Fiction Kult

Az amerikai író 1948. szeptemberében született a New Jersey államban található Bayonne-ban. Már egészen kis korában rajongójává, és gyűjtőjévé vált az akkoriban meglehetősen népszerű képregényeknek, a Fantasztikus Négyes 1963 novemberében megjelent számában például található egy olvasói levél, amelyet ő írt az újság főszerkesztőjének még középiskolás korában. Az, hogy válaszra méltatták, sokat lendített azon elhatározásán, hogy maga is az írói pályán induljon el. Az 1970-es évek elején kezdett el rendszeresebben novellákat írni, és azzal kellett szembesülnie, hogy az első próbálkozásai meglehetős kudarcokba fulladtak – akadt olyan novellája is, amelyet nem kevesebb, mint negyvenkét különböző fantasztikus irodalommal foglalkozó magazin utasított el. A sikertelenségek azonban nem szegték kedvét, és néhány küzdelmes év után végre elindulhatott a választott úton. Az Analog magazin egyik számában jelent meg első novellája With Morning Comes Mistfall (1973) címmel, amely rögtön megkapta a jelölést mind a Hugo-, mind a Nebula-díjra. Ugyan egyiket sem nyerte el, de ettől sem keseredett el, mondván, „már az is épp elég elismerés volt, hogy bekerülhetett a Hugo-, és Nebula-díjról lemaradó írók népes táborába”.
Ebben a kezdeti időszakban elsősorban science fiction témájú történeteket írt, amelyek rendre egy távoli, csak elnagyoltan meghatározott jövőben játszódnak. Első regénye, a Dying of the Light 1977-ben jelent meg, és több díjra is jelölték, amelyek közül egyet sem tudott elnyerni. A haldokló Worlorn bolygó tizennégy szomorú sorsú városának lassú pusztulását bemutató mű meglehetősen szomorú és sötét hangulatú, és ez az érzés Martin későbbi könyveit is bőségesen átjárta. Következő hosszabb terjedelmű műve a Windhaven (1981) volt, amelyet egy kortárs sci-fi szerzővel, Lisa Tuttle-lel közösen írtak. Ez a kötet valójában összefüggő, de különálló novellák egybe szerkesztett változata, amelyben a fiktív űrkolónia, Windhaven története elevenedik meg, a társadalmi osztályok közötti különbségekből eredő eltérések, és a kasztrendszerű társadalom témáját boncolgatva. 1982-ben jelent meg a Fevre Dream (Lázálom) című regénye, amely talán a legismertebb műve. Az 1860-as években játszódó vámpírtörténet a kritikusok elismerését is elnyerte, többek állítása szerint ez volt az a regény, amelyben tökéletesen keveredett össze Bram Stoker és Mark Twain műveinek minden kiválósága. Ennek megfelelően ezt a könyvet is több díjra jelölték, ám megnyerni egyiket sem tudta. Noha itt-ott fantasy elemeket is tartalmaz, és egy rejtélyes gyilkosság köré épül a története, az 1983-as The Armageddon Rag inkább csak egy elmélkedés az 1960-as évek rockzenéjéről, és annak helyzetéről a 80-as években. Martin rengeteg ambícióval és kísérletező szándékkal vágott bele a megírásába, azonban a könyv teljes bukás lett, amely majdnem tönkretette a felfelé ívelő karrierjét is.
Emiatt, vagy egészen más indíttatástól vezérelve, Martin a 80-as évek második felében felhagyott az írással, és inkább televíziós sorozatok készítésében működött közre, forgatókönyvek, epizódok megírásával – a megújított Twilight Zone (Alkonyzóna) és a Beauty and the Beast (Szépség és a Szörnyeteg) sorozatok több része is teljes mértékben az ő nevéhez fűződik. 1991-ben aztán visszatért az íráshoz, bár saját bevallása szerint is csak egy-két regény erejéig tervezte, azonban hamar kiderült, hogy amibe belevágott, nem csupán két kötet lesz, így született meg a Song of Ice and Fire (A Tűz és Jég dala) sorozat, egy epikus fantasy történet, amely rengeteget merít az angol történelemből, elsősorban a Rózsák Háborúja és az Ivanhoe idejéből. A történet egy középkori Európára emlékeztető világban – főként egy Westeros nevű kontinensen – játszódik, ahol az emberiség egy felvilágosult, ám az iparosodás előtti fázisban megrekedt korban él, s a tél és nyár akár évekig, olykor évtizedekig is eltarthat. A hét részesre tervezett sorozat első kötete, A Game of Thrones (Trónok harca) 1996-ban jelent meg, és a rá következő évben el is nyerte a Locus-díjat. Nem volt kérdéses a folytatása, ráadásul az évek során a sorozathoz kapcsolódóan gyűjtögetős kártyajáték, társasjáték és szerepjáték alapkönyv is készült hasonló név alatt.
