Fiction Kult

Több szakértő is megjegyezte, hogy a science fiction a XX. századnak és a robbanásszerű tudományos fejlődésnek a gyermeke. Felmerül a kérdés, lehet-e egyáltalán science fictiont írni egy pusztán mezőgazdasági országban, melynek egyetlen fontosabb termékét, a cukrot („la zafra”), még mindig kézzel takarítják be?

Ezt a kérdést a Yoss írói álnéven tevékenykedő José Miguel Sánchez Gómez kubai sci-fi szerző teszi fel, hazájának SF-jéről szóló cikkében. Yoss felsorolja az okokat, miért is tekinthető különös ténynek az, hogy egyáltalán létezik kubai SF. Való igaz, Kuba tényleg nem az a terep, ami kedvez a sci-finek. A spanyolajkú Kuba egy hosszú, több évtizedes és több százezer emberéletet követelő szabadságharc után 1902-ben nyerte el a függetlenségét, de az USA az ún. Platt-nyilatkozat értelmében bármikor beavatkozhatott a szigetország belügyeibe. Ezt a nyilatkozatot 1934-ben tették semmissé, de az erőteljes amerikai befolyás még sokáig megmaradt. Azonban bármennyire is pozitív dolog, hogy létrejött a független Kuba, a legtöbb volt gyarmati országhoz hasonlóan itt is előkerültek a jellegzetes problémák: faji ellentétek, katonai puccsok, lázadások, a demokrácia megkerülése vagy semmibe vétele. A többszöri hatalomváltások sem váltak éppen az ország javára. Az amerikai befolyás, a korrupció és a jogok sárba tiprása oda vezetett, hogy az 1952-ben vértelen puccsal hatalomra kerülő Batista-rezsimet egy széles támogatottságú, kubai kommunistákból álló forradalmár csoport 1959-ben megdöntötte. A Fidel Castro vezette kommunisták tejhatalomra tettek szert, államosították a gazdaságot, és megkezdték a másként gondolkodók ellehetetlenítését, száműzését. Az amerikai kormány, mely kezdetben támogatta a forradalmárokat, miután kubai birtokait is állami kézbe helyezték, teljes körű blokádot vont a sziget köré. Castro a Szovjetunióban lelt szövetségesre, így Kuba egy kommunista szálka lett a hidegháborúban az USA partjainál. A kommunista Kuba közel 50 éve alatt a mezőgazdaság megőrizte vezető szerepét, de a tervgazdálkodásnak köszönhetően bizonyos iparágak, pl. a nehézipar és a vegyipar fejlődésnek indultak.
Hogy mégis kialakult a science fiction Kubában, annak egyik oka az, hogy Latin-Amerikában az írók előszeretettel fordulnak a misztikum felé, műveikben a fantasztikum gyakran előkerül, gondoljunk csak Marquez írásaira, vagy a kubai Alejo Carpentier és Virgilio Piñera munkáira. Ez az irodalmi kísérletező hajlam később remek táptalajként szolgált az SF-nek. Mindazonáltal az igazi science fictionre igencsak sokáig kellett várni. Történtek ugyan elszigetelt próbálkozások, Esteban Borrero már a XIX. században írt egy SF előzményt, Aventura de las hormigas („A hangyák kalandja”) címmel, de ezek nem álltak össze egy irodalmi ággá a szigetországban. Furcsa mód, a kubai SF megszületése pont a kubai forradalom utánra datálható.
A kubai science fiction első igazi képviselői a hatvanas években bukkantak fel. Az 1964-es La Ciudad muerta de Korad („Korad halott városa”) című verseskötet Ocsar Hurtado-tól több SF témát is földolgozott, és éppen ezért meghatározó volt a tematika elterjedésében. Ugyanebben az évben jelent meg Ángel Arango kötete, a ¿A dónde van los cefalomos? („Hová megy a Cephalomos?”). Arango a korszak legfontosabb novellistája volt, stílusát tekintve az amerikai SF „aranykorának” örököse, és éppen ezért ezt az időszakot is „a kubai SF aranykoraként” említik. Az olyan írások, mint az El planeta negro („A fekete bolygó”, 1966) című kötet novellái tovább öregbítették ezt a hírnevet. Érdemes megemlíteni még Miguel Collazo El libro fantástico de Oaj („Oaj fantasztikus könyve”) című regényét, ami egy Bradbury és Sturgeon ihlette történet, melyben a szerző a Szaturnuszról jött idegenek invázióját meséli el szatirikus hangnemben. A kor leghíresebb SF regénye Collazo másik kötete, az El Viaje („Az utazás” 1968). Ezt a könyvet általában a mainstream és az SF határán mozgónak szokták tekinteni. Szereplői egy meg nem nevezett katasztrófa, feltételezhetően nukleáris háború túlélői, esetleg egy idegen bolygón hajótörést szenvedő utazók, ez pontosan nem derül ki. A történet arról szól, hogyan próbálnak a szereplők minden energiájukkal egy új társadalmat, egy új civilizációt felépíteni. Collazo ebben a művében metafizikai gondolatokat boncolgat, igyekszik megvizsgálni, hogyan reagál az ember a tudomány eredményeire, ill. hogyan viselkedik az egyén különleges körülmények között. Ennek az aranykornak 1971-ben szakadt vége. Az utolsó fontosabb SF kiadvány Arango El fin del caos llega quitamente („A káosz vége csöndben érkezik”) novelláskötete, amiben prózája költői magasságokba jut (érdekes adalék, hogy a francia Philippe Druillet képregény-rajzoló illusztrálta).
