Fiction Kult

Noha az olasz Umberto Eco a kortárs világirodalom egyik jelentős alakja, nálunk csak az elmúlt néhány év során vált széles körben ismertté és népszerűvé, elsősorban a történelmi kalandregényei révén. A XIV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretein belül személyesen is tiszteletét tette kis hazánkban az olasz tollforgató, mint díszvendég, így végre a hazai olvasók is találkozhattak vele, s a szerencsésebbek be is szerezhettek tőle egy dedikációt a kedvenc könyvükbe. Azt azonban már kevesebben tudják talán, hogy Eco nemcsak regényeket ír, hanem számtalan novella és esszé is fűződik a nevéhez, és rendszeresen publikál különféle olasz napi-, és hetilapok hasábjain is (L'Espresso nevű olasz hetilapban megjelent írásaiból egy válogatást olvashatunk magyarul a Gyufalevelek című kötetben), egyszóval igen sokoldalú és széles látókörű szerző.
Aki először találkozik Eco műveivel, többnyire A Rózsa neve című regényt olvassa el, hiszen ez a leghíresebb, amelyből nagyjából húsz évvel ezelőtt (egész pontosan 1986-ban) film is készült, Sean Connery főszereplésével. Azonban ez nem mindig van így. Töredelmesen bevallom, én még csak nem is hallottam sem a regényről, sem a filmváltozatról, amikor valamilyen alkalomból, már nem is emlékszem pontosan, mi volt az, egy ismerősöm meglepett egy Eco regénnyel. Mindig fenntartással kezelem a kortárs szerzők alkotásait, kiváltképp, ha azelőtt még csak nem is találkoztam a nevével, azonban többen is bíztattak, hogy olvassam el bátran, nem fogom megbánni. Igazuk lett, valóban élvezetes regény volt, a vége felé már alig tudtam letenni – ez volt A tegnap szigete. Ezután már én kerestem Eco többi regényét, és sorra olvastam őket; előbb A Rózsa neve, aztán A Foucault-inga következett a sorban, s vártam a következőt.
A Baudolino című regény valamikor 2003 derekán jelent meg nálunk, újabb gyöngyszemmel gyarapítva az Eco regények sorát. Mondanom sem kell, ismét abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy megleptek a könyvvel, így nem is akadt más dolgom, minthogy elolvassam.
Ha nagyon kritikusan akarnék fogalmazni, azt mondanám, ez a regény ugyanaz, mint A Tegnap szigete, csak más a helyszín és mások a szereplők. Ennek azért valahol van egy kis igazságalapja, hiszen a Baudolino stílusa és szerkezetisége is igen hasonló a másik műéhez – bizonyára Eco is úgy vélekedett, hogy a győztes csapaton ne változtass elv alapján jár el, csak míg sok másik író esetében ez végül egy felejthető „második részként” születik meg, addig neki sikerült ezt elkerülnie, és nagyon is jó regényt alkotott.
A történet, amely a Német-Római Császárság idejében játszódik, az 1160-as évektől indulva, a főhős, Baudolino, kalandjait meséli el, a gyerekkorától kezdve. Baudolino egy észak-itáliai város szülötte, ahonnan ifjú kora ellenére Rőtszakállú Frigyes udvarába kerül – maga az uralkodó fogadja fel –, hogy segítsen neki eligazodni az örökkön perlekedő észak-itáliai városok közötti ügyekben. Baudolinóról azonban hamar kiderül, hogy igen agyafúrt egy gyerek, s emiatt szinte az első pillanattól kezdve bonyodalmakba keveredik, amiknek köszönhetően Frigyes végül Párizsba küldi, hogy tanuljon. Itt aztán Baudolino megismerkedik a világi dolgok legjavával – szerelemmel, bódítószerekkel és jó néhány különös alakkal. Olykor hazalátogat az udvarba, s ilyenkor akarva-akaratlanul is belecseppen Frigyes különféle háborúiba. Eközben persze cimboráival egy olyan dolgon töri a fejét, amely egyenesen a Német-Római Császárság sorsát igyekszik új irányba fordítani. Neki is látnak, hogy mindenféle mendemondák és homályos történetek alapján hamis levelet írjanak Frigyesnek János pap nevében. Ezt a levelet végül el is juttatják az uralkodónak, aki megbízza őket, hogy a nevében keressék meg János pap titokzatos országát. Baudolino és társai pedig felkerekednek, hogy mindenre fényt derítsenek.
Hogy a kalandokban bővelkedő utazás végül miként ér véget, nem árulom el (akik olvsták már a könyvet, úgyis tudják), had élvezze végig az olvasó a fordulatos történetet. Aki kedvelte Roberto történetét A tegnap szigetében, az feltehetően Baudolino kalandjaiban sem fog csalódni, s ebben nagy segítségre van Eco könnyed stílusa, amely egyszerre szórakoztató és humoros, ugyanakkor történelmi regényhez hűen, nagyon részletesen és hitelesen ábrázolja a kor eseményeit és személyeit. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Baudolinoék utazása során a valóság és a képzelet kicsit eltorzul, mintha a János pap hamis levele valahogy mégis valóságossá válna az út során, ahogy a hazugságok bűvöletében mindannyian kezdik elhinni, hogy, amit kitaláltak, az a színtiszta igazság.
Zárszóként ismét csak azt tudom mondani, hogy Eco nagyot alkotott. Persze ez csak az én véleményem, amit valamennyire beárnyékol, hogy a kedvenceim között tartom számon az olasz mestert, de biztos vagyok abban, hogy sokan vélekednek még így erről a könyvről.