Fiction Kult

H. P. Lovecraft
Nemezis

Álmok ördöngös kapuján által,
s túl az éj hold-sápadt mélységein,
zenét szőttem szemem sugarával,
s számolatlan éltem életeim,
de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.

Én még együtt forogtam a Földdel,
léte hajnalán, míg láng volt az ég.
Engem az űrnek sötétje tölt el,
hol a bolygókra nincs szabva vég,
hol csak gördülnek dúlt iszonyatban és nevük sincs, fényük sem ég.

Én a tengerek felett suhantam
vég nélkül a baljós égbolt alatt,
amely dús volt sok tébolyult hangban,
és a villámoktól széjjelhasadt;
hol láthatatlan zöldvizi rémek siralma reám szakadt.

Én alámerültem, mint a szarvas
amely ősi lombot félreseper,
hol jelen van valami hatalmas,
mi büszkén jár, hol más lépni se mer.
S most futok attól, mi körülvesz s a holt ágak közül figyel.

Nekem hegyekben botlott a lábam,
rajtuk zord barlangok gyűrésnyoma.
Szomjam ködszagú forrás tavában
oltám, mely lápokba csorog tova,
s a dolgot, mit átkos hegytóban láttam, nem bírnám többé soha.

Nincs, mi előttem repkény-fedett vár
lakatlan termében rejtve legyen,
hol ha a Hold a völgyek felett jár
falain szőtteseket lát szemem:
különös lények, disszonáns formák, felidézni nagy kín nekem.

Én az ablakokból, megigézten,
az egyre porladó mezőkön át
egy sírok övezte falura néztem,
mely magán hordta az átok nyomát;
S most márványba vájt urnák sorában hallgatom a világ zaját.

Én a koroknak sírját kísértém,
s szálltam a rémületnek szárnyain,
ahol füst fakad Erebosz mérgén,
s hófödte gleccserből kihalt a szín,
oly földön, hol a pusztaság napja tort ül az kedv halmain.

Én már vén vagyok, mikor az első
fáraó a Nílus trónjára ül,
mikor korokat dajkál a bölcső,
bűnös csak én vagyok, én egyedül,
s az ember még tiszta és boldog s égi kegyben részesül.

Ó, nagy volt az én lelkemnek bűne,
és olyan nagy a rá mért kárhozat,
égi fény rá hiába vetülne
és enyhülést a sír sem tartogat:
lent végtelen korokon át ont rá kegyetlen, bús átkokat.

Álmok ördöngös kapuján által,
s túl az éj hold-sápadt mélységein,
zenét szőttem szemem sugarával,
s számolatlan éltem életeim,
de most csak kínlódom és sikoltok, ha a reggel jő odakinn.

