Fiction Kult

Minden újságírónak van egy cikke, melynek megírására született. Minden újságíró meg is írja azt a cikket, még akkor is, ha nem nyer vele díjat, nem emelik a gázsiját, nem kapja fel a hírnév. „A fontos dolgok, biztosan kijönnek.”, mondta egyszer egy kollégám, és azt hiszem igaza volt. Még akkor is, ha a legtöbb ilyen írás még csak főoldalra sem kerül. Elveszik a végtelen áradatban, lábjegyzet marad a történelem sodrában.
Nekem életem vágya volt, hogy megírhassam Sid Morrow történetét. Mikor megismertem Sidet, és megtudtam a titkát, már sejtettem, hogy ez a férfi kihozza belőlem az igazi tollforgatót. Azt azonban, hogy miféle tragédiába torkollik az egész, nem tudhattam sem én, sem más. Senki, csakis Sid Morrow.
Ő ugyanis mindig előre tudott mindent.



Sid Morrow nem mindig látta a jövőt. Ő legalábbis így mesélte nekem. Régen ő is olyan volt, mint bárki más az utcában, vagy a sarki boltban. Naiv és bizakodó. Ha lottószelvényt vett, akkor a húzás pillanatáig reménykedett a nyereményben, ha cigarettára gyújtott, nem gondolt a rákra. Mikor először házasodott, hitt az örökké tartó szerelemben, sőt a másodiknál sem volt cinikusabb. Vagy legalábbis nem sokkal.
Minden áldott nap bejárt a cukorgyárba, húsz esztendőn keresztül, és csak ritkán panaszkodott a munkájára, kevés fizetésére. A csomagoláson dolgozott. A szavatossági idő címkéjét nyomtató gépet kezelte, páros heteken reggel nyolctól este nyolcig, páratlan heteken éjszaka. Egyszer érte baleset a két évtized alatt, mikor beleszédült a keverőgépbe, és az majd öt percen keresztül forgatta a lapátjai közt. Sidet – aki az eset után napokig összekeverte a szavakat – ekkor két hónapig kezelték kórházban, és bár az orvosok azt mondták a háta mögött: „ennek a szerencsétlennek az agya teljesen megzápult”, meg olyanokat, hogy ”kicentrifugálták a maradék eszét is”, ő azért talpra állt.
Sid második feleségét Susannak hívták. Jól megértették egymást. Korban illettek, de külsőre nem. Susanna igazi szépség volt. Királynőien elegáns. Senki sem értette, mit talált vonzónak az alacsony és göthös Sidben, de valamiért mégis működött kettejük közt a dolog.
Talán még mindig együtt lennének, ha nem jönnek közbe a történtek, amiről itt szólni szeretnék. Talán még mindig boldogan élnének. Isten tudja, ahogy mondani szokás, és valóban, ezt talán még Sid sem tudhatta.
Sid egy gyermeket nemzett mindössze. Debby csodaszép kislány lett volna, ha nem kancsal kissé, és nem piszokul görbe a lába. Jó felfogású gyerek volt. Kiemelkedett a többiek közül. Egy ideig. Hat évesen ment el. A cukorgyárban készült születésnapi tortájába keveredett egy mérgező anyag, feltehetőleg egy vegyszer, amit a tésztakeverő gép tisztításához használtak. Sid még soha nem hallott korábban hasonló esetről. Ő és a felesége megúszta egy gyomormosással, de Debby kevesebb, mint huszonnégy óra alatt bevégezte. Ez alatt a néhány óra alatt – és a későbbiekben is – Sid fejében folyton az járt, mi mindent csinált volna másképp, ha előre sejti ezt a tragédiát.
Susanna azonnal elhagyta. Nem mondott semmit, nem magyarázkodott, csak eltűnt. Kifosztott fiókok, és sivár fürdőszoba maradt utána. Elillant az életéből, mintha sose lett volna ott.
Sid a tornácra akasztotta fel magát, rögtön a temetés másnapján. A búcsúlevélben, amit az öltönyének szivarzsebébe tűzött, bocsánatot kért feleségétől, rokonoktól, még Istentől is a lánya haláláért. Vétkesnek érezte magát, így zárta az írást: ”Bárcsak tudtam volna.”
Egy szomszéd hallotta meg Sid cipője orrának koppanásait a ház korlátján. Mire átugrott a kerítésen, és elvágta a kötelet, Sid már halott volt. Hosszú percek múltán sikerült újraéleszteni, így másodszor is kiragadták a halál megváltásából.
Az ivás volt a legtermészetesebb menekülési módszer. Számtalan férfi feledtette már így kisiklott életének emlékeit, és még senki nem panaszkodott arra, hogy a szesz ne működött volna. Hat hónappal a lánya halála után verekedésbe keveredett, és széttörtek a fején egy korsót. Néhány órát eszméletlenül hevert az italos rekeszek közt, de komolyabb baj nem történt vele. Ha nem számítjuk persze azt, hogy attól kezdve az időjárás változás folyton a tarkójába döfte fogait, a legrosszabb reggeleken pedig dadogáson kapta magát.
Ennyi lenne az előjáték egy különös férfi portréjához. Úgy gondolom, ezek mind fontos események, ha meg akarjuk érteni őt. Éppen olyan fontosak, mint az a tény, hogy Sid látni kezdte a jövőt. Bár ő biztosan nem tartaná lényegesnek.
Aki látja a jövőt, azt kevéssé foglalkoztatja a múlt.