Ezt követően a kubai SF, ahogy maga a kubai irodalom is, „öt évre mélyálomba merült.” A kubaiak által csak „a szürke ötéves tervként” emlegetett időszakban az államvezetés célul tűzte ki, hogy a forradalom és a szocializmus szellemében megreformálja az irodalmat. A baljós „Minden a Forradalomért, semmi a Forradalom ellen!” jelszó égisze alatt minden, ami nem felelt meg a forradalmi attitűdnek, tiltólistára került. Így Collazo vagy Arango írásai azonnal gyanúsak lettek. A szerzők műveit az amerikai SF irodalom inspirálta, az általuk ábrázolt jövő pedig sötét és komor. A hatóságok megvádolták őket, hogy pesszimisták, írásaik antiszociálisak, és hogy hőseik nem egyeztethetőek össze a szocialista embertípussal. A hivatalos művészeti forma, mint minden szocialista országban, a Szovjetunióból előgyűrűző szocialista realizmus, azaz a szocreál lett. A sci-fi helyét, mint népszerű „nemzeti irodalom” a krimi vette át, melynek hősei mindig tökéletesek, és az állam ellenségei ellen küzdenek – legyen szó tolvajokról vagy imperialista kémekről. Ez a stílus, ahogy várható volt, hamar sablonossá és kiüresedetté vált. Maga a szocreál végül lazulni kezdett, de a kubai SF-nek 1978-ig nem sikerült magához térnie.
Ebben az évben két, ifjúsági könyvnek szánt kiadvány jelent meg, az egyik Antonio Orlando Rodríguez Siffig y el vramontono 45-A és Giordano Rodríguez De Tulan, la lejana („Tulantól, az idegentől”) című műve. Ezek lassú „olvadást” indítottak el, amihez hozzájárult a kubai SF képregények megjelenése. A leghíresebb ezek közül Luis Lorenzo Matías Pérez sorozata, melynek főhőse, az első kubai hőlégballonos elvetődik egy sokkal fejlettebb idegen bolygóra. Továbbá sokat használt a science fiction renoméjának, hogy több amerikai SF klasszikust (pl. a Marsbéli krónikákat Bradbury-től vagy Asimov Mezítelen nap című regényét) is kiadtak. Persze emellett a szovjet blokk írói is megjelentek, pl. Jefremov, a Sztrugackij testvérek, Szever Ganszovszkij vagy Viktor Kolupajev. Ez természetesen arra volt hivatott, hogy irányt adjon a „hivatalos” SF-nek, a szép és optimista jövőkép megalkotásához – kivétel Sztrugackijék írásai, de ők a Szovjetunióban is kakukktojásnak számítottak. A kubai science fiction második korszakába lépett. 1979-ben a Kubai Költők és Írók Szövetsége (UNEAC) megalapította a Premio David (David-díj) nevű elismerést, amivel a hazai fiatal SF szerzőket kívánta bátorítani. Az első mű, amit kitűntettek, Daina Chaviano Los mundos que amo („Világok, amiket szeretek”) című írása volt. A fiatal írónő munkája igen népszerű volt, és olyan későbbi könyveiben, mint az 1983-as Amoroso planeta („Szerető bolygó”) vagy az 1988-as Fábulas de una abuela extraterrestre („Egy földönkívüli nagymama történetei”) című regényében új hangot sikerült megütnie, hivatkozási alapnak használva az New Wave és a feminizmust, írásmódjában pedig mesterien keverve a fantasyt, a sci-fit és a tradicionális kubai irodalmat. Chaviano mindezek mellett azzal is rászolgált a „kubai sci-fi nagyasszonya” címre, hogy 1982-ben, a szigetországban először írói műhelyt alapított, ill. elindította az első SF magazint Nova címmel, mely sajnos csak egyetlen egy számot ért meg. De bármennyire is népszerű volt, Chaviano 1991-ben elhagyta Kubát és az USA-ba költözött. Továbbra is folytatta az írást, a sci-fi mellett fantasy, történelmi regények és más művek kerültek ki a kezei közül. Napjainkban egyike az ún. „latin-amerikai science fiction női hármasának” az argentin Angélica Gorodicher és a spanyol Elia Barceló mellett.
