Fiction Kult

Nem tudom, hogy valaki érezte már azt, amit én, miközben a Gravitáció (Gravity) c. filmet néztem. Sokat kaptam, mégis keveset. Még azt sem mondhatnám, hogy nem izgultam közben. A rendező (Alfonso Cuarón) jó iparos munkát végzett, amikor mindig a legvégső határokig élezte a feszültséget, sőt, a néző valószínűleg már több alkalommal eltemette dr. Ryant (Sandra Bullock), a női főszereplőt. A kamera mindig ott van, ahol kell, éppen a megfelelő pillanatban vált „first person” nézetre (éljenek a virtuális játékok rajongói), és a szituáció a végéletekig fokozza a stresszt, egészen addig, amíg egy jól irányzott éles hang még a frászt is belefagyasztja az emberbe. Mégis, valahol van bennem hiányérzet. Főleg azon a téren, amit – szerintem – nem használtak ki a film készítői. De csapjunk is bele a közepébe.
Gondolom, kevesen tudnának elképzelni kényelmetlenebb és kiszolgáltatottabb szituációt, minthogy egy ideig-óráig oxigénnel feltöltött űrruhában repkedjenek a szabad űrben. Még akkor is, hogy a látvány felülről valószínűleg a legszebb dolog, amit ember valaha láthat. Persze, jól tudom, sokan akartak gyermekkorukban rendőrök, tűzoltók, sőt, asztronauták lenni. Főleg elméletben. Amikor az embert áthatja és körülveszi a sötét semmi, ahol egy rossz mozdulat is azonnali hallállal jár, sokkal inkább fikció ez a szép kihívás, mintsem valóság. A legtöbb delikvens már a fizikai vagy pszichikai teszten elvérezne, nem beszélve a konkrét szaktudásról, ami mindenképpen átlagon feletti kell, hogy legyen. Tehát becsüljük ezeket az embereket, és nézzünk fel rájuk. És persze bízzunk benne, hogy az első adandó alkalommal nem csinálják össze magukat, ha valami nem úgy történik, mint ahogy azt elképzelték.
Kowalsky (Gerorge Clooney), a pilóta-kapitány legalább ilyen laza, de mégis, kemény gyerek. A film nyitójelenetében éppen körberöpködi kis fúvókákkal felszerelt űrruhájával az űrsiklót, miközben a többiek éppen a Hubble űrteleszkóppal bíbelődnek. Idilli kép, süt belőle a profizmus és az a fajta magabiztosság, ami csak a legnagyobbak sajátja. Mert a kapitány ilyen. Ha kell, viccelődik és anekdotázgat mindenféle régi sztorit felelevenítve, amit a földi irányítás már töviről-hegyire ismer, da ha vészhelyzet van, akkor egy hideg fejjel gondolkodó vezető, aki sohasem esik pánikba, és arra is képes, hogy a környezetében lévőket is megnyugtassa. Eddig asszem rendben vagyunk. Megegyezhetünk, hogy ez egy alapvető elvárás. De lépjünk csak kicsit mélyebbre.

