Fiction Kult

Eddig a pillanatig még nem adatott meg az emberiségnek, hogy egy flórával és faunával rendelkező (akár értelmes élet forrásaként szolgáló) bolygóra lépjen. Itt van nekünk a jó öreg hold meteoroktól lyuggatott arca, meg az űrállomás, melyet mi magunk építettünk, és esetleg a közeljövőben eljuthatunk akár a Marsra is. Bár abban nem lesz túl sok köszönet: a légkör tízszer ritkább, mint nálunk (és főleg szén-dioxidból áll), a tömegvonzás pedig még a földinek a felét sem éri el. Talán évszázadokba is beletelik, mire felépítjük majd (talán üvegburák alatt) az első városokat.
Szóval, amíg nincsen semmilyen tapasztalatunk, marad az álmodozás.
Rengeteg tudós és író próbált azon gondolkodni, vajon milyen lenne, ha tényleg valósággá válna mindez. Sokan teóriákat állítottak fel, mélyen ecsetelve a földi ember által is elfogadható és megérthető magyarázatot. Mintha csak olyan egyszerű lenne a dolog: fű, fák, kék vagy valamilyen hasonló árnyalatú égbolt… mind-mind eleme egy olyan világképnek, amely számunkra felfogható és értelmezhető. Olyan, mint a mi világunk. De tényleg, így van ez? Nehezen magyarázzuk meg azt a szabályrendszert, amely nem az általunk ismert mechanizmusokat használja. Így aztán a sci-fi irodalom munkáinak döntő többsége egy általunk jól ismert képet vetít ki az Univerzumra, segítve a megértést és támogatva a képzeletet egy leegyszerűsített megértés irányába. Gondoljunk csak Isaac Asimov Alapítvány sorozatára, vagy Arthur C. Clarke munkáira.
Persze azért nem mindenki gondolja így.
A múlt évtizedben elhunyt lengyel származású író, Stanislaw Lem, pontosan azt a kisebbségben lévő százalékot képviseli, akik szerint igen is meg lehet mutatni egy általunk érthetetlen világot, melynek szinte semmilyen hasonlósága sincs a miénkével. Persze maga Lem is úgy építi fel ezeket, hogy a benne szereplők néha csak következtetni tudnak egy földi dologra, hogy valamilyen módon meg tudják magyarázni a számukra érthetetlennek tűnő dolgokat.
Solaris. Ismert név a sci-fi kedvelőknek. Született belőle egy jó film (bár ez sem volt tökéletes) Tarkovszkij rendezésében, 1972-ben, valamint egy kevésbé jól sikerült mozi Steven Soderberg elképzelései alapján, George Clooney főszereplésével 2002-ben. Lem szerint egyik sem adta vissza a tényleges mondanivalót, és aki olvasta a könyvet, az tudja, miről beszél az író.
Nem véletlen, ha valaki hitelesen akar írni egy adott történet mondanivalójáról, akkor az az írott szövegből veszi a gondolatait. A Solarisnál sincs ez másként. A regény iskolapéldája annak, hogy valójában (már ha elvonatkoztatunk a rózsaszín értelmezéstől) milyen is lenne találkozni valami általunk felfoghatatlannal, valami olyannal, amit akkor sem érthetnénk meg, ha jól tudjuk, hogy vizsgálatunk tárgya (alanya?) értelmes, létező valami (vagy valaki). Lehetne úgy magyarázni a dolgot, hogy ez olyan lenne, mintha egy olyasvalakivel próbálnánk beszélni, akinek a nyelve már évszázadok (sőt, évezredek) óta kihalt – de pontosan ez sem lenne igaz. Akkor meglenne az esélye, hogy esetleg találunk valamiféle számunkra is értelmezhető szabályrendszert a szövegben, és így (bár biztosan rengeteg időt és energiát emésztene fel) megérthetnénk a partnerünk gesztikulációját. Talán csak idő kérdése lenne, hogy megfejtsük, mit is akar tőlünk a másik.
Ebben az esetben azonban nem erről van szó. A Solaris bolygó felszínét egybefüggő óceán takarja. Szóval egy Óceán. Mármint azok szerint az, akik megtalálták, és dolgoznak egyfajta kapcsolatfelvételen. De valójában tényleg erről van szó?
