Fiction Kult

Nem kell nagy fantáziával rendelkeznünk ahhoz, hogy magunk elé tudjunk képzelni egy lehetséges apokaliptikus világvégét, hisz az utóbbi két évtizedben jelentősen megszaporodtak az erről szóló könyvek és filmek: atomháború, járvány, föld felé száguldó aszteroida, új jégkorszak, özönvíz… mind-mind kellékei egy magasztos, történelmi befejezésnek, ami elpusztítja a civilizációt.
Képzeljük csak el: az egyik reggel arra ébredünk, hogy az egész civilizáció eltöröltetett a föld színéről. Vajon ennek tudatában lényegesnek éreznénk-e, hogyan történt mindez, vagy kizárólag a túléléssel foglalkoznánk? Érdekes kérdés, hiszen az eseményeket nem tudjuk megváltoztatni, és valójában a mi szempontunkból a végeredmény számít: a világ romjaiban hever, az emberek többsége halott, nincs élelem és gyógyszer, az égboltot pedig szürkére festi a levegőben áramló por.
Az út, Cormac McCarthy, Pulitzer-díjas író története a következményekre koncentrál. Fő nézőpontba magát az egyszerű, de nagybetűs Embert állítja. A történet erős érzelmeket vált ki, mégsem tűnik pátoszosnak vagy érzelgősnek. Mert nem ez a célja. Inkább arra törekszik, hogy mindenki bele tudja élni magát abba a helyzetbe, amelybe a főhősök (apa és fia) kerülnek. McCarthy saját bevallása szerint saját fia és önmaga kapcsolatát építette bele a műbe. Talán ezért is lehet, hogy az apa-fiú viszony olyan természetességgel köszön vissza a történetből, hogy magunk is felismerhetjük mindennapi évődéseinket, vitáinkat és az örömöt, amelyet csak gyermek és szülő tudnak egymásnak nyújtani. Az ő testi és lelki küzdelmüket hozza közel a film, mely aztán a történet végéig érdekes, és ami talán még fontosabb: értékes gondolatokat próbál meg közvetíteni.
A főhősök északról indulnak útnak. Gyalogszerrel, megmaradt holmijukat rozzant bevásárlókocsiban tolva tartanak dél felé, hogy elérjék a partvidéket. Ez a végcél, amely az apát (akit A Gyűrűk Ura c. filmmel ismertté vált Viggo Mortensen alakít) hajtja előre. És miért pont délnek? Ez a nyitott kérdés vonul végig a sztorin, mi pedig végig úgy érezzük, nem lehet pozitív a végkifejlet. Az alapinformáció, és később a történet előrehaladtával csepegtetett múltat felidéző párbeszédek, mind-mind azt éreztetik: az is elképzelhető, hogy semmit sem találnak majd ott. De nem is ez számít igazán. Az út a lényeges, és a cél, ami mozgatja az szereplőket. Ha már nincs miért küzdeni tovább, az ember lényege szűnik meg: mert remény nélkül nem érdemes élni. Az apa ezért akarja hinni, hogy valahol vár rájuk egy jobb élet. Nem maga miatt – hiszen ő már akkor meghalt belül, amikor felesége a reménytelenségtől vezérelve egyik éjjel elindult a biztos halálba –, hanem a fiú miatt, aki a mindenséget és a jövőt jelenti számára. Az anya nem képes tovább küzdeni. Nem tudja elfogadni, hogy szeretett gyermekének egy pusztuló világban adott életet, és ebbe a negatív érzésbe fásul bele végérvényesen. Az apa azonban nem hagyja, hogy imádott fia itt, a fagyos északon lelje halálát.