Két évvel később érkezett a folytatása A Clash of Kings (Királyok csatája) címmel, amely még az előző résznél is nagyobb sikereket ért el, hiszen a Locus-díj mellett elnyerte az 1999-es Nebula-díjat is a legjobb regény kategóriában. 2000-ben jelent meg a harmadik kötet – A Storm of Swords (Kardok vihara) –, amely eleddig a leghosszabb epizódja a sorozatnak. 2001-ben elnyerte a Locus-díjat, és jelölték a Hugo-díjra is, amely köztudottan az egyik legrangosabb elismerés a sci-fi és fantasy művek számára, azonban Martin regénye alul maradt a negyedik Harry Potter kötettel szemben. Majd’ öt évet kellett várni a folytatásra, amely A Feast for Crows (Varjak lakomája) címmel jelent meg, és rögtön a New York Times bestseller listájának élére került, ami egy fantasy regény számára igen nagy elismerés. Ez legalább vigaszul szolgált arra, hogy a kötet – noha megannyi díjra jelölték –, egyet sem tudott elnyerni. Az ötödik kötetet 2009-re tervezték, azonban Martin kijelentette, addig nem érdemes dátumokkal dobálózni, ameddig ő úgy nem érzi, elkészült a soron következő darabbal.
A kritikusok, noha általában elismeréssel nyilatkoznak a műveiről, nem felejtik el megjegyezni, hogy regényeit mindig áthatja egy sötét és cinikus hangulat, és szinte tapintható az ebből áradó melankólia. Ez a folyamatos borongósság, komorság egyes olvasók számára zavaró lehet, és ezt a kritika több alkalommal is hangsúlyozta. Karakterei sokszor boldogtalanok, elégedetlenek, némelyikük a tragikus hős szerepébe is belekényszerül, ám mégis megpróbálnak idealistának tűnni az adott környezetet adó kegyetlen világban. Sokoldalúak, zavaros múlttal rendelkeznek, tele vannak vágyakkal és célokkal. A Publisher’s Weekly így írt erről Martin epikus fantasy sorozata kapcsán: „Az olyan karakterek összetettsége, mint Daenarys vagy Arya ösztönzi az olvasókat arra, hogy tovább és tovább lapozzanak az oldalak tengerében, mert a szerző gondoskodik róla, hogy kíváncsiak legyünk a sorsukra.” Egyik szereplőt sem kíséri valótlan szerencse, azaz bármelyiküket érheti balszerencse, sérülés, vagy halál, bármennyre is megkedvelték őket az olvasók. Martin hajlamos arra, hogy megölje a fontos szereplőket, mert szerinte ez szükséges a történet mélyítéséhez és ahhoz, hogy olvasó is átérezze a helyzetet: „Amikor egy szereplő veszélybe kerül, igyekszem olyan feszültséget teremteni, hogy az olvasó félve lapozzon tovább.”
Az írás mellett újságírást tanít, és sakktornákat szervez. Szabadidejében középkori témájú miniatúrákat gyűjt, és tovább bővíti fantasztikus képregény gyűjteményét, amelyben olyan darabok is megtalálhatóak, mint a Pókember legelső száma. Rendszeresen megfordul a különféle science fiction találkozókon, és szívesen beszélget, vagy levelezik a rajongóival az interneten keresztül, noha bevallottan tart tőle: „Íráshoz egy teljesen különálló számítógépet használok, nem azt, amelyiken internetezek vagy a leveleimet nézem meg, mert félek ezektől a vírusoktól, férgektől, meg ki tudja milyen borzalmaktól. Amikor írok, egy egyszerű, DOS alapú gépet használok.” Sokan különcnek tartják, de mindenképpen üde színfoltja a modern fantasztikus irodalomnak.

A szerző művei a Könyvtárban