Fiction Kult

A modern fantasztikum az elmúlt években egyre többször, és egyre intenzívebb formában talált utat a fantasy világába, így elkerülhetetlen volt egy újszerű műfaj kialakulása. Az urban fantasy, avagy a városi fantasy, alapvetően a varázslatot, a misztikumot, és a természetfelettit igyekszik hol jobban, hol mérsékeltebben beleépíteni napjaink környezetébe, a hétköznapokba. A Shadowrun szerepjáték például meglehetősen sok ilyen vonást tartalmaz – metahumánok, varázslás –, de a klasszikus városi fantasy kategóriájába leginkább az olyan művek tartoznak, mint a Harry Potter kötetei, vagy a Lukjanyenko (és kis mértékben Vasziljev) által írt Őrség sorozat, amelyben nemcsak a hangulat fokozása érdekében szerepel a misztikum, hanem az igen aprólékosan kidolgozott háttér szerves része is. Külön érdekesség, hogy ebben a műfajban az orosz és ukrán szerzők valahogy otthonosabban mozognak, bátrabban kísérleteznek.
Marina és Szergej Gyacsenko regénye, az Alekszandra és a teremtés növendékei, noha ízig-vérig az, elsőre mégsem tűnik tipikus városi fantasy regénynek – én például valami egyszerű tündérmesének gondoltam, de szerencsére hamar kiderült, hogy erről szó sincs. Nem pörög benne lépten-nyomon az akció, inkább lépésről lépésre tárja fel előttünk a világ misztikus voltát, megpróbál – a szereplők révén – rávezetni minket arra a közhelyesnek tűnő megállapításra, hogy nem minden az, aminek látszik. Hiába vagyunk mi az olvasók, a külső szemlélők, nekünk éppúgy nincs sok fogalmunk arról, hogy mi is történik valójában, miféle átalakuláson mennek át a történet fontosabb szereplői. A misztikum itt a lélekre és az elmére hat, zavarba ejt és feszültséget kelt azáltal, hogy nem fedi fel magát konkrétan. Ez a titokzatosság ad lendületet a regénynek – mindenkit a megismerés felé hajt, bármilyen félelmeken és megpróbáltatásokon át is vezessen az út.
A regény főhőse Alekszandra Szamohina, egy középiskolás lány, aki éppen a tengernél nyaral a mamájával, amikor felbukkan egy sötét napszemüveget viselő alak, és ettől kezdve Szaska élete fenekestül felfordul. A férfi – aki elől eleinte megpróbál elmenekülni – próbáknak veti alá, amelyek végrehajtásához a lánynak előbb saját magával kell megküzdenie, ráadásul, ha hibázik, annak szörnyű következményei lesznek. Nap, mint nap teljesíti a feladatokat, akkor is, miután hazautazik a szülővárosába, és megkezdi utolsó évét a középiskolában. Ám annak végeztével egyáltalán nem úgy alakulnak az események, ahogyan eltervezte. A titokzatos férfi újra felbukkan, hogy átadjon neki egy hivatalos iratot, amely szerint felvételt nyert egy kisvárosban található, különös főiskolára. Bármennyire is tiltakozna, nincs más választása, és miután megérkezik Torpába, megkezdődik élete legszörnyűbb rémálma, tele gyötrelemmel, szenvedéssel, megaláztatással, amelyek mind valami fontosabb cél elérése érdekében jelentik a szükséges ösztönzést. Szaska küzd, mert nincs más választása, és miközben fokozatosan átalakul valamivé, egyre jobban szeretné, ha mindez csak álom volna, de lassan ráébred, hogy ez maga a valóság. Egy nagyon furcsa valóság, amely talán nem is annyira rossz, mint amilyennek látszik.
A regényben elénk táruló világ nagyon ismerős, de mégis más egy kicsit – lassabb, bágyadtabb, és szürkébb, hogy még nagyobb kontrasztot kapjon a titokzatosság, a misztikum. A helyszínekből áradó tompaság, visszamaradottság – például Torpa városában, amelyet nagyon kevesen ismernek, alig van mobiltelefon – az elveszettség érzetét kelti, szinte kényszerítve a főhőst (és társait), hogy a tanulásba meneküljön. Szaska karaktere azonban kemény jellem, még akkor is, ha olykor – néha talán indokolatlanul – eltörik nála a mécses. Annak ellenére, hogy Torpába kerülése előtt eléggé az anyja szárnya alatt élt, hamar felismeri az őt körülvevő, és vele történő változásokat – szerelem, szexualitás, a családból való kirekesztődés –, megérti szükségességüket, de nem mindig képes elfogadni, hogy csak ezek révén érheti el a titokzatos célt, amelyről a főiskola különös tanárai sosem akarnak eleget mondani. Szaska jól felépített karakter, akárcsak a többi szereplő, akik ugyan nem kapnak túl nagy hangsúlyt – inkább csak a körítést adják a történethez –, de mégis általuk lesz teljes a történet.
A könyv nagy erőssége a hangulat – borongós, szomorkás, feszült –, amit időnként az időjárás révén még jól ki is hangsúlyoz a szerzőpáros, illetve maga a történet (igen jól passzol hozzá egy kis komolyzene, vagy valamilyen lassabb, nyomottabb világzene). Igaz, néha nem mindig egyértelmű, hogy mi történik, de szerencsére elég lineárisak az események ahhoz, hogy egy kis visszaolvasással mindig vissza tudjuk zökkenteni magunkat a helyes mederbe. Viszont ebben rejlik a regény nehézsége is. Ez nem egy könnyed történet, ahol izgalmas akciók váltják egymást, itt komoly dilemmákkal, gondolatokkal, belső vívódásokkal szembesülhetünk úton útfélen, és ez megköveteli a figyelmet.
Gyacsenkóék regénye egyéni hangvételben, különös módon bújtatja be világunkba a misztikumot, és ettől válik magával ragadóvá ez a történet. Kicsit szomorkás, kicsit nyomasztó, és mégis bájos a maga módján. Nem egészen olyan, mint az Őrség-regények, de valamennyire azt a hangulatot képviseli. Akiknek a Lukjanyenko könyvek tetszettek, talán ezzel is tesznek egy próbát. Érdemes. Mindenesetre előre szólok, hogy ez nehezebben emészthető, de megéri a fáradtságot.