Mivel az állatok teljesen kipusztultak, a túlélők azt eszik, amit találnak: néha egy konzervet, egy törött automatából kiszedett kólát, vagy ha már más sincs, akkor egy-egy szem tökmagot. Mert ők a „jó fiúk”, akik „hordozzák a tüzet”. Sokan a túlélésük érdekében áthágják a legősibb szabályt, és kannibalizmusra vetemednek. Ez a borzalom, amely mindenkiből iszonyatot és undort vált ki, olyan természetességgel jelenik meg a vásznon, hogy a nézőben felsejlik a gondolat: elítélhetem-e őket? Hibáztatható az ember, ha reménytelen körülmények között állati sorba süllyed? Nem könnyű állást foglalni – mert ilyen mélységű kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok.
John Hillcoat rendező szinte tökéletesen átviszi a filmre azt a komor, borongós hangulatot, ami a könyvet jellemzi. A szemünk előtt rajzolódik ki a történet. Az egyik oldalon a fiú vágyait látjuk, aki már az elpusztult világban született, szinte szomjazik az emberi kapcsolatokra, mert nem vegetálni, hanem élni akar. A másik nézőpont az apát mutatja meg, aki néha túlzott gondoskodással akarja megóvni gyermekét. Ez a feszültség végig fokozódik közöttük, majd kitör, mint egy vulkán, hogy aztán mindketten megértsék és átlássák a másik gondolatait.
Csak magukra számíthatnak. Egyetlen fegyverük egy öreg forgótáras pisztoly, amelyben összesen két golyó lapul. Az egyiket már a történet elején fel kell használniuk, hogy megvédjék magukat, a másik a csőben van, egészen a történet végéig. Többször kerülnek olyan helyzetbe, amikor az apa a fiú fejéhez nyomja a fegyvert, megpróbálva megmenteni őt egy sokkal borzalmasabb haláltól. Szerencsére sohasem kell használni a pisztolyt, és valójában végig úgy érezzük, az apa nem biztos, hogy képes lenne meghúzni a ravaszt. Aztán drámai fordulat következik. Az alultápláltság, a kimerültség és az állandó esők által teremtett nyirkos környezet hatására az apa súlyosan megbetegszik. Már a történet közepén biztosak vagyunk benne, hogy a fiú egyedül fog maradni, mert gondviselőjének halála csak idő kérdése. Az apa is tudja, hogy közel a vég. Megbékél a sorsával, és utolsó erejével megpróbálja felkészíteni a fiát arra az időre, amikor ő már nem lesz. Persze a fiú ebből nem érzékel túl sokat, és az apa is csak félig tudatosan (inkább ösztönösen) teszi ezt. Egy ideig felcsillan a remény számukra, amikor találnak egy bunkert a föld alatt, ahol ételt és ital várja őket, de aztán a félelem (kutyaugatás és lábdobogás) újra kiűzi őket onnan, tovább terelve őket ködbe vesző céljuk felé. Végül az apa nem bírja tovább. Az utolsó leheletével is azon munkálkodik, hogy elnyomja a fiúban azt a veszélyes nyitottságot, amivel az idegenek iránt viseltetik. „Nem bízhatsz senkiben” – hangzik el halála előtt az utolsó intelme. Mégis, a történet végén a fiú dilemmába kerül: csatlakozzon-e ahhoz a családhoz, akik apja halála után tűnnek fel. A jövevények barátságosnak látszanak, és valószínűleg ők voltak azok, akik kutyájukkal együtt végig követték őket egészen északról. Végül úgy dönt, kockáztatnia kell. Velük megy tovább az ismeretlen partvidék irányába, ahol talán vár rájuk egy jobb világ.
Az út című film nem hollywoodi, amerikai klisékkel tűzdelt tucatfilm. A történet egy tükröt tart elénk és arra kényszerít minket, hogy belenézzünk, meglátva a legbelső énünket. Nem tökéletes alkotás, de majdnem az. A karakterekről végig elhisszük, hogy élnek, ott vannak, éreznek, a világról pedig, hogy mindegy egyes eleme valódi, kézzel fogható. Szinte érezzük a por és a füst szagát, együtt lélegzünk a szereplőkkel és együtt is szenvedünk velük. Mert akár mi is lehetnénk a helyükben, és most már biztosan tudjuk, hogy nem a cél, hanem az Út a lényeg.