Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Március – Április
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (10)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Angliai legendák

Nagyvilág | Beküldte: RV | 2011.01.22. 15:31

KépA fantasztikus irodalomban számtalanszor találkozhatunk olyan történeti elemekkel, szereplőkkel, helyekkel, vagy eseményekkel, amelyek eredete egy-egy vélt vagy valós hiedelemre, legendára, népszokásra nyúlik vissza. Ebben nincs semmi meglepő és szokatlan, hiszen megszámlálhatatlan mennyiségű monda, népszokás, hiedelem alakult ki az elmúlt századok során az egyes népek, kultúrák fejlődése, történelme során. Ezek között bőven akad olyan, amelynek semmi köze a valósághoz, de igen sok esetben a legendák, hiedelmek történelmi eseményekre, személyekre vezethetők vissza; persze még ezeket is kellő fenntartással kell kezelni, hiszen semmi sem igazolja teljes mértékben, hogy létezik a Loch Ness-i szörny, vagy akár a vámpírok. Mindazonáltal mégis szükségesek e – olykor ostobának – tartott legendák, mert megszínesítik egy-egy nép kultúráját, és – ahogy azt nyitó gondolatként is említettem – szinte kiapadhatatlan forrást biztosítanak a fantasztikumhoz.
Ennek apropóján gondoltuk azt, hogy egy kicsit elmélyedünk bizonyos népek, területek legendáiban és mondáiban. Első utunk Angliába vezet, hiszen vitathatatlanul ez az egyik olyan vidék, ahol – némi túlzással – szinte minden fűszálhoz kötődik valamilyen régi történet. Nem kell sokat töprengnünk, és máris eszünkbe jut a híres Artúr-mondakör, Robin Hood alakja, vagy az olyan rejtélyes helyek és lények köré szőtt legendák, mint Avalon, vagy a már említett tavi szörny. E történeteket tekintve, természetesen igen alapos kutatás mellett, sok esetben fel lehet tárni az adott legenda vagy néphiedelem eredetét, azonban e mondák döntő többségében a forrás gyakorlatilag megállapíthatatlan, vitákra és találgatásokra adva okot. Persze e legendák többsége ma már csak mese, átszorultak az irodalmi művek, válogatás kötetek hasábjaira, és nagyon kevesen hisznek bennünk. Ugyanakkor van egy-két olyan is, amelyek kapcsán a mai napig furdalja az emberek oldalát a kíváncsiság, és próbálják megtalálni az igazságot, vagy legalább egy hihető magyarázatot rá.
Kezdjük az angliai néphiedelmek és legendák világában zajló kóborlásunkat a sziget keleti partjainál, Norfolk, Essex és Suffolk megyékben. E területek egyik leghíresebb legendája a többnyire Black Shuck néven emlegetett hatalmas fekete kutya szelleméről szól. Úgy tartják, hogy ez a történet már jóval azelőtt is létezett, hogy 1577-ben egy suffolki városka templomában lejegyezte volna a helyi pap. Noha több forrásban többféle formában is fellelhető az állat elnevezése, a hozzáértő kutatók szerint Black Shuck neve két lehetséges eredetre vezethető vissza – az egyik az óangol scucca szó, amely démont jelent, a másik a helyi nyelvjárásban használatos shucky kifejezés, amelynek jelentése annyit tesz, bozontos. Bárhogy is van, ahhoz semmi kétség nem fér, hogy ez a legenda is kellő inspirációt adott Sir Arthur Conan Doyle-nak, amikor a Baskerville-i kísértet című Sherlock Holmes epizódot megírta. Ahogy az eredete sem bizonyos, úgy a kinézetéről is megoszlanak a vélemények. Egyes városokban úgy mesélik a történetet, hogy Shuck nem több egy megtermett kutyánál, amelyiknek nagyon sötét a szőre és vicsorgós a pofája, ám másutt méretét tekintve Képleginkább egy lóhoz hasonlítják, torzonborz szőr borítja, és a szeme vagy zölden, vagy vörösen izzik. Bizonyos elbeszélésekben fej nélkül jelenik meg, másokban apró ködfellegen úszik a levegőben. Azt tartják róla, hogy ahol felbukkan, illetve, aki meglátja, annak bajt hoz a házára, és rettegésben tartja családja minden tagját. Ennek kissé ellentmondanak azok a változatok, amelyben a szellemkutya védtelen nők védelmezőjeként jelenik meg.