Az elsőre még évek múltán is emlékezett. Hatvanöt kora őszén történt, még abban az esztendőben, mikor a Sid élete fenekestől felfordult. Magában úgy nevezte később hatvanötöt, a „csapások éve”. Akkor maradt egyedül, gyerek és feleség híján. Magányos öregkorra készült.
A csapások évének ősze borzongatón hűvös volt. Sokat esett, és a szél is folyton ott ólálkodott a ház körül. Sid a nappaliba szorult vissza a tévé elé. Pricklest ropogtatott, Kopparberggel öblítette le a torkából a sót, közben a sportcsatornát bámulta. Igyekezett az égvilágon semmire sem gondolni.
A Bainlow-i tornádók játszottak, a Springfalls-i rakétákkal, és úgy tűnt, tornádók felmossák a pályát a rakétákkal. Felmossák, és a vécén is lehúzzák őket, a kommentátor szerint, akinek a véleményét Sid is osztotta. Egészen a második harmad végéig.
A szünetben kiment a konyhába, becsukta az ablakokat. Az eső addigra szakadt odakint, és a mérkőzés eleje óta alaposan eláztatta a cserépben nevelt narancsfáját. Újabb sört vett ki a hűtőből, és rögtön fel is bontotta.
A falióra szerint este fél hat volt, és Sid azon töprengett, miért néz mostanában olyan ritkán az órára. A magyarázatot természetesen most abban látta, hogy a torta-dolog után otthagyta a cukorgyárat, és a családja semmivé vált.
Hirtelen temérdek időt nyert.
Nincs reggel készülődés az iskolába, nincsenek kötelező esti vacsorák, rokonlátogatások. Odalettek a szombat reggeli szeretkezések, míg a gyerek alszik. Elvesztek az álmos hajnalok, a fáradt esték. Az öreg idő maradt, és Sid.
No meg a kilátástalan jövő.
A melankólia hatására a szokásosnál nagyobbat kortyolt a söréből, és a hegyek feletti felhőket nézte. Az eső tisztességes viharrá nőtte ki magát. Hamarosan eléri Yard keleti oldalát.
Visszament a tévé elé.
A harmadik harmad elején különös érzés fogta el. A tornádók az ellenfél végső elpusztítására készülődtek. Ehhez felhozták a csapat szupersztárját, az alig tizenkilenc Dick Spart. A tömeg őrjöngött. Sid utoljára vagy tíz esztendeje járt a rakéták mérkőzésén, de emlékezett, hogy a lelátó ilyenkor alaposan recseg az emberek alatt. A televízión keresztül persze ebből semmit sem lehetett hallani. Ott csak az látszott, hogy Dick hátratolja a sapkáját a fején, fölényes mosolyt ereszt el a nőknek, és fürdőzik a vakuk fényében.
– Pojáca – morogta Sid. Az utóbbi hetekben rákapott, hogy magában beszél. A házban túl nagy volt a csend. Hatalmasra duzzadt csend, beragadva az ágy alá, kijárati ajtó elé. Ott ült az ablakpárkányon, a plafonon lomhán végigkígyózó repedésekben. Mindenütt. Sid olykor félt a csendtől, de erről nem beszélt senkinek, hiszen nem is volt kinek elmondania. A legtöbb, amit tehetett, hogy folyton bekapcsolva tartja a tévét, és egyre feljebb tekeri a hangerőt. Erre azért is szükség volt, mert hatra a vihar Yard fölé ért, és néhány mennydörgése elnyomta a kommentátorok hangját.
Azután hirtelen megérkeztek a képek. Nagyjából hat körül, minden előzményt nélkülözve. Egyszerűen csak bevillantak az elméjébe, mint a régóta keresett sörnyitó lelőhelye. Semmi nem különböztette meg azokat az emlékektől, csupán a tartalmuk. Ez a képsor is éppen olyan gyorsan tűnő volt, a széleinél homályos, akárcsak egy régi fénykép.
A képen Dick Spart látta, amint mindkét orrlukából dől a vér. Térdre rogyik a pályán, a sapkája mellette a füvön. A tömeg szinte egyszerre sikolt, de a kispadnál az edző túlordítja a rajongókat. A Bainlow játékosai tehetetlenül nézik a csodajátékosuk összeomlását. Egy orvos rohan be a pályára.
A kép elolvadt, Sid visszatért a valóságba. A tönkrement életéhez, a nappaliba, a tévé elé.
Különös élmény volt. Soha korábban nem tapasztalt ilyesmit. A homlokát ráncolta, majd gyanakodva méregette a Kopparberges üveget.
Végül vállat vont, és visszatért a műsorhoz. A közöny jó barátja volt, segített, ha nehézre fordultak a dolgok, és hatvanötben igazán nehézre fordultak. Ezt nem vitatta senki, aki akkoriban ismerte Sidet.
A Springfalls-i rakéták a behemót Brian Brownt hozták fel dobónak. Brian megvolt vagy két méter, erőset tudott dobni, de lomha volt. Egy vörös hajú ír, akiről Sid azt gondolta, hogy biztosan iszákos is sportember létére. Ő testesítette meg a rakéták közelgő kudarcát.
Brian állta a füttykoncertet, még mosolygott is, miközben lapáttenyerében szinte elveszett a labda.
– Lássuk te mamlasz – cukkolta a televízión át Sid Briant, miközben bedobott egy újabb Pricklest. Úgy gondolta, hogy a meccs után elugrik a sarokra, hogy a kocsmában megvitassa az eredményt, esetleg bekap valami töményet, de semmiképp nem engedi a részeg fejének, hogy ostobaságok forduljanak meg benne. Mint például a cukrászda kirakatának megkövezése, vagy fejesugrás a Blackwaterbe a gyalogoshídról.