A nyolcvanas évek egyértelműen a kubai SF virágkora. Az 1980-as David-díjas regény, Agustín de Rojas Espiral („Spirál”) című könyve egyszerre ötvözte a szocialista és az amerikai típusú SF-et. A regény főhősei a jövő egy szocialista utópiájából származnak, melyet a poszt-apokaliptikus állapotú Földről elmenekült túlélők alapítottak. A szereplők visszatérnek az idegenné vált Földre, és próbálják megérteni az ott uralkodó állapotokat. A könyv mind stílusában, mint ötleteiben a „kemény” SF-et képviselte, szemben mondjuk Chaviano írásaival. Rojas ezt követően két regényben vitte tovább a jobb jövőbe vetett hitét, az 1985-ös Una leyendo de la futuro („A jövő egyik legendája”) és az 1990-es, sokak szerint a legjobb munkájának tekinthető El año 200 („A 200. év”). Ám amikor látta, hogy a való világban összeomlik a szocializmus, fölhagyott az írással. Rojas kemény SF-jéhez olyanok csatlakoztak, mint Gregorio Ortega Kappa15 (1982) című regényével, ami az Odüsszeiából és Szindbád utazásaiból merítő kalandos történet, Luis Alberto Soto Eilder című munkájával, mely a legrosszabb kubai krimiket forgatja ki az SF tematikában, vagy Félix Mondéjar, aki az egyik legtermékenyebb és leghumorosabb szerzője ezen időszaknak. Ennek kitűnő példája 1988-as Crónicas Koradianas („Koradi Krónikák”) című űroperája vallásról, kémekről és Goethéről. Az elsőként alakult irodalmi műhely, az „Oscar Hurtado” több elismert – és nem kevés David-díjas – szerzőt termelt ki, majd pedig sorra alakultak a különféle műhelyek szerte Kubában, mint a „Jules Verne” vagy az „Androides”. A kubai SF életében fontos szerepet játszott a Juventud Técnica („Műszaki ifjúság”) nevű lap, melynek szerkesztője a tudomány népszerűsítése mellett az SF-nek is szentelt helyet, ill. rendszeresen novellapályázatot hírdet. Emellett több antológiában publikálhattak a kubai szerzők. A Cuentos cubanos de ciencia ficción („Kubai science fiction történetek”) és a Juegos planetarios („Bolygóközi játékok”) az irodalmi műhelyek tagjainak a tere, a Suspenso („Kudarc”) a fiataloknak szóló írások gyűjtőhelye, a Recurso extremo („Utolsó menedék”) és az Astronomía se escribe con G („Asztronómia egy G-vel írva”) a Juventud Técnica pályázatának döntőseit tartalmazza. A Contractos („Érintkezések”) Juan Carlos Reloba szerkesztette kiadvány – Reloba egyébként Rodolfo Pérez Valeróval közösen írt egy közeljövőben játszódó regényt Confrontación („Ütközések”) címmel. Mindeközben persze az öregek sem tétlenkedetek, Arango 1980-ban kiadta El arco iris del mono („A majomszivárvány”) című novelláskötetét. A szerkesztői tevékenység is egyre elterjedtebb lett Kubában, bár az ezt a feladatot ellátók nem rendelkeztek olyan mély tapasztalatokkal az SF-fel kapcsolatban. A korszak legfontosabb fiatal írója az 1988-as David-díjas regény, a Timshel szerzője, José Miguel Sánchez, írói nevén Yoss (ezt persze kezdetben nem akarták erőltetni a szerkesztők a borítókon). A 18 éves író első novelláskötetében talán a korszak legkomorabb, legmodernebb írásait adta közre, melyben a posztmodern nemzeti öntudat jól megfér a high-tech-kel és a cyberpunkba hajló jövőképpel.
