Fiction Kult

Az amerikai Frederik Pohl neve egyetlen sci-fi olvasónak sem ismeretlen, a legnagyobb írók között tartják számon. Az 1919-ben született amerikai író pályafutása több mint hetven évet ölel fel és napjainkban sem hagyott fel az írással.
1959-től egészen 1969-ig a Galaxy magazin, valamint testvérmagazinjának, az If-nek a szerkesztője volt, utóbbiért egymás után háromszor nyerte el a Hugo-díjat. Saját írásai sem maradtak a hosszú pályafutás alatt elismeretlenek: összesen négy Hugo-díjat, három Nebula-díjat, három Locus-, valamint két John W. Campbell-díjat nyert, hogy csak a nagyobb elismeréseket említsük*. Sci-fi íróként pedig nagy hangsúlyt fektet a modern eszközök használatára: 2010-ben Pohl-nak ítélték a Hugo Award for Best Fan Writer**-t blogjáért.

Az Átjáró, amit 1977-ben írt, bezsebelte a legnagyobb díjakat, az író egyik legjobban sikerült regénye, mely azóta hat részes ciklussá nőtte ki magát.
A címben szereplő Átjáró nem más, mint egy ősi és szinte nyomtalanul eltűnt faj, a hícsík által egy aszteroidában kialakított űrbázis, mely közel ezer űrhajó kiindulópontja.
A történet főszereplője Robinette Broadhead, egy, a jelenben multimilliomos férfi, aki vagyonát az űrállomáson végrehajtott sikeres küldetésének köszönhetően szerezte.
Valami azonban történt vele az űrállomáson töltött idő alatt: a jelenben önkéntesen jár egy általa Sigfrid von Idegnek elnevezett robot analitikushoz, hogy meg tudja mi is a baja és ezen úrrá tudjon lenni. Bob tudat alatt nem bír szembenézni a legfőbb lelki problémáját kiváltó okkal, ezért különféle elterelésekkel próbálkozik, Sigfrid azonban látszólag logikátlanul, de mégis lépésről lépésre, hétről hétre viszi közelebb páciensét a valódi okhoz, hozzásegítve Bobot a gyógyuláshoz.
A könyv fejezetei felváltva játszódnak a rendelések alatt, ahol kevesebbet tudunk meg Bob Átjárón töltött életéről, azonban mégis mélyebben látunk bele a két időszak – múlt és jelen – kapcsolatába és Bob visszaemlékezéseibe, ahol a tulajdonképpeni történet zajlik.
A regényben megismerkedhetünk Broadhead mindennapjaival az Átjárón, jelenlegi milliomos életével, valamint három útjával a hícsí űrhajókon, a történet végén pedig a lelki problémáját kiváltó okkal is. Az űrutazások alkalmával Pohl remekül jeleníti meg a bezártság és az összezártság hosszútávon kínzó és gyötrő érzését, a bizonytalanság még inkább gyötrelemfokozó szorítását- a feszült várakozást, amit a résztvevők éreznek, és az izgalmakat egy-egy felfedezés kapcsán.
Az Átjáró átvitt értelemben a fogyasztói társadalom szimbóluma: egyszerű, minden nap ugyanolyan élete hosszabb távon senkinek sincs, idővel mindenkinek bele kell magát vetnie az ismeretlenbe és reménykedni, hogy a szerencse a pártjára áll.
Pohl remek analógiákat használ társadalmunk ábrázolására. Mivel az emberiség nem ismeri a hícsí űrhajók technológiáját, nem képesek megmondani a hajó úti célját, az útvonalát vagy az út hosszát sem, ahogy a fogyasztói társadalom tagjai sem képesek előre megjósolni a tetteik következményeit. A hajók kijelzőin rengeteg információ jelenik meg, azonban az utasok nem képesek azokat (helyesen) értelmezni, mint ahogy a modern társadalom tagjai sem képesek mindent a megfelelő összefüggésekben látni. Az indítás után a feltárók nem képesek irányítani a hajót, csak reménykedhetnek szerencséjükben, ahogy a fogyasztói társadalom tagjai is kiszolgáltatottakká válnak egy-egy döntés meghozatala után.
A saját sorsuk irányítására való képtelenség és a kritikus pillanatban meghozott kegyetlen döntés idegileg felőrli a társadalom tagjait, ahogy az a „szerencsés” Broadhead-del is történik.
A történetbe egy szerelmi szál is vegyül: Broadhead az Átjárón eltöltött idő alatt egy Gelle-Klara Moynlin nevű nővel folytat viszonyt, kapcsolatuk azonban korántsem tökéletes. Rengeteget veszekszenek, látszólag csak közös jellemzőjük tartja össze őket: félelem az űr ismeretlen végtelenségétől. Idővel viszont kiderül, kapcsolatuk igazi szerelem, de olyan őrült és kicsavart, amivé egy ilyen társadalom teszi ezt az érzést.
Pohl mesterien adagolja az információkat, melyek végül ahhoz vezetnek, hogy a főszereplő képes úrrá lenni a fájdalmán és kimondani a fő problémáját. Ezzel együtt megszűnik a könyvben folyamatosan uralkodó feszültség is. Abban a pillanatban, hogy Bob elmeséli tettét, az olvasó megérti lelkiismeret furdalásának okát, mintegy át is érzi a főszereplő küszködését, a végén pedig csodálkozva „hallgatja” az analitikus szavait.
A fentiekhez kevés, de jól kidolgozott karakterek szolgáltatják a „projektort”, akik – mind élő emberek – örömökkel, problémákkal, véleményekkel és gondolatokkal rendelkeznek. Mindannyian egyéniségek eltérő háttérrel, más a célokkal és más módszerekkel.
A regényben rengeteg helyen jelennek meg újságcikkek, úti jelentések, apróhirdetések és tudományos konferenciákon készült jegyzőkönyvek, amelyek nem kapcsolódnak a cselekmény fő szálához, viszont rendkívül hangulatosan illeszkednek az űrállomás világába.
Az Átjáró egyik legnagyszerűbb jellemzője egyben a legnagyobb hibája is: ez a feszült, indulatokkal, gátlásokkal és frusztrációkkal teli világot az író olyan élethűen tárja elénk, hogy bizonyos részeknél az olvasónak kedve támad letenni a könyvet és undorodva süllyeszteni egyik mély polcának legaljára.
Aki azonban erőt vesz magán ezeknél a részeknél, az a sci-fi irodalom egyik legnagyobb alkotását olvashatja el, mely nyelvezetében könnyed, akárcsak az űrállomás gravitációja, amit a magyar fordítás is remekül visszaad. A regényben megjelenő tudományos tények és folyamatok komoly háttérkutatás eredményei, melyek remek szerkesztése csak még jobban felerősítik az Átjáró mondanivalóját.

__________
* Pohl további díjai: Edward E. Smith és Donald A. Wollheim memorial awards, French Prix Apollo, Yugoslavian Vizija, emellett a science fiction területén kívülről az American Book Award, Popular Culture Association, United Nations Society of Writers Award is odaítélték eddigi pályafutása során
** Hugo-díj a legjobb fan írónak: sci-fi vagy fantasy témához kapcsolódó kis fizetésű vagy honorárium nélküli írásnak ítélik oda