Sid kortyolt, Brian dobáshoz helyezkedett.
A labda a levegőben járt, mikor Sid Morrowt elfogta egy rossz érzés. Egy pillanatra úgy gondolta, hogy felfordult élete igenis vehet még komiszabb irányt. Debby elvesztése, a család és pszichéjének összeomlása nem a vég. Jöhet még nagyobb furcsaság. A tragédiája bármennyire fájó is, mondhatni átlagos. Bárkivel megeshet, és sokakkal meg is esik, hogy minden az élet martaléka lesz körülöttük. De ami most következik az... az más.
A megérzés a következő pillanatban valósággá lett.
A labda orrnyergen találta Dicket, de olyan erővel, hogy a sapkája lerepült, ő maga pedig fájdalmában térdre rogyott.
Sid fellökte a sörét, és együtt kiáltott fel a tömeggel.



Azon a télen különös szokásokat vett fel. Naphosszat ácsorgott a kórház előtt a fagyban, vagy ült a váróteremben, hátát a cukorka-automatának vetve. A hozzátartozókat bámulta, olykor lehunyt szemmel hallgatta a beszélgetésüket. Az orvosok általában nem mondtak semmi kézzelfoghatót a szeretteik állapotával kapcsolatban, így gyakran Sidre maradt, hogy híreket vigyen.
Ezerkilencszázhatvanhat februárjában, a Szent Bertalan egyik várótermében, egy nőhöz lépett oda.
Debrának hívták. Gondosan nyírt festett szőke frizura, rövidre vágva, ahogy a késő ötvenesektől, vagy a korai hatvanasoktól elvárja a világ. Sid lefogadta volna, hogy Debra a legdrágább női magazinokat járatja, és mivel a férjétől nem kap már sok törődést, olykor a vécében előveszi a tartály mögé rejtett konyakosüveget, hogy jobb híján azzal kényeztesse magát.
Debra csinos volt, és lassan öregedő szépségét még kerek hét évig őrizni fogja, mikor egy márciusi reggelen szélütés miatt jobb oldala lebénul, arca pedig olyan lesz, mint egy Halloween estéjén kelendő gumimaszk.
– Meghívhatom egy kávéra? – kérdezte Sid, mikor tíz után a váróban csak ketten maradtak.
– Köszönöm – válaszolta Debra. – Ki tudja meddig maradok itt ma éjjel.
Sid aprót dobott az automatába. A masina berregése belesimult a kórházi szobákból kiszűrődő monitorok zajába.
– Maga itt dolgozik? – kérdezte Debra. Talán gyanús lehetett neki, hogy Sid nem viselte sem az orvosok, sem az ápolók fehér ruháját.
– Igen. Én itt dolgozom.
Nem hazugság ez, mélázott Sid. Az ember olykor nem választja a munkáját, hanem a sors akasztja a nyakába. Nincs mit tenni ellene. Csinálni kell, és közben megpróbálni élvezni a helyzetet, bármilyen nehéz is.
– A férje? – kérdezte a nőtől, miközben a fejével a folyosó végi fény felé biccentett.
– Edgarnak hívják – a nő szája legörbült, újra kezdte a szipogást, amit már fél órával korábban abbahagyott.
– A legtöbben nem maradnak itt éjszakára. De maga igen. – Sid átnyújtotta a kávét. – Biztosan nagyon szeretheti.
Könnyzápor. Sid a válla felé húzta Debrát, hagyta, hogy a nő az arcát a vállába temesse. Baj idején kisebbek az emberek közti távolságok. Hirtelen mindenki kap a másik után. A felismerés, hogy ugyanabban a földben végezzük, megmásít néhány dolgot.
A nőnek jó parfümje volt, és bár a cukorgyári munkás nem értett az illatokhoz, de azt tudta, hogy a tragédiák nem bankszámla alapján válogatják a kuncsaftjaikat.
– Mi történt? – kérdezte a nőt.
– A szíve – szipogta Debra. – Ebéd közben lefordult a konyhaszékről.
– Sajnálom – hazudta Sid. Már ekkor sem volt kapható az együttérzésre. – Régóta házasok?
– Majdnem harminc esztendeje. Harminc csodálatos éve. El tudja képzelni, milyen most itt ülnöm, miközben odabent ő az életéért küzd.
– Nagyjából tudom, mit érez – válaszolta Sid. Debby falfehér arca, a kórházszag, a műtő csipogása egy ideje már nem kísértette. A nő szavaira sem nyomakodtak elő ezek az emlékek, Sid ezért hálás volt a feledésnek, és a kólával kevert rumnak.
– Olyan jó ember volt – mondta Debra. – Olyan remek ember.
Sid sóhajtott, és belekortyolt a kávéjába.
– Miért beszél róla múltidőben?
A nő tekintete a vékony könnyfal mögött zavarodottá vált, majd ijedté. A zokogás nem indult meg, bizonyítva, hogy Sid érzékeny dologra tapintott.
– Parancsol?
Sid a váróterem faliórájára pillantott. Két perce maradt a fináléig. A kávé íze keserű volt a nyelve alatt.
– Azt kérdeztem, miért beszél róla múltidőben? Vagyis inkább magának kellene megkérdeznie saját magától.
Debra szeme tovarebbent. A műtő ajtaja mögötti sürgölődésben talált menedéket.
– Fogalmam sincs miről beszél.