Azonban a nyolcvanas évek végén beütött a krach. A hidegháború véget ért, a szovjet tömb lazulni kezdett. A peresztrojka nem csak a Szovjetuniót, de az egész keleti blokkot megrengette, míg végül a rendszer sorra bukott el a különféle országokban. Ez Kubát is élénken érintette, melyben ugyan a kommunista rezsim nem szűnt meg, de súlyos gazdasági válságba került a szigetország. A papírhiány az egész kubai kiadói rendszert hónapok alatt teljesen tönkretette. Azonban ami még ennél is nagyobb csapást jelentett az SF-re, az a szerzők kivándorlása volt. Chaviano mellett többek között a „Hurtado” műhely több tagja (pl. Julián Pérez, Arnoldo Aguira, Alberto Serret) vagy pl. Antonio Orlando Rodríguez hagyta el Kubát egy jobb élet reményében. Mindazonáltal a kubai SF nem halt meg. A rajongói mozgalom növekedett, és Bruno Henríquez író vezetésével 1993-ban új írói műhely alakult, az „El negro hueco" („Feketelyuk”), és hozzájuk köthető az I+real nevű virtuális magazin (kezdetben diszken terjedt, majd az internetre is fölkerült). 1994-ben megrendezték az első kubai SF találkozót, az Ibeficciont, 1996-tól pedig minden évben megrendezik a Cubaficciont. Emellett több elszigetelt kísérlet volt arra, hogy magazinokat hozzanak létre (Nexus, Portícco XXI), de ezek rövid életűek voltak.
A kubai SF újabb tetszhalála 1999-ig tartott. Ekkora a berlini fal leomlott, az internet elterjedt, a világ megváltozott – persze nem Kubában, de ott is változtak a dolgok. Ekkor több fiatal szerző művét publikálják, mint Vladimir Hernández vagy Yoss, amelynek sikere után elindult Extramunos („A [város]falon kívül”) sorozat évről évre több SF és fantasy kötetet adott ki. 2000-ben megjelent a Reino eterno („Örök királyság”) című antológia (szerkesztője Yoss), amelyben a korszak több fontos írója helyet kapott. Ugyancsak ekkor jelent meg Hernandez novelláskötete, a Nova de cuarzo („Új Kvarc”), melyben friss és egyedi cyberpunk történeteket szállított.
A kortárs kubai SF-ről elmondható, hogy ha nem is szárnyaló, de megállja a helyét, szerzői pedig három táborra oszthatóak. Az első táborba azok az írók tartoznak, akik megmaradtak a campbelli aranykor stílusánál, nem ismerik az olyan modern szerzők műveit, mint Orson Scott Card, Dan Simmons, William Gibson vagy Samuel R. Delany, mert ezeknek a szerzőknek a művei nem jelentek meg Kubában. A másik csoport egyértelműen a cyberpunk bűvöletében él. Ezek az írók nyitottak nem csak a modern SF, de a modern irodalom felé is, írásaikban előszeretettel használják a szlenget és a kemény techno-zsargont. Ide tartozik többek között Hernandez, vagy Michel Encinosa Fú Neon Boys (2001) című kötete, mely egy futurisztikus városkomplexumban játszódik. A harmadik csoport íróinak hangnemét talán így jellemezhetnénk: új. Erősen kísérletező, érezhető a New Wave, Ballard, Moorcock, Dick vagy Aldiss hatása. Itt többek között Encinosa legtöbb regényét, Yoss (aki ki-kikacsingat a cyberpunk felé) írásait, Roberto Estrada Bourgeois 1999-es Bosque című könyvét vagy Ariel Cruz és Juan Pablo Noroña műveit említhetjük. Kedvelt témáik az űropera vagy az alternatív valóságok kérdése, és gyakran nem riadnak vissza különféle tematikák keverésétől sem.

És hogy mit hoz a jövő a kubai SF-nek? A szerzők – ahogyan a kubaiak jelentős része – tisztában vannak vele, hogy az ország szocialista rendszere hibás, és hogy Castroék után új utat kell találniuk. Ez az, ami főleg foglalkoztatja a modern kubai sci-fit: mi lesz? Turistaközpont lesznek, vagy egy elmaradott sziget maradnak? Milyen hatása lesz a globális világnak az eddig elzárt Kubára nézve? Mik az új célok és problémák? A kubai SF-nek, és az egész kubai társadalomnak mindenekelőtt erre kell választ találnia. Mert a változás hamarosan elérkezik.

Források:
José Miguel Sánchez (Yoss): Martians in Bartolo’s banana field
Juan Pablo Noroña: 10 Cuban science-fiction books: a reading guide

Hasznos oldalak:
Cuban SF site (angolul)
Daina Chaviano honlapja