Black Shuck felbukkanásáról két híresebb feljegyzés olvasható, mindkettő Suffolk megye egy-egy városában esett még, még a XVI. század vége felé. Blythburgh papjának jegyzetei alapján 1577. augusztus 4-én jelent meg a fekete kutya, és betört a templomba. Végigrohant az épület főhajóján, átugrott az oltáron, megölt egy férfit és egy fiúgyermeket, majd a templom északi ajtaját kidöntve távozott. Rombolása következtében a templomtorony összedőlt. A beszámoló szerint a bestia távozásakor az északi ajtó keretén fekete égésnyomok keletkeztek, amelyekhez hasonló foltok a mai napig felfedezhetők az ódon templom ajtaján. Hasonló esetről számolt be ugyanazon a napon egy másik város, Bungay papja, Abraham Flemyng atya is: „Ez a fekete kutya, vagy maga az ördög egy ilyen bestiális álcában (csak Isten a megmondhatója ennek), végigrohant a templomon hatalmas sebességgel és páratlan kecsességgel. Átrobogott az emberek között, látható alakban, és amikor elhaladt két ember mellett, akik térdre ereszkedve imádkozának a mi Urunkhoz nagy elmélyedéssel, elharapta mind a kettő nyakát, és ahogy ők ott térdelének, meg is haltak gyorsan.” Más források szerint a templom ajtaján található nyomok villám, vagy még inkább a Sátán műve, s a helybéliek gyakran az Ördög ujjlenyomataiként emlegetik őket. Egy rövid rigmus is megemlékezik erről:

„S a templom lángokban álla, ahogy a szörny
Felbukkant az alvilág tüzes poklából,
Az oltár felé rohanva sokakat meg harapott,
Kiknek vér buggyant a torkából.”


Sok évvel ezelőtt az essexi Chelmsfordban is látták ezt a pokoli ebet, amelyet szoktak olykor a Végzet Kutyájának is nevezni. A szóbeszéd szerint azok, akik látták (vagy látni vélték) a bestiát, egy éven belül elhaláloztak, valamilyen különös, vagy ritka kórság következtében.
Kísértethistóriákban és efféle népi legendákban egyébként számtalan hasonló szellemkutya létezik különféle néven, alakban és formában. Nem is kell túl messzire mennünk, hiszen Anglia északabbra fekvő megyéiben is terjeng egy hasonló mendemonda egy bizony Gytrash nevű lényről, amely a kereskedelmi utakon magányosan vándorlókat kísértette. Egyes elbeszélés szerint lovak, öszvérek, vagy éppen nagy testű kutyák alakját öltötte magára, és elcsalta az óvatlan utazókat, akik aztán végüket lelték az ismeretlen vidéken, ám más források szerint épp az ellenkezőjét tette, visszaterelte az eltévedteket az útra. A legtöbb helyen azonban gonosz lényként írják le, amely külsőre nagyon hasonlít a Black Shuckra. Nemcsak Doyle-t fogták meg a szellemkutyás históriák, hiszen Charlotte Brontë Jane Eyre című regényében is megjelenik: „Ahogy az a ló felém közeledett a szürkületben, eszembe jutott Bessie egyik észak-angliai kísértethistóriája a Gytrash nevű lényről, amely ló, öszvér, vagy éppen kutya alakjában jelent meg a nem túl forgalmas utakon és megrémítette az utazókat. Ám a lódobogásba más hang is vegyült, és hirtelen megjelent egy hatalmas, fekete-fehér kutya. Pont Képúgy festett, ahogy Bessie történetében is – oroszlánszerű, szőrös bestia, nagy, busa fejjel és furcsán izzó szemekkel…” Annak ellenére, hogy a legenda bizonyára jóval korábbra nyúlik vissza, mégis a Brontë regényében szereplő leírást tartják az első forrásnak, amely aztán a későbbi utalásokat ihlette.