– Ugyan már – Sid tudta, hogy győzött. – Tigriskönnyek. Maga már alig várja, hogy elássa a vén csontot. Ezt várja már vagy tíz esztendeje, nem igaz? Néha dob is egy keveset abból a gyógyszerből az ebédjébe. Apróra őrli a tablettát. Tudja, hogy óvatosnak kell lennie, de annyira nem is tart a lelepleződéstől. Edgar egy halom gyógyszert szed a rossz szívére. Egy patológus sem fogja kimutatni ezt a hosszú mérgezést. Ne is próbálja tagadni. Tudom, hogy ma este hazarohan, és lehúzza a fiolák megmaradt tartalmát a vécén. Felesleges. Nem lesz kivizsgálás. Megnyugodhat.
– Mi...
– De jó hírem is van. Egy perc múlva az orvos kilép azon az ajtón a hátam mögött, és megszabadítja magát. A drága jó Edgar nem lesz többé. Vége a szürke éveknek. A kitartása végül kifizetődik. Mosolyogjon – Sid együtt érző mosolyt próbált az arcára erőltetni, kevés sikerrel.
– Hagyja abba – suttogta a nő.
– A temetés estéjén, mikor a rokonai, a fia és a két lánya elmegy, felbontja azt a Don Perignont, amit a tizennyolcadik születésnapjára kapott. Egyszemélyes ünnepség lesz. Pont, ahogy elképzeltem, ezt fogja mondani a szoba sötétjébe.
– Kicsoda maga? – kérdezte a nő. Úgy nézett rá, mintha maga a szarupatás sátán állna előtte. Sid azt mondta, ezt a tekintetet is meg lehet szokni. Az elkövetkező években még számtalan esetben találkozott ilyen hitetlenkedő és rémült szemekkel.
– Takarodjon! – mondta Debra.
Sid a nő arcát nézve töprengett. Van értelme ezt csinálni? Hiszen egy perc múlva úgyis kiderül az igazság. Akkor miért? Hogy a nő lelepleződjön? Ki előtt? Önmaga előtt? Hogy a hátramaradt években sejtse, kiderült a titka. Hogy tudja, odaát már várják a krampuszok egy előmelegített üsttel? Számít ez?
A szemetesbe dobta a papírpoharat és kifelé indult a kórházból, a lift előtt még hallotta, amint a műtő ajtaja nyílik, és az orvos sajnálkozva odalép a nőhöz.



Sidnek helyén volt az esze. Pontosan értette és átlátta helyzetét. Tudta, hogy ha ügyes, akkor soha életében nem kell egy fűszálat sem keresztbetennie, mégis királyként élhet. Csak nehogy megsejtsék a titkát. A jövőlátás a legjövedelmezőbb iparágnak tűnt, és Sid Morrownak nem akadt konkurenciája.
Kisebb fogadásokkal kezdett. Messzire elkerülte a sokmilliós lottónyereményeket, a gigászi összegeket. Maradt a lóverseny, a bokszmeccsek, más apróságok. Gondosan ügyelt rá, nehogy kétszer egymás után ugyanazon a területen nyerjen. Egyszer tőzsdei tippeket is árult, de majdnem egy külvárosi cementgyár pincéjében végezte, mikor két öltönyös Rockefeller maszkot viselő férfi egy újabb tanácsot szeretett volna kicsikarni belőle.
Sid végül úgy döntött, újságot alapít. Ez elég ártatlan ötletnek tűnt, nem fenyegetett az alvilág réme, sem a lelepleződésé. Ráadásul végtelenül mókásnak érezte, hogy a legkisebb erőfeszítés nélkül beledörgölheti a világ orrát, a saját, nemhogy meleg, de még forró piszkába.
Határozottan állította, hogy nem az a boldog ember, aki bármit megtehet, hanem aki kellemesen érzi magát a mindennapokban, a háttérbe húzódva. A reflektorok fénye bénító, jobb az árnyék. Főként, ha az ember fia ennyire más. Így mondta: Ha az ember fia ennyire más.
Yard egy napja. Ez lett az újság neve. Alig néhány oldalból állt, mert Sid azt vette a fejébe, hogy társak nélkül, publicistákat nélkülözve vezeti majd a lapját. Nincs horoszkóprovat, vagy mit főzzünk a hétvégén cikkek. Nincsenek interjúk hírességekkel, sem mókás karikatúrák a hátsó oldalon. Csupán néhány gondolat, ami óvatosan próbál rávezetni a közelgő krízisekre, tömegbalesetekre. Csak az értő közönség számára. A többinek úgyis mindegy, gondolta Sid.
Ennyi is elég volt, hogy sikeres legyen.
Csak egy lépéssel járt más lapok előtt. Ha valamelyik konkurens főszerkesztő reggel nyolckor arról értesült, hogy Ázsiában beütött a krach, biztos lehetett benne, hogy Sid már hatkor lehozta. Tisztelték és félték a nevét. Úgy gondolták, egyszerre van összeköttetése nagyon magas, és nagyon mély körökben, ezért tud mindenről hamarabb, mint mások.
Hatvankilenc nyarára Sid Morrow milliomos lett, méghozzá úgy, hogy senki nem tudott róla, még a közvetlen környezetében sem. Ugyanabban a ruhában járt, mint tíz esztendővel korábban, ugyanabban a házban lakott, ahol valamikor az a Sid lakott, akinek felesége és gyereke volt, aki semmit sem tudott a jövőről. Aki naiv volt, és bizakodó. Aki ha lottószelvényt vett, akkor a húzás pillanatáig reménykedett a nyereményben, ha cigarettára gyújtott, nem gondolt a rákra. Aki feltétlen hitt a szerelemben. És aki végül felakasztotta magát a verandára.
