Fiction Kult

Az Arthur mondakör mind a mai napig nagy gondot okoz a történészeknek, mivel nem sikerült egyértelműen meghatározniuk, hogy Arthur király létezett-e egyáltalán. A témában folyó kutatások arra az eredményre vezettek, hogy feltehetően az időszámításunk szerinti VI. században élt egy Arthur (Arthus) nevű brit fejedelem és hadvezér, akit sokra becsültek, s akinek nevéhez számos sikeres hadjárat fűződött Britanniában a betolakodók ellen. A hagyomány Arthur nevéhez kapcsolja az 516-os badon-hegyi csatát, ahol a kelták valószínűleg véglegesen megállították a betörő angolszászokat. Az ásatások Cadbury környékére helyezik Arthur civilizált, fejlett udvarát, mely megegyezhet a néphit lovagkirályának várával, Camelottal. A meglévő adatok tehát azt bizonyítják, hogy ez a személy lehetett a híres breton legenda alapja.
A brit monda azonban nem maradt a szigetek területén, továbbterjedt Németországba, Franciaországba, s hamarosan egész Európa kulturális kincsévé lett. Így rengetegen feldolgozták a témát: például William of Malmesbury és Geoffrey of Monmouth a tizenkettedik században, vagy Marie de France, az angol királyi udvarban élő híres francia költőnő. A krónikákat kezdetben latinul írták, az átdolgozásokat pedig szinte mindig franciául – a francia hatás és a normannok miatt. A történet először a tizenharmadik században jelent meg angolul, egy Layamon nevű szerzetes átdolgozásában. Ezek az ősi, pogány mondák az átköltések hatására keresztény mondákká, hőstörténetekké szelídültek, s így érkeztek el a francia Chrestien de Troyeshez és a német Wolfram von Eschenbachhoz.
De e művek csupán a breton mondakör egyes részeit dolgozták fel. A teljes összefoglalás jóval később, a tizenötödik században következett be. Ekkor írta meg Sir Thomas Malory Arthur királynak és vitézeinek, a Kerekasztal lovagjainak históriáját. Malory a Rózsák háborúja időszakában, kalandorként élt, s kora, a késő középkor erősen befolyásolta szerzeményét. Noha kénytelen volt megtartani az eredeti, immár mesévé lett monda szövegét, könyve tizennégy-tizenötödik századi történetté alakult. Művét, mely három fő részre tagozódik – az Arthur királlyal kapcsolatos mondákra, a szent Grál legendájára, illetve Tristan és Izolda történetére – 1485-ben nyomtatták Caxton westminsteri nyomdájában. A huszadik században is készültek feldolgozások, többnyire Malory nyomán, például John Steinbeck Arthur király című regénye és természetesen T. H. White modernebb feldolgozása.
A monda szerint Angliában a zsarnok Uther Pendragon király uralkodott, aki egy cornwalli törzsfő feleségével, Igraine-nel hált együtt, s az ő törvénytelen gyermekükként született meg Arthur. Az újszülöttet Merlin, a varázsló vette magához, s egy vidéki nemes, a becsületes Sir Ector gondjaira bízta. Így Arthur a földesúr fia, Sir Kay mellett nevelkedett tovább, de a gyermek tanítója Merlin maradt.
Mikor Uther váratlanul utód nélkül meghalt, és megüresedett a trón, viszály tört ki a nemesek között. Ekkor jelent meg egy kápolna előtt a kőbe foglalt kard, melyet csak Anglia leendő királya húzhatott ki. Arthurnak – aki Sir Kay fegyverhordozójaként szolgált ebben az időben – sikerült kihúznia a pengét, s így lett ő Anglia királya.
Uralkodása idején megfékezte a cornwalli Lot királyt és a hozzá csatlakozó „tizenegy kelta király” szövetségét, valamint sikeres hadjáratokat vezetett a római trónkövetelők ellen. Lot király boszorkányos felesége, a szép Morgause azonban mágiája segítségével magába bolondította a királyt, s fiút szült neki: a púpos Mordredet. Arthur csak később tudta meg, hogy Morgause Igraine – saját anyjának – lánya. Az uralkodó elkeseredésében hajóra rakatta Anglia minden csecsemőjét, hogy elpusztuljon a bűnben fogant gyermek, de csoda történt. Mordred megmenekült, Morgause pedig felnevelte, s négy fiát, Gawaine-t, Agravaine-t, Gareth-et és Gaherist Arthur udvarába küldte.
Eközben Arthur megszerette és feleségül vette Leodegrance király lányát, a szép, de meddő Guinevere-t. Esküvőjükre a hozomány mellett egy kerek asztalt és száz lovagot is küldött apósa, akikből megalakult a Kerekasztal köre. Céljuk a gyengék védelmezése, a fölösleges vérontás megelőzése és a közbiztonság megteremtése volt. A lovagok emellett kötelezték magukat arra, hogy az év végén beszámoljanak jócselekedeteikről, kalandjaikról egymásnak.
Idővel bajtársai közül az apródból lett lovag, Sir Lancelot lett Arthur legjobb barátja, aki szerencsétlenségére beleszeretett Guinevere királynőbe. E szerelmi háromszögön alapult a későbbiekben a legnemesebb, legbátrabb lovag tragédiája.
A Kerekasztal lovagjait említve, nem feledkezhetünk meg egyik legfőbb feladatukról, a Szent Grál kereséséről sem. A Grál eredetileg pogány, kelta szimbólum, csak a monda során nyer keresztény tartalmat: ez az a kehely, melybe Arimatheai József felfogta Krisztus vérét. A szent Grált csak egy tiszta életű ember találhatta meg, aki nem más volt, mint Sir Galahad, Sir Lancelot Elaine-től fogant gyermeke.
Miután rendet teremtettek az országban és már nem volt mit tenniük a lovagoknak, a Kerekasztal intézménye züllésnek indult. Mordred viszályt szított az udvarban, s igyekezett mindenkit Lancelot és Arthur ellen fordítani. Mikor kimondta a nyilvánosság előtt, hogy Guinevere csalja Arthurt, a király kénytelen volt – saját törvényei szerint – legjobb barátja, Lancelot ellen fordulni. Arthur így máglyahalálra ítélte saját feleségét, akit Lancelot megmentett ugyan, de a kirobbanó háborúskodásnak a pápai kegyelem sem vethetett véget. Arthur kénytelen volt francia földön harcolni Lancelot ellen, miközben Mordred Angliában kikiáltotta magát királynak.
E hírre tért végül haza Arthur, s ütközött meg fiával. A végső csatában megölte Mordredet, de maga is halálos sebet kapott. A legenda szerint ekkor egy varázslatos hajó jött érte, és elvitte Avilion (Avalon) szigetére, ahonnan kész újra eljönni, ha népének szüksége van rá. Ezért áll ez a sor az állítólagos glastonburyi síron: „Hic jacet Arturus, rex quondam rexque futurus” – Itt nyugszik Arthur, a hajdani s majdani király.