Szintén Anglia keleti fertályáról, egész pontosan Lincolnshire-ból származik az a történet, amely a Tiddy Mun nevet viselő lápi szellemről szól. Az általában hosszú, ősz hajú és bozontos szakállú öregemberként ábrázolt jelenésről azt tartották, hogy ő uralja a Fens (ez egy kelet-angliai mocsárvidék, kissé északra Essex megyétől) vizeit és a lápok felett megülő sűrű ködöt. Szürke, koszos rongyokat viselt, hogy minél nehezebb legyen őt meglátni szürkület során, és a nevetése egy bíbic kiáltásához volt hasonlatos. A történet, amelyről először M. C. Balfour egy 1891-es írása tesz említést, jóval korábbi, nagyjából a XVII. századra nyúlik vissza. Egy elbeszélés szerint a mocsári szellem pestissel és mindenféle más ragállyal átkozta meg a környék falvait, mert megdühödött azon, hogy a Fens mocsarait le akarják csapolni (a XVII. század során egy Cornelius Vermuyden nevű holland származású mérnök valóban tett több próbálkozást is arra, hogy a Fens vidékének lápjait lecsapolva termőföldekhez juttassa a környékbeli gazdákat). Az átkot követően aztán a falusiak összegyűltek egy teliholdas éjjelen, és vödrök-kel visszahordták a vizel a lápba, hogy kiengeszteljék a lápi szellemet és bocsánatot kérjenek. Mikor végeztek, felharsant egy bíbic hangja, és reggelre megszűntek a betegségek. Azóta számtalan történet született a Tiddy Mun alakja körül, ám mindegyik megemlíti, hogy alapvetően nem egy gonosz szellemről van szó, hanem afféle őrzője ő a lápnak. Ezért ha a mocsarak vize veszélyeztette a környező falvak lakóit, azok éjszaka összegyűltek, és azt kiáltozták: „Tiddy Mun, te névtelen, vadak lettek a vizeid!” Ezt ismételgették egészen addig, míg egy bíbic fel nem rikoltott, ekkor hazamentek, és másnapra az áradás visszahúzódott. A történetet Charles de Lint író is megörökítette, beemelve Yarrow című novellájába.
Természetesen a kísértethistóriák szereplői között nemcsak állatok, vagy mocsári rémek találhatók, hanem szomorú sorsú személyek, vagy éppen boszorkányok. Először lássunk egy példát az előbbire. A shropshire-i Newport városkából ered Madame Pigott szomorú története. A monda szerint egy bizonyos Pigott úr, aki egy igen rossz modorú ember volt, feleséget választott magának, hogy biztosítsa a neve fennmaradását, és továbbadhassa üzleteit. Elvett egy megfelelő rangú nőt, azonban egyáltalán nem szerette, és nem sokkal az esküvő után már újra Londonban dorbézolt ledér nők társaságában, mintegy megkoronázva üzleti útjainak sikereit. Eközben az otthon magára hagyott hitvesében egyre csak gyűlt a keserűség. Idővel teherbe esett, ám mivel gyenge volt és sokat betegeskedett, a gyermek születése is veszélybe került. Amikor az orvos látta, hogy baj van, és nem tudja megmenteni az asszonyt is és a gyermeket is, választás elé állította az urat. Ő természetesen a gyermeket választotta. Ezt meghallotta az asszony is, és mielőtt meghalt volna, megátkozta urát. Nemcsak ő, de a gyermek is odalett. Ettől a naptól kezdve az asszony nyughatatlan szelleme minden nap megjelent a ház körül; fájdalmasan sírt, és egyre csak cirógatta a karján tartott, rongyokba öltöztetett csecsemőt. A szellem elsétált a ház előtt, és felbaktatott a Cheyney dombra, ahol leült az öreg fák gyökereire, és keservesen jajveszékelt. Az emberek sötétedés után messzire elkerülték a dombot, mert nem akartak találkozni a szellemmel. Idővel a szerencsétlen asszony szelleme egyre vadabb lett, riogatta az utazókat, és végül a környékbeli papok segítségével sikerült bebörtönözni egy palackba, amelyet előbb egy közeli tóba hajítottak, ám mivel innen Madame Pigott szelleme kiszabadult, újból elfogták, és immár a newporti temető kápolnája alatt ásták el. A város mellett található Cheyney dombot ma is sokszor csak úgy emlegetik, mint Madame Pigott dombja.