Ez a Sid azonban már más lett.
Én ezen a nyáron ismertem meg. Azt mondta belecsömörlött az újságírásba, és kell valaki, aki segít cikkezni. Egy kávézóban találkoztunk. Bizalmatlan volt, távolságtartó, és legfőképpen végtelenül magányos. Elmondta, hogy egyedül csinálja a Yard egy napját. Már akkor elkezdtem sejteni, hogy nincs minden rendben vele, de természetesen igent mondtam a munkára. Miért is ne tettem volna? Újságíró akartam lenni, és egy géniusszal dolgozni – mert abban a pillanatban így tekintettem rá – minden hozzám hasonló álma volt.
Sid egyik lábát a másikon keresztülvetve ült a műanyagszéken. Szájából unottan jöttek elő a szavak, ajka alig mozgott. Hangsúlytalanul beszélt, mint aki egy unalmas horoszkópot olvas, és közben gyakran nem is nézett rám.
– Szeretné megírni a holnapi híreket? – kérdezte akkor.
– Mindennél jobban – válaszoltam.
– Majd megunja – tette hozzá, azzal a tévedhetetlen bizonyossággal, amit már akkor kezdtem meggyűlölni. – Majd a pokol tüzére kívánja az egészet.
Utólag végiggondolva könnyű lehetett neki. Ő már akkor tudta, hogy igent mondok.
Így ismertem meg, így kezdtünk együtt dolgozni.
A háza melletti fészerben rendezte be a szerkesztőségét. Csupa ósdi masina közt dolgoztunk. Hajnali kettő körül kellett itt megjelennem, ő már várt cigarettával és kávéval a kezében. A szeme nem volt kialvatlanabb, mint bármikor a nap folyamán. Azt hiszem, neki az éjjel és nappal közt nem volt különbség.
Monoton hangon diktált néhány hírt. Sokszor alig volt, több néhány mondatnál. Azután azt mondta, hogy hígítsam fel, adjak hozzá néhány keresztrejtvényt, vagy időjárás-jelentést. Akkoriban már nagyívűen tett az újság színvonalára, és egyébként is nagyívűen tett mindenre.
– Honnan szedjek adatot az időről? – kérdeztem. Akkoriban nem volt olyan könnyen hozzáférhető ez a dolog, mint manapság.
– Victoria az istenek szentségtelen szerelmére! Hallgasson az ösztöneire! – A fészer ablakához lépett és elhúzta a függönyt. Minden ablakot ilyen vastag függöny takart. Nem tudom, hogy a házon kívüli dolgokat akarta kizárni, vagy az életét takargatta ezekkel.
– Az ösztöneimre?
Lemondóan megrázta a fejét, és kinézett a függönyön túli éjszakába.
– Ma egész nap esni fog. Ezt írja meg. – mondta, és otthagyott. Tudtam, hogy aznap már nem látom.
Akkor éjjel kimentem a fészer elé. Felnéztem az égre ahogy ő tette. Az égbolt szemkápráztatón csillagos volt, a levegő nem mozdult meg Sid háza körül. Nem értettem, honnan veszi az esőt, de szinte még gyerek voltam. Azt hittem, velem van a gond.
Mire az újság az utcára került, már mindenütt zuhogott.



Írtunk mindenről. Vietnamról, gyilkosságokról, emberekről. Még a hippimozgalomról, pedig őket Sid nagyon nem szívlelte. Olykor nagyvonalú, homályos cikkeket raktunk az újságba, máskor a legapróbb részletekig pontos leírásokat egyes eseményekről, melyek a föld túlsó oldalán történtek. Hetvenkettő januárjáig nem is sejtettem, hogyan csinálja Sid. Be kellett érnem a szokásos sejtelmekkel, hogy egykor ügynök volt, és kapcsolatai vannak a kommunista blokkban, távol keleten, de talán még sarkvidéki jégsapkák alatt is.
A Yard egy napja kelendőbb lett, mint valaha. A cikkek java része az én nevem alatt futott, hírnévre tettem szert, de nem váltam igazi hírességgé. Azt Sid sosem engedte volna. Hívtak a televízióba, de az ő parancsára nemet kellett mondanom. Olyan újságoktól kaptam állásajánlatokat, olyan összegekért, amiről egy fiatal újságíró lány – főként ha már beleszagolt a szakma kérlelhetetlenségébe – nem is álmodott.
Sid Morrow titka tartott fogva.
Nem az újságja, nem a könnyedség, ahogy eloroztunk minden fontos eseményt mások orra elől, hanem maga a férfi. A titka.
Hetvenkettő januárjára eléggé eltávolodtunk egymástól. Minden nap hajnali kettőkor megjelentem, a megbeszéltek szerint. Sid azonban már hónapok óta nem jött el. Rendszerint egy magnókazettát hagyott az asztalomon, arról kellett visszahallgatnom az aznapi híreket. Legépeltem, amit rámondott. A kész cikkre sem volt kíváncsi.
A kazettán a beszéde egyre zavarosabb lett, sokszor alig tudtam kihámozni a szavait. Azt hiszem rákapott az italra. Úgy értem, túlságosan is. Korábban is sokszor láttam részegnek, de azokban a napokban végképp talajt vesztett.
Többször is visszatekertem a szalagot, mind nagyobb hangerőn próbálkoztam, de a felvételen Sid mondandója belefulladt valami olcsó szeszbe.
