Fiction Kult

Minden műfajban vannak olyan alkotások, amelyeket egyszerűen nem lehet megkerülni – hiába igyekszik kibúvókat keresni az ember, hiába próbálja távol tartani magát ezektől. Előbb-utóbb fel kell adni ezt a felesleges ellenszegülést, és be kell állni a sorba, nincs mese. Hogy mi határozza meg azt, melyik mű (és most itt szűkítsük le a kört a fantasztikus irodalomra) válik kultikus darabbá, nehéz megfejteni. Nyugodtan rávághatnánk gyorsan, hogy amelyiket nagyon sokan elolvassák, az bizonyára remek alkotás, és egyenes úton halad a legendává válás felé. Igen, bizonyos mértékig így van, de számtalan olyan mű is létezik, amelyet rengetegen olvastak, mégsem vésődött bele túl mélyen a közönség emlékezetébe; ugyanakkor ennek az ellentéte is érvényes, miszerint nem egy olyan történet vált híressé, amelyet a maga idejében alig-alig olvastak el. Az idő néha csodákra képes, szokták mondani, és valóban. Van, ami a megjelenésekor teljesen értelmezhetetlen az olvasó számára, de később, újra elolvasva megtalálja a helyét, és megértjük a mondanivalóját. Természetesen minden nézőpont kérdése, hiszen ami az egyik embernek tetszik, az egy másiknak nem feltétlenül, így viszonylag nehéz kiigazodni azon, hogy az egyes művekre ráaggatott kultikus jelző megállja-e a helyét vagy sem. Támaszkodhatnánk a kritikákra és a szakma elismeréseire is, de az a legjobb, ha magunk győződünk meg róla. Nos, ez a szituáció állt fenn az én esetemben is Dan Simmons Hyperion című regényével kapcsolatosan. Többszörösen díjnyertes regény, amelyről egyesek ódákat zengnek, mások viszont rettenetesnek tartják – ebből lehetetlen megítélni, hogy kinek van igaza, így hát kénytelen voltam elolvasni.
Mielőtt rátérnék a regényre, jöjjön néhány szó az íróról. Egy Peoria nevű városban született Illinois államban, 1948 áprilisának elején. Még nem kezdett el iskolába járni, amikor kinyilvánította érdeklődését az irodalom iránt, s később ennek megfelelően vágott bele a tanulmányaiba is. A Washington Egyetemen szerzett tanári diplomát 1971-ben, és egészen 1989-ig gyakorolta is a hivatását, irodalmat tanított egy általános iskolában. Nem sokkal az egyetem befejezése után már elkezdett rövid történeteket írni, de írói karrierje csak 1982-ben indult be, amikor a Twilight Zone Magazine novella pályázatát megnyerte a The River Styx Runs Upstream című írásával, s a novella meg is jelenhetett az újságban. Néhány évvel később, nevezetesen 1985-ben kiadták első regényét, a Song of Kali-t (Káli dala). Ekkor döntötte el, hogy főállásban szeretne az írással foglalkozni, azonban a munkáját csak 1989-ben adta fel, miután megjelent a Hyperion, amely elnyerte a legnevesebb szakmai elismeréseket, és egy csapásra beemelte őt a legjobb sci-fi írók közé. A Hyperion-ciklus négy kötete mellett számtalan önálló regényt is írt, amelyek közül több szintén díjnyertes alkotás lett, azonban a mai napig a lassan huszonöt éves műve az, amely meghatározza Simmons helyét a fantasztikus irodalom palettáján.
A Hyperion története jó, de nem túl eredeti, ellenben a köré felépített világ meglehetősen színes és mozgalmas ahhoz, hogy elvigye a hátán a középszerű cselekményt. A XXIX. században járunk, amikor az emberiség már szinte az egész galaxist uralja, és több száz gyarmatosított bolygót népesít be, azonban a Hegemóniának nevezett birodalmat külső és belső veszélyek is fenyegetik – a magukat Számkivetetteknek nevező lények háborúra készülnek az emberek ellen, ugyanakkor az emberi társadalom életétben fontos szerepet betöltő mesterséges intelligenciák is mozgolódni kezdenek, és titkos terveket szövögetnek. Ebben a feszültséggel teli helyzetben indul útnak hét ember, hogy részt vegyen egy zarándoklaton, amelynek célja a mindentől távol eső, titokzatos bolygó, a Hyperion. Ezen a rejtélyekkel teli planétán találhatók a világegyetem legmisztikusabb képződményei, a legendás Időkripták, illetve a hozzájuk kapcsolódó, istenszerű teremtmény, a Shrike, amely valójában egy rettegett gyilkológép. A zarándoklatot csak egyikük élheti túl, ám cserében teljesülhet egy kívánsága… ha igaz a legenda.