Ha már a boszorkányok is szóba kerültek, akkor említsük meg azt az észak-angliai Lancashire megyéből eredő történetet, amely egy gonosz folyami boszorkáról, Zöldfogú Jenny-ről szól (Jenny Greenteeth), aki olykor egyszerűen Gonosz Jenny-nek is szoktak nevezni. Az általában zöld bőrű, hegyes fogú és hosszú hajú nőként leírt banya a történetek szerint a folyópartokon, vagy kisebb sziklákon üldögél és a haját fésülgeti, aztán ha valaki túl közel merészkedik hozzá, vagy megszólítja, akkor magával rántja a vízbe, és addig szorítja magához, míg a szerencsétlen meg nem fullad. Egyesek szerint Gonosz Jenny történetének nincs is semmi alapja, pusztán azért találták ki, hogy az óvatlan és rosszalkodó gyermekeket távol tartsák a veszélyes sodrású patakoktól. Így volt-e, vagy sem, nehéz eldönteni, mindenesetre e történet alapján formálta meg Ridley Scott az 1985-ben készült Legenda című filmje egyik szereplője, Meg Mucklebones alakját.

Kép

Érdekes történet még Herne, a vadász legendája, akit a windsori erdő lovas kísérteteként tartanak számon, és számos korabeli versben is felbukkan a neve. A XIV. századra visszanyúló történet szerint Herne II. Richárd király szolgálatában állt, mint vadász, és őrizte a windsori erdőt. Egy alkalommal megmentette királya életét, amikor azt egy vadászat során sarokba szorította egy szarvas, ő maga viszont súlyosan megsebesült. Egy varázsló a mágia révén meggyógyította ugyan, de ehhez fel kellett használnia a haldokló állat maradék életerejét, aminek következtében Herne ugyan meggyógyult, de fejéből agancsok nőttek ki, és elveszítette vadászképességeit. A király többi vadásza kicsúfolta, kiközösítette, és végül maga a király is elbocsátotta a szolgálatból. Másnap, amikor a királyi kompánia vadászni indult, megtalálták a szerencsétlenül járt vadászt, amint holtan lógott egy magányos tölgy ágára felakasztva magát. Az a fa állítólag ma is ott áll a windsori kastély kertjében – igaz, erről megoszlanak a vélemények, hogy pontosan melyik is az a tölgy a kastély kertjében, hiszen a századok során jó sokat kivágtak, és másokat ültettek a helyébe. Az egyik legelső feljegyzés erről a történetről William Shakespeare nevéhez fűződik, aki a The Merry Wives of Windsor című 1597-es komédiájában így örökítette meg:

„Néha itt, a windsori erdőben felbukkan éjjel egy vadász,
Ki fején hatalmas agancsokkal körbejárt egy tölgyet.
Aztán nekiront, míg vér nem buggyan a fejéből.
Hallottál már ilyen rémről, hiszen jól ismered a történetet,
Nem más ez, mint Herne, a vadász.”


Habár Shakespeare csak nagyon körvonalasan írja le a szellemet, sok mindenben igazodik a legendához. Az egykori vadász kísértetét sokszor vélték látni a windsori erdőben, elsősorban egy bizonyos tölgyfa közelében, sőt, még az 1920-as évekből is vannak feljegyzések ezzel kapcsolatban. A leírásokban Herne szelleme hatalmas agancsokat visel, halovány zöld fényaura veszi körül, és többnyire a tölgy közelében tartózkodik, de egyes elbeszélésekben lóháton nyargal keresztül az erdőn, más vadászok, démoni kutyák, és szarvakkal rendelkező óriás baglyok társaságában. Azt tartják, hogy megjelenése rossz előjel nemcsak a környék, de leginkább a királyi család számára.