Először egy sortűzről hadovált, meg tizenhárom halottról. Legalábbis ezt a számot tudtam kivenni. Azután egy lehallgatási botrányról, meg az államok elnökéről. Szavai itt részeg vihogásba fulladtak. Végül az olimpiáról, és valami tragédiáról.
Egy órán keresztül próbálkoztam, de képtelen voltam egy tisztességes sort összehordani abból a zagyvalékból.
Már a tördelőnél kellett volna lennem az anyaggal, mikor megjelent az ajtóban. Odakint hullott a hó, és lassan pirkadt. Sid az övébe tűzte a vodkásüveget, mint egy vadnyugati hős a pisztolyát. Térdén a nadrág nedves volt, eleshetett a hóban, miközben a háztól a fészerig vezető harminc métert megtette.
– Ma nem lesznek hírek. – Csak ennyit mondott. Kivette a magnóból a kazettát, a földre dobta és rátaposott.
Ekkor ismertem be először magamnak, hogy igaz volt, mikor a kávézóban beszélgettünk sok évvel ezelőtt. Nem rémisztett meg a tudat, hogy reggel az újságosbódék elején a bérelt helyünk üres marad. Egyszerűen tudomásul vettem. Mint említettem, jó ideje nem a lap miatt voltam már Sid mellett. Még ekkor sem fordult meg a fejemben, hogy otthagyom. Csak néztem, ahogy visszamegy a házhoz a hóesésben.
Másnap folytattuk a munkát, mintha semmi sem történt volna.
Hetvenkettő fontos esztendő volt.
A hónap végén brit katonák lelőttek Észak-Írországban tizenhárom fiatalt. Ugyanezen a nyáron kezdetét vette a Watergate-botrány, majd ősszel a Müncheni olimpián történtek következtek.
Minden úgy, ahogy a kazettán hallottam, azon a napon.
Ekkor gondoltam először, hogy Sid Morrow nem egyszerű zseni, és nem is páratlan kapcsolatokkal rendelkező. Nekem ő isten volt, aki úgy olvasott a jövőnkben, mintha csak a holnapi újságot lapozgatná.



Két évvel később jutottam odáig, hogy elszánjam magam a leleplezésre. El akartam mondani neki, hogy tudom a titkát. Elárvultnak tűnt, vagy még annál is többnek. Lecsúszottnak. Nem lelte a helyét, nem tudott mit kezdeni a vele történtekkel. Egyre többet ivott, egyre kevesebbet mozdult ki a házból. Már nem csupán az újságírója voltam, hanem a bejárónője is. Nekem kellett a napi szeszadagját megvásárolnom, vagy orvost hívnom hozzá, hogy ha túl sikeresen pusztította magát. Azzal fenyegetett, hogy kirúg, ha nem hozok neki alkoholt, vagy nem veszek neki még egy doboz cigarettát.
Nagyon nehéz volt lenyelnem a büszkeségem. Azt hiszem, már akkor is nagyon jól tudta, hogy a rabja vagyok. És mivel előre látta, hogy megteszem, amit kér, nem volt sok esélyem. Egy olyannal nem lehet vitatkozni, aki látja előre a jövőt. Ez ragadott meg benne leginkább. Magabiztos volt, és unott. Igazi férfi.
Másfelől ez idő tájt kezdett ébredezni bennem a nő. Elmúltam huszonnyolc. Szeretni akartam mindenkit, aki rászorul, felkarolni őket, talpra állítani. Mit mondhatnék. A hetvenes években jártunk. Törődtünk egymással. A körülöttem élők közül Sid Morrow volt az, aki leginkább rászorult a törődésre. A férfi, akit fojtogatott a jövő.
A munka ugyanúgy folyt tovább akkoriban is. Hajnalonként egy kazetta, néhány óra gépelés, számlák, ügyintézés, majd várakozás a holnapi hírekre.
Olykor egy órával korábban keltem, és odalopóztam Sid ajtaja elé. Savanyú sörszag és cigarettafüst szivárgott a küszöb alól. A tornác virágai már évekkel korábban elszáradtak, az ablakok átláthatatlanul koszosak lettek, a lépcső résein áttört a gaz.
Ekkor már jóideje nem találkoztam Siddel. Nem engedett be a házba sem engem sem mást. Egy telefont szereltetett a fészerbe, és rámcsörgött, ha megszomjazott. Ha az aláírására volt szükségem, be kellett csúsztatnom a küszöb alatt a papírokat, kopognom, és várnom, hogy a felismerhetetlen betűit odakaparva visszalökje.
Egy hajnalon aztán lenyomtam a kilincset. Nem tudom mit vitt rá. Talán csak nyughatatlan voltam, és nem akartam, hogy jobban eltávolodjon tőlem. Talán csak így volt megírva valahol.
Az ajtó résnyire nyílt, én pedig belestem.
Sid a foteljában ült, alig kétméternyire a tévétől. Kis éjjeli lámpa fénye esett a fotel melletti üvegek halmára. A polcokon, a könyvek tetején por. A falon egy kép, ami a cukorgyár legsikeresebb műszakjáról készült. A tévé az ötvenes évek utolsó túlélője lehetett, a belőle áradó harsány vetélkedő viszont nagyon is új.
– Ki írta a Requiem című zenedarabot? – kérdezte a műsorvezető a tőle kitelő legnagyobb színpadiassággal.
Az idősebb nő a válaszadás helyzetébe kényszerülve bajban volt. Ajak megnyílt, mintha ismerné a megfelelő szavakat, majd lassan, reményvesztetten becsukódott.
