Fiction Kult

Ahhoz képest, hogy a mangák egyáltalán nem tartoznak a legkedveltebb olvasmányaim közé, lassan mégis egy egész terjedelmes gyűjteményt mondhatok a magaménak. Persze nem nehéz, hiszen alig néhány év leforgása alatt gyakorlatilag rogyásig megteltek a könyvesboltok polcai a jobb-rosszabb kiadványokkal, nem kevés örömöt szerezve ezzel a műfaj hazai rajongóinak. Tagadhatatlan, hogy akadnak közöttük színvonalas alkotások is, de sajnos többségük a könnyen felejthető kategóriába tartozik, még akkor is, ha éppenséggel olyan közkedvelt témákat boncolgatnak, mint a természetfeletti lények, a szerelem, a harcművészetek, vagy ezek valamilyen keveréke. De érthető ez a fajta egyszerűség, hiszen ez a műfaj elsősorban a szórakoztatásról szól, egy-egy jól megragadott életérzés vagy hangulat átadásáról, amihez nem feltétlenül van szükség magvas tartalomra. Néha pedig olyan jó volna látni, hogy a zombik lemészárlása közben a vámpírok az élet nagy kérdéseiről elmélkednek. Jó, csak vicceltem.
Ezúttal a német származású Hans Steinbach Éjféli opera című, eddig három részből álló, sorozata került a kezembe. A szerző, aki sosem részesült hivatalos művészeti képzésben és maga alakította ki a stílusát, gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből bukkant fel és robbant be a köztudatba. A képregény jól illeszkedik a műfaj többi darabja közé, ám van egy fontos tulajdonsága: európai. A manga egy klasszikusan japán dolog, amely hosszú utat járt be, mire eljutott és beverekedte magát a nyugati országokba, jóllehet rajongói már korábban is szép számmal léteztek szerte a világon. Most viszont úgy tűnik, kialakulóban van egy meglehetősen sajátos kategória, ami a hagyományos japán manga karakterisztikáit ötvözi az európai látásmóddal. Az eredmény akár érdekes is lehetne, de egyelőre számottevően nem különbözik a távol-keleti társaitól.
Az Éjféli opera története a jól bevált recept szerint építkezik, és nem retten vissza az elcsépelt kliséktől sem: évszázadokkal korábban volt két testvér, Einblick és Laroux Delalune, akik felcseperedvén arra tették fel az életüket, hogy megteremtsék az egyensúlyt az emberek és a halhatatlan lények között a békés együttélés érdekében. Ez még a megannyi ellenség ellenére is sikerül nekik, így Ein végre kiszállhat, hogy csak a zenélésnek és a szerelemnek élhessen. Befut és híres lesz, mint gótikus metálban utazó zenész, megérinti a szerelem is, ám ahogy annak lennie kell, a dolgok váratlan fordulatot vesznek. Ez, bár sablonos, nem hangzik rosszul, és gond nélkül lehetett volna egy átlagos történetet kanyarítani belőle, azonban ez nem sikerült. Az első kötet, amely gyakorlatilag felvezeti az egészet, lassan boncolgatja a történetet, és úgy-ahogy követni lehet az egyébként rettenetesen csapongó cselekményt. Aztán a második rész összezavar mindent, az ellenségek újra szövetségesek lesznek, a rosszfiúk tovább görgetik az akadályokat a hősök elé, és mi, olvasók, lassan elveszítjük a fonalat. Az egyetlen jól követhető szál a visszatekintés, amelyből megismerhetjük a múlt eseményeit. Ezért hálásnak kell lennünk, mert különben semmit sem értenénk az egészből. Ezek után a harmadik kötetben végleg elszabadul a pokol, és egy olyan félelmetesen gyönge befejezést kapunk, amelyre még a legrosszabb álmainkban sem számítottunk volna. Az mindenképpen jó húzás, hogy a főszereplők személyiségét, olykor egyes cselekedeteik indítékait is megismerhetjük a visszaemlékezésekből, ám ennél árnyaltabb jellemrajzot nem kapunk. Persze minek is, mondhatnánk, de én valahogy mégis igénylem, hogy a szereplők kerek, teljes személyiségek legyenek. A történetről már nem is beszélve.
Viszont a látvány jó. Talán itt érződik leginkább, hogy van különbség a japán és az európai manga között. Természetesen az alakok jelen képregény esetében is kellőképpen elnagyoltak; hosszú, vékony lábak, kissé görnyedt testtartás, elnyújtott, lányos arc, és az elmaradhatatlan gótikus öltözékek, viszont hiányoznak a hatalmasra elkerekedő szemek. Van viszont vér literszámra. Legalább ebben nem kell csalódnunk, hiszen az Éjféli opera akció tekintetében a lehető legtöbbet nyújtja. Az első kötetben a testvérek küzdelme például kifejezetten élvezetes, látványos, már-már epikus, de a többi is lendületes, erőteljes. Természetesen szakadnak a végtagok, hullanak a fejek, és folyik a vér. A naturalista ábrázolás szerelmesei élvezni fogják, az biztos.
Noha a történet a jó alapgondolat ellenére csapnivaló, mégsem mondom azt, hogy az Éjféli opera rossz. Nem jó, ez kétségtelen, viszont vannak benne olyan részek, jelenetek, képsorok, amelyek élvezetesek, és már-már érdemessé teszik a képregényt arra, hogy végigverekedjük magunkat rajta. Egyszer mindenképpen érdemes. Továbbra is az a véleményem, hogy ezeket a képregényeket többre értékelik a szükségesnél, de azt elismerem, hogy van helyük a modern fantasztikumban, mert életben tartják a sötétség lényei – vérfarkasok, vámpírok, zombik – iránti érdeklődést, és ez szükséges.
David Hine ezt írta a harmadik kötet előszavában: „A képek bágyadt szépsége, az egyes oldalak remek tempója, a különös vonalvezetés, a bódító szexualitás és a vérözön költőisége miatt szeretem ezt a sorozatot.” Lehetséges, hogy neki van igaza… lehet, hogy nem. Olvassátok végig a sorozatot, és döntsétek el!