Nathicana

Záisz sápadt kertjében történt,
Záisz ködlő kertjében történt,
hol az éjfél üde heroldja
a fehér nephalot virágzik.
Hol a csendes kristálytó szunnyad,
hol csermelyek némán ömölnek
a barlangjaiból Kathosnak
hol az alkonylelkek lakoznak.
És tavon és csermelyen által
tündér és démonalakkal
megfaragott, messze fehérlő
alabástrom hidak hajolnak.
És különös napok ragyognak,
És különös Banapis holdja,
Mely a sűrüsödő homályban
A repkényzöld sánc mögött nyugszik.
S Yabon fehér párája hull itt,
S e kavargó párában láttam
Az isteni szép Nathicánát,
Koszorús, hószín Nathicanát,
A vörös ajkú Nathicanát,
Széphangú, édes Nathicánát,
Holdleplű, kedves Nathicánát,
aki nékem örök szerelmem
A szelídítetlen időktől.
Ma minden szelíd, de Yabon nem.
És itt tölténk minden időnket,
Két ártatlan záiszi gyermek,
Ki békén járt lugast és ösvényt,
S hó nephalot volt koronájuk.
Az alkonyban mily sokat úsztunk,
Az asztaltonoktól fehérlő
Sok virágos dombon és réten.
A szerény, de drága asztalthon,
Egy álom egy álomvilágban,
Mely szépségesebb, mint az Éden.
Egy álom, mely tisztább az észnél.
És álmodtunk s szerettünk folyton,
Míg el nem jött Dzanninnak átka,
A démonvert Dzanninnak átka,
És vörösen égett a napfény,
És vörös lett Banapis holdja,
És vörös a virág s a csermely,
És a hidak alatt még a tó is,
Sőt még a hűs alabástrom
Is ijesztő rózsaszínt öltött,
Míg az összes tündér és démon
Már vörösen bámult az árnyból.
S vörös lett szememnek fénye
S mint őrült, kerestem e sűrű
Függönyön át szép Nathicanát,
Szeretett, fehér Nathicanát,
Az állandó, szűz Nathicanát.
De az egyre örvénylő téboly
Elfödte a szememnek fényét
És új földet vont a szememre:
A vöröslő sötétség földjét,
Egy kómát, mit úgy hívnak: élet,
Rút kóma, mit úgy hívnak, élet,
S lám, benne sok árnya a szépnek,
Csaló, üres árnya a szépnek,
Mi Dzanninnak borzalmát rejti.
S én vágytelten csodálom őket,
Mert olyanok ők, mint a kedves,
Ha gonoszság ül is szemükben,
A gonosz, mely nem bír kegyelmet,
És rosszabb, mint Taphron és Latzgoz,
Szép leplével kétszer is rosszabb.
S csak éjféli álomban jő el
Az elveszített Nathicana,
A sápatag, szűz Nathicana,
Ki pillantástól tovatűnik.
S én keresem újra és újra,
És Astarte borából főzött
Plathotisi nedűvel hívom,
Mit erőssé tettek a könnyek.
És sóvárgom Záisznak kertjét
A veszett, szép Záisznak kertjét,
Hol az éjfél üde heroldja
A fehér nephalot virágzik.
S már az utolsó kortyot nyelvén,
A kortyot, mely démonnak kedves,
S a vöröslést messzire űzi,
E kómát, mit úgy hívnak, élet,
És most, most, ha el nem hibáztam,
A vöröslő téboly elillan,
S emberférgek éjének mélyén
A béklyóim mind elkorhadnak.
És kínzatott szememnek újra
Fehérlik a záiszi hajnal,
S a yaboni párában áll majd
Az isteni szép Nathicána
A meglelt, örök Nathicana,
Hasonlatost nem rejt az élet.

A Yuggoth Gombái
/részlet/
IV. A Felismerés

És eljött a nap, úgy mint egykoron,
midőn láttam a tölgyes völgy ölét,
mely őrzi a föld fullasztó ködét,
s hol téboly ette árnysereg oson.
Nem változott - a szennyes halmokon
felszálló füstcsík hordja szét
a Névtelen hírét, s a buja rét
egy faragott kőoltárt körbefon.

Egy test hevert a nyirkos kőlapon,
és más lények ültek tort a test körül,
E fakó föld, tudtam, nem otthonom,
ez Yuggoth, hol oly csillagos az űr!
A test felém sikoltott egy nagyot,
s már késve eszméltem, hogy én vagyok.

Alan Peschke
Hol Yuggoth meglapul…
(Yuggoth on the rim)

Az űr sötétlő mélyin át,
vak Neptun fagyán túl,
a csillag leste hordalék
közt Yuggoth meglapul;
honnét az éj az űrbe folyt,
s a Nap gyér lángja gyúl,
a Gomba szállt a szél felől,
hol Yuggoth meglapul.
Ott bújtak alkonydombokon,
s ott bőgtek ők vadul,
és onnét hallottam szavuk,
hol Yuggoth meglapul.
És rossz fák közt kántáltak ők:
„Iá! Nyarlathotep nagyúr!
ki bizarr jókedvet hoz ott,
hol Yuggoth meglapul!”
Sziszegve zengték Yog-Sototh-t,
Shub-Niggurath-t, ki túl
a messzi csillagszélen él,
hol Yuggoth meglapul.
Elvisznek oda engem is
holnap, ha alkonyul,
az űr tátongó mélyin át,
hol Yuggoth meglapul.

(Vachter Ákos fordításai)