig saját „Space Cthulhu” világomban kalauzolom ide-oda a játékosokat.) És végül, de első sorban ott van még a barátnőmmel, BoSzival hét éve folyó, távolról a Changeling: The Dreaming-re hasonlító „single player” mesefolyamunk is. :)

FK: Milyen szerepjátékokkal játszottál eddig és mik a személyes kedvenceid?
CSG: Mivel jó ideig működtem az rpg-(újság)írás berkeiben, igen sok játékot kipróbáltam mesélőként – nem egyszer a játékosaim bosszúságára (épp csak belemelegedtek egy karakterbe, világba, amikor beesett egy új könyv, és én, a csapongó, friss lelkesedéstől hajtva már váltottam is.) Nem is tudnám felsorolni, mi mindent játszottunk, de ha nem volt legalább húszféle játékhoz szerencsénk, akkor egyhez sem.
Személyes kedvencből számos akadt az évek során: AD&D (Ravenloft), Warhammer Fantasy (először az első, majd jóval később a második kiadás – a harmadikat nem próbáltuk), Shadowrun (2nd ed.), Earthdawn (1st ed.). Vampire: The Masquerade, Werewolf: The Apocalypse, SLA Industries, Call of Cthulhu, Kult, Changeling: The Dreaming... körülbelül ebben az időrendi sorrendben. Manapság az a kedvencem, amit éppen játszom, és már sokkal, sokkal ritkábban váltok – de csak azért, mert már megtanultam, hogy nem jó dolog a játékosaim idegeit borzolni.

FK: Emlékszel még mi volt az az esemény, amikor megismerkedtél a fantasztikum és a szerepjátékok világával?
CSG: A fantasztikum világába, mint már mondtam, a családomon keresztül léptem be. (Édesapámnak szinte teljes a régi Galaktika-gyűjteménye! :)) A szerepjátékokkal egy 1988-as számítógépes (Commodore 64!) játék, az AD&D-alapú Pool of Radiance ismertetett meg: a baráti társaságunk ennek kapcsán találkozott először az asztali, kockadobálós-beleélős RPG koncepciójával – és persze rögvest úgy is döntöttünk, hogy ezt nekünk is ki kell próbálnunk. (Ez persze csak akkor igaz, ha nem számítjuk a gyerekek által mindig is űzött, hasonló elvű játékokat: a háztömb körüli cowboyok versus indiánokat, a fakardos lovagi viadalokat, a matchboxokkal vagy épp biciklikkel folytatott autós üldözéseket, a garázsok mögött, a bokrok alján tanyát verő hajótörött kalózokat, netán a börtönblokkok... akarom mondani, pincék homályában vívott lézerpisztoly-párbajokat.)

FK: Ha felkérnének, hogy teremts egy „saját világot”, amibe aztán írásokat és grafikákat is készítenél, milyen lenne?
CSG: Fogós kérdés – és attól tartok, erre most csak kitérő választ tudok adni, ami valahogy így hangzik: „Felkérésem ugyan nincs, de ha minden jól megy, hamarosan – mondjuk egy éven belül – meglátjuk.” ;)

FK: Min dolgozol mostanában? Vannak hobbiprojektjeid?
CSG: Dizájnt illetően mostanában csak hobbiprojektjeim vannak – legutóbb Salomé Jones projektjéhez, a Red Phone Box-hoz [http://salomejones.com/?page_id=145] gyártottam „borítót.” Az RPB keretén belül jelent meg a legújabb, alig pár hetes novellám is, „A Bitter Taste of Gold” [http://salomejones.com/?page_id=893] címmel, melynek – ha belefér az időmbe és ha a múzsák sem fordulnak el tőlem –, lesz valamiféle folytatása is. Hosszabb távon szeretném végre megírni az első regényemet. Ez nagyon régi tervem és vágyam: van egy történetem, ami majd' két évtizede (atyaég!) nem hagy nyugodni, de eddig soha nem sikerült zöld ágra vergődnöm vele, hiába veselkedtem már neki legalább tucatszor. Muszáj kiírnom magamból. Úgy érzem, ez a sztori tehet arról, hogy nem tudok más, hosszabb lélegzetű projekttel előállni – sőt, még a novella-írásban is akadályoz, mert minden kis ötletet fel akar falni, magába akar olvasztani. Afféle sárkány ez, amit épp ideje már legyőznöm. :)