– Mozart – mondta Sid a fotelból. – A helyes válasz Mozart.
– Mozart – közölte a műsorvezető. – A helyes válasz Mozart.
A nő elégedetlenül csettintett szájával, Sid lenézőn kuncogott, és összefonta ujjait a mellkasán.
Nem akartam hinni a szememnek. Az ember, aki ismerte a jövőt, azzal múlatja az időt, hogy ostoba tévéműsoroknál akarja okosabbnak érezni magát.
– Tudja-e – emelte fel mutatóujját a műsorvezető. – Hogy a legendák szerint ki suttogott Mozart fülébe, miközben a Requiemet komponálta?
– Az Ördög – mondta Sid.
A nő az öklébe harapott.
– Az Ördög? – kérdezte bizonytalanul.
A közönség tapsolt.
Sid, anélkül, hogy felém fordult volna, azt mondta:
– Kerüljön beljebb Victoria, ha már nem tudta megtartani a kérésem, és betört ezen a korai órán.
Az utolsó lélegzet megakadt a mellkasomban. Ostoba voltam. Hiszen, mindent tud előre. Valószínűleg, már akkor tudta, hogy beosonok, mikor még meg sem fordult a fejemben. Sid Morrow a jövő embere. Átverhetetlen.
– Sajnálom – mondtam.
– Dehogy sajnálja. Nem bánja, hogy így tett. Bár később, néhány év múlva, mikor majd megérti, valóban bánni fogja.
Feltápászkodott. A fotel nyikorgott, ő pedig nyögött. Megöregedett, mióta nem láttam. Megpocakosodott, és a szeme alatti táskák is meghíztak. A nadrágja kinyúlt, az ülepe lelógott, a keze remegett.
Ostoba lettem volna, ha azt a kérdést várom, hogy: mit akar? Tudta jól, hogy mit akarok. Abban a pillanatban egy pillanatra összekapcsolódtunk az időben – az időben, ami semmi meglepetést nem tartogatott már számára – és megértettem, milyen unalmas is lehet előre tudni az élet minden egyes mozdulatát. Nincs váratlan látogató, nincs filmvégi csattanó.
– Nem hagyja nyugodni a kíváncsiság, igaz? Vajon miféle ember lehet a vén Sid. Hát ilyen. Aki megpróbálja folyamatosan részegen tartani a fejét. Az alkohol örök gyógyszer. A szerelmi bánaton kívül gyógyítja a mindennapok szürke kórját, véd a halál közelségétől, ha az éppen az ember lányát ragadja el... és igen. Talán még az időbetegségre is megoldás. Olykor. Ha eleget iszom, összekavarodnak a képek. A múlté, és a jövőé. Akkor van egy perc nyugtom.
Meglepett a szóáradat. Talán még soha nem beszélt hozzám ennyit. Beteg ember volt, engem pedig lelkifurdalás gyötört.
– Ne haragudjon – mondtam. – Többet nem rontok magára.
– Tudom – válaszolta, és mosolygott. – Menjen csinálja meg a mai számot. Aztán jöjjön vissza éjfélre. Ha még valóban kíváncsi.
– Itt leszek, ígérem.
– Hát ne tegye. Pontosan tudom, hogy itt lesz – mondta, azzal visszaült a vetélkedő elé.



Yard egyetlen rádióállomást tudott eltartani. A város legmagasabb épületében béreltek stúdiót. Aznap éjjel Sid és én ott álltunk a ház tetején, a rádiótorony tövében, és a várost néztük.
Sokat írtam már a városról, mégsem tudtam, hány lelket számlálnak ezek az utcák. Sid egy alkalommal azt mondta: „Ti újságírók gyakran túl közel hajoltok a hétköznapokhoz, ezért nem látjátok az ilyen Yard kaliberű monstrumok szépségét, vagy csúfságát. Elvakítanak a részletek.” Igaza lehetett.
A torony mellett állva, a szétfutó sugárutakat, a fényes épületeket, és a sötét tereket néztem. Sid Morrowra, és arra, amit ő akart mondani nem tudtam felkészülni, az ő szemén át a világ... nagyon más volt.
– Látja a Covelat sétányt? – kérdezte. A karja a magasba lendült, ujja nyugat felé mutatott, ahol a napot már egy ideje elnyelte a vasbeton horizont. – Egy nő igyekszik hazafelé éppen. Szürke kosztümöt visel. Az apjától kapta egy éve, és éppen két perc múlva szakad majd el, mikor egy férfi megtámadja a táskájáért. A táskában nincs pénz, csak fél doboz cigaretta és két régi mozijegy.
Szólni sem tudtam. A szememet erőltettem, hogy jól lássak mindent a sétányon történő dolgokból. A keskeny ösvény, a lámpákkal, padokkal kétszáz méternyire lehetett. Mégis szinte hallottam a nő cipőjének koppanásait a kockaköveken.
Egy alak vágódott ki a bokrok közül. A földre lökte a nőt, és kirángatta az ujjai közül a táskát, majd újra eltűnt az árnyak közt. A nő sikoltott. Ma is emlékszem, hogy a hangtól, még ott a rádiótorony tövében is a fülemre tapasztottam a kezem.
– A könnyebbel kezdtem – közölte Sid. – Fontos a fokozatosság. Meg akarom kímélni az elméje épségét.
Hiába vártam, hogy valaki a sétány felé rohan, hogy segítsen. Senki sem érkezett. A nő sikoltozása lassan alábbhagyott. A Covelaton megint csend lett.