Annak ellenére, hogy a kiindulási szituáció nem túl izgalmas, lehetett volna ebből egy pergő ritmusú, ízig-vérig űroperát kanyarítani, azonban Simmons nem ezt az utat választotta. Helyette inkább a Dekameron, illetve Geoffrey Chaucer Canterbury mesék című írásának szerkezetét vette kölcsön, és ahhoz hasonlóan építette fel a Hyperion cselekményét; ennek eredménye lett a vontatott és meglehetősen unalmas regény. Maga a zarándoklat nem kap túl nagy szerepet a regényben, csupán az összekötő kapocs szerepét tölti be az egyes szereplők történetei között, bár olykor arra is szolgál, hogy fordítson egyet a cselekmény kerekén, de ezek sem olyan fordulatok, amelyektől le kellene rágnunk a körmöt az ujjunkról izgalmunkban. Ha már Simmons ezt a szerkezeti felépítést választotta, fordíthatott volna több energiát az egyes történetek kidolgozására, mert sajnos a hat történet (igen, csak hat zarándok meséli el a történetét) többsége elég álmosító lett. Természetesen megtudjuk, hogy a zarándokok milyen módon kapcsolódnak a Hyperionhoz, és sok minden kiderül a bolygóról is, de ez még nem elég indok arra, hogy hosszú oldalakon keresztül lehessen ragozni a semmit. Bizonyára nehezebb, és talán terjedelmesebb is lett volna egy hagyományos, több szálon futó cselekmény keretein belül kibontani a történetet, de ez a történetmesélős felállás nagyon rossz. A pap történetének naplószerű vázolása nem rossz ötlet, rejtőzik benne némi feszültség, még a katona meséje is viszonylag izgalmas a sok csatával, a meneküléssel a szétroncsolt űrhajóból, de ezt követően egyre hosszabb, és egyre gyengébb történetek következnek, mintha Simmons kifogyott volna a jó ötletekből. Feleslegesen nyújtja a meséket, amelyekből egy idő után már semmi többlet információt nem kapunk a Hyperion múltját illetően.
Azért is sajnálatos a cselekmény gyengesége, mert viszonylag jól eltalált, színes karaktereket hoz össze a zarándoklat. A minden normára fittyet hányó, mocskos szájú költő, a hallgatag, de éles látású tudós, vagy a sokáig titkolózó konzul alakja rengeteg lehetőséget nyújt a konfliktusokra (ahogy a mesék közötti intermezzók során erre sor is kerül néhányszor). Biztos vagyok benne, hogy a regény sokkal lendületesebb és élvezetesebb lenne, ha a szereplők múltja inkább az egymással folytatott párbeszédek, vagy viták során derülne ki, nem pedig az andalító monológok révén. Szintén hiányolom a zarándoklat útjának részletesebb kibontását. Igaz, olykor kapunk egy-egy rövid leírást a környezetről, de talán jobban bele lehetett volna vonni a bolygót az utazásba, mert így nem több, mint egy szürke díszlet a hét szereplő mögött. Nem lehet figyelmen kívül hagyni John Keats erőltetett jelenlétét. Nem volt akkora jelentőségű költő, hogy ekkora szerepet kapjon az emberiség sorsát eldöntő cselekményben, de nyilván ő volt Simmons nagy kedvence, és ez valamiféle tisztelgés előtte. Ha a regény klasszikus űropera volna, nagyon bántó lenne a sok verses idézet, de jelen formájában illeszkedik a könyv szerkezetébe.
A Hyperion egy alapvetően jó történet rosszul megírva, ennek okán a számtalan díj inkább szólhat az alapötletnek és a regény szerkezeti felépítésének, mint magának a tartalomnak. Indokolatlanul hosszúra van nyújtva, és a ciklus következő kötetébe kezdve hamar kiderül, hogy csupán felvezetője az ott zajló eseményeknek, vagyis nem több egy prológusnál. Összegezve, a Hyperion közel sem akkora jelentőségű darab, mint amekkora rajongás övezi, hiába szűrődik ki belőle némi társadalomkritika. Persze nem is kell, hogy mindenki jónak ítélje, pont ettől válik valami kultikus darabbá.