Ha fizikailag hasonlít az anyag egy általunk ismertre, az egyfajta lehetőség. Azonban az is tény, hogyha funkciójában semmi köze a Földet jócskán beborító nagy vízhez, nem is viszonyulhatunk úgy hozzá. Sőt, jelen pillanatban még egy problémával szembe kell néznünk: az általunk vizsgált, a bolygót teljesen beborító folyadék(?), értelmes viselkedést mutat. Legalább is a szakértők ezt gondolják.
A kutatás nemzedékek óta folyik. A tudósok mindenfajta földi logikával próbálják meg kitalálni, hogyan létezik a bolygó, egyáltalán mi az értelme a létezésének. Dr. Giese például nem csinál mást, minthogy naphosszat megfigyeli és katalogizálja a bolygó által létrehozott bonyolultnak tűnő és végletekig összetett jelenségeket, majd ezekből nevezéktant állít össze. És mindezt anélkül, hogy bármilyen fogalma lenne az események értelméről.
A megfigyelések mellett a tudósok többször megpróbálkoznak a kapcsolatfelvétellel. Próbálnak jeleket és impulzusokat küldeni az óceán számára, de az vagy nem jut el a bolygónyi értelemhez, vagy az általa küldött válaszokat maguk a vizsgálók nem képesek a bázis rendszereivel rögzíteni-értelmezni.
Egy dolgot mindenképpen meg kell említenünk: alapvető emberi tulajdonság, hogy szeretnénk megérteni, szabályok közé helyezni az általunk megfigyelt rendszert. Ha belegondolunk abba, hogy az inka képírás megértéséhez (amelyet emberek alkottak meg olyan szabályok alapján, amelyek emberi logikával épültek fel) több évszázadnak kellett eltelnie, akkor beláthatjuk, hogy egy általunk teljesen ismeretlen szisztéma kiismeréséhez sokkal több idő (vagy energia és munkaóra) szükségeltetik. Lem pedig jól látja ezt. Nem próbálja megmagyarázni, ami történik, hanem beleéli magát szereplői bőrébe, így tárva elénk, mit érezhetnek, vagy mit érthetnek meg az idegen civilizációval találkozó fajtársaink.
Mi történik akkor, ha a logikusan gondolkodó tudós és mérnökgárda közé egy pszichológus (Chris Kelvin) keveredik? Vajon ő máshogy látja-e a történéseket? Lem zsenialitása, hogy olyan emberen keresztül próbálja megoldani és megmagyarázni a problémát, aki egy kicsit túl tud tekintetni az anyagon, meglátva olyan rejtett jeleket, melyekre a bázison tartózkodók sohasem lennének képesek.
Már az is érdekes, ahogy Dr. Kelvin a Solarisra kerül. Régi mentora és barátja, Dr. Gibarian, feldúlt videó-üzenetben kéri arra, hogy jöjjön el a bolygóra, és segítsen megoldani egy rejtélyt. Ennél többet azonban nem hajlandó elárulni Kelvinnek. Kelvin vacillál egy keveset, majd úgy dönt, mivel egyedül él (felesége évekkel ezelőtt meghalt), és amúgy sem találja helyét a világban, elutazik a Solarisra.
A bázison azonban csak a káosz fogadja. Mindenütt rendetlenség, küzdelem nyomai látszanak mindenfelé, az első ember pedig, akivel találkozik (Dr. Snaut, a kibernetikus) közli vele, hogy Dr. Gibarian öngyilkos lett, a teste pedig a bázis fagyasztójában fekszik… De ez még csak a kezdet. Dr. Sartorius (fizikus), akit Kelvin mindig is merevnek és túlságosan hivatalos modorúnak ismert, most jobban hasonlít egy rémült gyerekre, akinek fogalma sincsen, mi folyik körülötte. Ráadásul a világért sem akarja a pszichológust beengedni a laborba.