– Most az következik – Karja felemelkedett, ezúttal a pályaudvar sötét monstruma felé mutatott, túl az Union-körtéren. – Két perccel múlt éjfél. Az utolsó vonat hamarosan megérkezik. Sokaknak valóban ez lesz az utolsó vonat.
Esküszöm mosolygott. Akkor még azt hittem, hogy azért lubickol mások tragédiájában, mert ez tompítja a saját fájdalmát, a családja széthullását, a lánya elvesztését. Később rájöttem, az ok sokkal prózaibb. Sid Morrow megpróbált együtt élni a dologgal. Bánthatta, hogy mások egyszerűen csak élvezik az életet, ő pedig csak a borzalmat látja. Élni akart ő is. Ennyi volt a magyarázat.
A város határában az acélsínpár ikerkígyóin a vonat fényei közeledtek.
– Az állomáson az irányító részeg. Tegnap diagnosztizálták gyomorrákra. Másfél üveg konyakot vedelt be a műszakkezdés óta. Nemcsak a váltót nem állította át, de a vészjelző automatikát is kikapcsolta.
– Ne! – ez volt minden, amit mondani tudtam. A síneket figyeltem. A fények a városszéli cementgyár mellett világították meg az ipartelep falát. Azután hirtelen oldalra rándultak. A szerelvény lefutott a pályáról, átgázolt egy kis épületen. A kocsik összecsuklottak, némelyik harmonikaszerűen összepréselődött. Fém recsegett, de az egész túl messze történt ahhoz, hogy halljam az utasok utolsó ordítását.
– Tennünk kellett volna valamit. – Kerültem Sid pillantását. A rádiótorony sötétbe vesző antennáját néztem. Talán azt vártam, hogy odafentről valaki visszanéz.
– Sajnálom – mondta egyszerűen Sid. – Isten rossz megváltót választott maguknak.



Hajnalban megittunk egy kávét, és a városban száguldó mentőautókat néztük egy kocsma ablakából. Sid egy italt rendelt a szomszéd asztalnál ülő nőnek. Először nem értettem, mit akar ezzel, de azután a nő telefonja megcsörrent. Mikor felvette, nem szólt bele semmit, csak hallgatott, majd eleredtek a könnyei. Miközben elrohant Sid azt suttogta felém, hogy a nő férje a vonaton volt, majd rendelt magának egy konyakot.
Azon a reggelen, ott a bárban, sokáig néztem Sidet. Próbáltam elképzelni, milyen lehet így élni. Előre látja a tragédiákat maga körül, a háborúkat, véres tömegpusztulásokat. Tudja, mikor éri utol a halál. Egyszer egy filozófusról írtam cikket, a nevére nem emlékszem, csak a szavaira. „Isten mindent sejt előre.”
Sid Morrow több volt, mint sejtette magáról. Nem csupán Isten kiválasztottja, hanem Isten maga. Az univerzum kiismerhetetlen önkényének köszönhetően, egy szomorú Isten.
– Ma lefekszik velem – közölte váratlanul Sid. Máskor talán pofon vágtam volna, vagy azonnal faképnél hagyom... – Szánalomból teszi, de nem bánom. Túl öreg vagyok, és túl kevés maradt nekem ahhoz, hogy a hiúságommal törődjem. – ... de most némán tűrtem a szavait. Minden úgy lesz, ahogy mondja. Belenyugodtam. Egy kicsit talán olyan lettem, mint ő.
Az utolsó néhány évét együtt töltöttük. Sid nyolcvankettőben halt meg. A harmadik infarktusa vitte el. A szíve nem bírta, sem az italt, sem a jövőt. Az utolsó estélyén nem búcsúzkodott, nem ébredtem a zokogására sem, pedig pontosan tudta, hogy aznap vége. Csendben ment el. Nyugalomban. Úgy, ahogy élni szeretett volna.
A kazettákat a temetés után találtam meg. Az éléskamrába gyűjtötte őket. A padlótól egészen a plafonig ért a kupac. Több ezer hanganyag, bármiféle rendezettség nélkül, úgy, ahogy Sid összezavarodott fejében megjelenhettek a képek. Mindent megörökített. Forradalmak, nukleáris balesetek, terrorizmus, háborúk, összeomló gazdaság. Minden, ami egy ezredfordulón megtörténik velünk. Emberek és népek jövője szalagra mondva.
Tudta, hogy meg fogom találni. De vajon tudta, hogy mit gondolok? Tudta-e, hogy mit cselekszem, mikor ráébredek, hogy engem állított a maga helyébe?
A házzal együtt felgyújtottam mindet.



Megrázó évek voltak. A vele töltött idő megváltoztatott. Azt hittem, soha többé nem fogok tollat, mert ez a világ nem mond nekem már semmi újat. Minden ott volt az elégetett kazettákon. Valaki már látta a történéseket, és megörökítette. Én nem akarok második lenni.
A lapnak is vége lett Siddel. Nincs több kazetta, nincs többé holnapi hírek.
Most mégis írok. Nem magamnak, hanem neki. Mert Sid és az ő története megéri. Azt akarom, hogy önök is megismerjék a jövőlátó tragédiáját. De arról fogalmam sem lehet, hogy megjelennek-e ezek a szavak valaha valahol. Nem tudhatom, és ez a tény megnyugtat. Áldott bizonytalanság. Megpróbálom szeretni a kétséges holnapot, bármit is hozzon. Olykor a legjobb, ha becsukjuk a szemünket, és egyszerűen belépünk a sötétbe.