Biztos vagyok benne, hogy legtöbbünk tisztában van azzal, hogy az úgynevezett „rutin” dolgokban pont az a veszély, hogy rutin dolgok. Én magam tudatosan próbálok minden szituációt különlegesnek felfogni – még ha átlagosnak is tűnik –, mert úgy érzem: nem engedhetem meg magamnak, hogy hibázzak. A jó profi ismérve, hogy mindig fel van készülve az ismeretlenre, és legalább két alternatívája van ilyenkor, mit is kellene cselekednie. A baj pedig megtörténik. Ha nem is mi okozzuk, akaratlanul is belecsöppenhetünk egy veszélyes helyzetbe. Jelen esetben ez nem más, mint egy az oroszok által véletlenül szétlőtt szatellit, melynek darabjai puskagolyó sebességgel száguldanak föld körüli pályán, másfél óra alatt megkerülve a bolygót. Ez még nem lenne akkora baj, de a törmelék halom pont azon a pályán száguld, ahogy főhőseink éppen tartózkodnak. Nincs esély arra, hogy elkerüljék az ütközést. A túlélők (Kowalsky és Ryan) szétszóródnak és sodródnak az űrben, ráadásul az irányító központtal is megszakad a kapcsolat.
Itt emelném ki a látványt. Azt hiszem, ha valaki nem minimum 3D-ben tekinti meg a filmet, az sokat veszít. Ez a vetítésmód pont azt emeli ki a filmben, amiért – részben –, készült. Azt hogy közelről lássuk, milyen az, amikor egy felgyorsult fémdarab-horda szétszakítja a gyakorlatban szinte álló (valójában Föld körüli pályán keringő) űrhajót, hogyan pörög megállíthatatlanul az ember, amikor egy erő kiperdíti nyugalmi helyzetéből. (Gyakorlatilag örökké pörög, ha valami nem állítja meg.) Milyen az, amikor a gravitáció nélküli térben tűz üt ki – arról nem is beszélve, milyen fura, ahogy lebegnek a tárgyak a légüres térben. Szóval, ahogy említettem, a látványban nincsen panasz. Pont olyan szögből veszik a kamerák a cselekményt, hogy a néző teljesen beleélhesse magát a cselekménybe. Ez pedig azért jó, mert közben jól tudjuk, legtöbbünk ezt élőben sohasem élheti majd át.

Azonban a cselekményen kívül nem sok minden történik. Mintha a forgatókönyvírók és a rendező úgy gondolták volna, elég, ha fokhegyről odavetik Ryan négyéves kislányának balesetben történt halálát – és, puff neki –, egy csapásra hozzánk nő és szerethető karakterré válik. Nem tudom, hogy vannak vele, akik látták, de nekem mindkét szereplő üresebb volt az elvártnál, főleg emberi mélységeiben. Az a jelenet, amikor Ryan az orosz leszállóegységben ül és sikerül befognia egy kínai adót (valószínűleg valami hobbirádiós adóját) majd pityeregni kezd, mert a háttérben kutya ugat meg gyereksírás hallható – nem volt túl hiteles. Nem ártott volna néhány képet mindkét szereplő földi életéből megosztani – ami talán nem is vágta volna agyon a büdzsét, főleg, hogy maga a film alig kilencven perc. Hozzáteszem, vannak filozófiai eszmefuttatások Kowalsky szájából, de ez inkább idegenül hat, főleg úgy, hogy ezeket az igazságokat csak közbe-közbe szúrogatja a szereplő mindenfajta kifejtés vagy következmény nélkül.
A másik dolog, ami nagyon zavart, hogy folyamatosan „deus ex machina” érzésem volt. Az írókurzus első óráján, amikor a regényírásról van szó, azt tanítják, hogy az író lehetőséghez mérten a legkevesebbet támaszkodjon az isteni gondviselésre. Miközben a karfát szorítottam, sokszor volt az az érzésem, hogy az átélt kiélezett szituációk inkább illettek volna egy fantasy történethez, mintsem egy sci-fi-hez, ami ráadásul még nem is Star-Trek kategória, hanem a jelenlegi korunkat ábrázoló sztori. Ha csak néhány ilyen dolog történik, talán hihetőbb lett volna minden, azt pedig nem is merem feltételezni, hogy kizárólag azért nyújtották a történetet, hogy legalább a sovány másfél óra összejöjjön.

Azonban, mielőtt mindenki kétségbeesve összetépné az előre vásárolt jegyét, azt is elárulom, hogy mindezen felsorolt fejlesztési területeket leszámítva a Gravitáció igen is nézhető film. Ha nem a mélyelemzés tanfolyam házi feladataként ülünk be a moziba, csak egy laza este felcsatoljuk a 3D-s szemüvegünket, és kólába fojtott popcornnal csapatjuk el étvágyunkat, elégedettek leszünk. Kikapcsoljuk az agyunkat a hétköznapi rohanásból, ülünk és nézzük a gyönyörű Földet, rajta a szárazföldekkel és végtelen tengerekkel, és azon morfondírozunk, talán egyszer mi is látjuk ezt a gyönyörűséget.