Őrület és paranoia? Külső ellenség támadása? De miért pont most, ennyi év után? Ha eddig barátságos volt velünk a közeg, most mitől változhatott meg? Valószínűleg nekünk is ezek az automatikusan felmerülő kérdések jutnának az eszünkbe. Egy dolog azonban biztos: a rejtély itt van, Kelvinnek pedig meg kell azt oldania. Egy idő után azonban már maga a pszichológus is kételkedni kezd a saját épelméjűségében. Olyan személyeket lát (akárhogy győzködi magát, nem tudja elhitetni magával, hogy csak képzeli őket), akik nem tartoznak és soha nem is tartoztak a bázis személyzetéhez. Beleássa magát a kutatás során lejegyzett dolgokba, és rájön arra, hogy a tudósok a sok sikertelen kísérlet után agresszívebb eszközökkel próbáltak kapcsolatba lépni az óceánnal. Erős röntgenbesugárzással bombázták a felszínt, ami végül elindította az események láncolatát.
Lem megint csak olyan témát érint, amely egylényegű az emberrel: nem értünk valamit, majd hosszú idő után, részben belefásulva a sikertelenségbe, hajlamosak vagyunk mindent kipróbálni a remélt cél érdekében, még akkor is, ha ezzel veszélyeztetjük a megfigyelt rendszert és akár saját magunkat is. Valahogy úgy jellemezhetnénk Lem szemüvegén keresztül önmagunkat, mint akik minden körülmények között szomjazzák a tudást, a kudarcot pedig semmi esetre sem viselik el.
Az óceán válasza a kísérletre pedig az, hogy szubatomi molekulákból újraképzi, újraalkotja a bázison lévők emlékeinek szereplőit. Így elevenednek meg rég meghalt testvérek, apák-anyák, vagy mint Kelvin esetében: a felesége, aki egy veszekedésük után öngyilkosságot követett el. A veszteséget a pszichológus nem volt képes feldolgozni, és sohasem tudott megbocsájtani magának. Kelvin képes arra, hogy fizikailag felfogja kedvesének jelenlétét (aki valamilyen bizarr módon tisztában van vele, hogy nincs minden rendben a létezése körül), de a lelke legmélyén tudja, hogy ez így, ebben a formában nem tartható állapot.
A happyendnek pedig el kell maradnia. Az óceán hallgat, és semmit sem árul el magáról. Maguk a manifesztálódott emberek sem magyaráznak meg semmit. Egyszerűen, emberi felfogással az egésznek egyáltalán semmi értelme sincsen. Ráadásul fájdalmas folyamat, ami megtöri a maroknyi túlélőt, akik már semmi mást nem akarnak, mint a nyugalmat.
Kérdés csak az, hogy meg kell-e érteni az egészet. Lem Dr. Kelvin szemüvegén keresztül azt érzékelteti felénk, hogy egyáltalán nem biztos. Hiába próbálkozunk, csak a saját értelmünk segítségével, a saját értékrendszerünk felhasználásával ítélhetünk meg dolgokat – még akkor is, ha számunkra ezek teljességgel illogikusak. Érdemes megemlíteni a Lem által írt Éden című regényt, ahol a bolygón landolt űr-hajótöröttek elérnek egy épületbe, ahol valamiféle gyártósort látnak működés közben. Az egész szerkezet olyan, mintha egy egymáshoz kapcsolt technológia lenne, mely előállít valamiféle végterméket. Legalábbis az emberek tapasztalataik alapján így látják. Végül meg is egyeznek ebben a megállapításban, csak azt nem tudják eldönteni, miért van az, hogy az egész gyár egy egybefüggő, szerves valamiből áll. Teljességgel felfoghatatlan.
És hogy van-e végkövetkeztetése a Solarisnak?
Igen. És főleg filozófiai. Eljátszhatunk a gondolattal, hogyan tudnánk kibújni a bőrünkből (vagy egy pillanatra elfelejteni az elmaterializálódott világunkat) egy kicsit, vagy esetleg valamilyen módon elvonatkoztatni minden ismert dologtól, ami körbevesz minket. Nem lenne egyszerű, de biztasson minket a tény, hogy Lemnek (részben) sikerült. Mert egy dolog cáfolhatatlan: sok mindent nem vagyunk képesek felfogni és megérteni, de elfogadni igen. Hiszen itt van nekünk a jó öreg végtelen Világegyetem.