Szemezgetésünk végén ugorjunk egy nagyot, és a középkori népi hiedelmek után lássunk egy városi legendát a XIX. századból, amely a titokzatos Rugóláb Jack (Spring Heeled Jack) alakját lengi körül. Ez a különös alak az elbeszélések szerint a viktoriánus kori Londonban bukkant fel időről időre, és azzal keltett igazán feltűnést, hogy szokatlanul magasra és messzire volt képes elugrani. Az első megjelenését nagyjából 1837 őszére teszik, és bár a fennmaradt leírások viszonylag részletesen számolnak be róla, még sincs pontos kép arról, hogy ki vagy mi is volt ő valójában; egy maskarába öltözött ember, vagy netán egy gonosz, ördögi lény. A legtöbb forrás úgy taglalja, hogy Rugóláb Jack egy rémisztő külsejű, ördögi vonásokkal (karmos kéz, vörösen izzó szemek) rendelkező, az áltagosnál alacsonyabb férfi volt. Ennek ellentmondóan egyes feljegyzések szerint viszont magas volt és vékony, egy igazi úriember öltözetét viselte, és semmi „ördögi” nem volt a megjelenésében. Megint mások szerint kék tűzet lehelt az orrából ugrálás közben, és az ujjai végén hegyes, éles vaskarmokat hordott. És mindennek tetejében volt, aki azt állította, hogy Rugóláb Jack folyékonyan beszél angolul.
KépA hivatalos feljegyzések szerint először 1837-ben vélték látni – egy üzletember éppen hazafelé tartott, elhaladva a Barnes Temető mellett, amikor váratlanul egy izmos, „ördögi” megjelenésű (hegyes fülek, és izzó, átható tekintetű szemek) férfi toppant elé, minden nehézség nélkül átugorva a temetőt körbeölelő, több ember magasságú kerítés felett. Egy ideig farkasszemet néztek, majd az idegen eltűnt. Még ugyanebben az évben egy Mary Stevens nevű ifjú hölgy is találkozott a rejtélyes alakkal, aki ezúttal már nem bizonyult ártalmatlannak. A lány beszámolója szerint a férfi egy érintéssel ledermesztette, letépte a ruháit, és csókolgatni kezdte az arcát, ám az érintése „hideg és visszataszító volt, mintha egy hulla ért volna hozzám”. A következő napokban aztán több hasonló esetet is jelentettek, és a titokzatos alak rendszertelen megjelenései még hosszú éveken keresztül folytatódtak. Rugóláb Jack hihetetlenül népszerű lett, s abban az időben szinte csak róla szóltak a hírek az újságban. Számos elfogott bűnöző is azt vallotta, hogy ők rejtőznek a nőket rémisztgető alak mögött, de soha nem sikerült senkire sem rábizonyítani, hogy valóban ő volna az. 1845 után már egyre kevesebb alkalommal jelentették a fel-bukkanását, és azt követően már csak elvétve lehetett hallani a megjelenéséről, ám mivel ezek Londontól távol eső városokban történtek, nem kerültek bele a hivatalos feljegyzésekbe. Bárki is volt Rugóláb Jack, ekkorra vagy meghalt, vagy felhagyott fura hóbortjával.
Soha senkire nem sikerült rábizonyítani, hogy ő rejtőzik Rugóláb Jack jelmeze mögött, de azt mindig igyekeztek cáfolni, hogy valóban valamilyen ördögi lény volna. Egyes kutatók szerint elképzelhető, hogy egy ír nemes, Waterford márkija, Henry de la Poer Beresford áll a dolog mögött. Róla köztudott volt, hogy kedveli a durva tréfákat, nem retten vissza egy kis dulakodástól, fogadásból bármire kapható, és előszeretettel környékezi meg a nőket, bármikor, bármilyen helyzetben, ráadásul Rugóláb Jack első felbukkanásainak ideje alatt éppen Londonban tartózkodott. Ám hogy az összes többi, ez a feltevés sem igazolódott be sosem. Mindazonáltal Rugóláb Jack kultikus alakja lett a kornak, és számtalan alkalommal jelentek meg róla különféle történetek a kor fantasztikus irodalommal foglalkozó lapjaiban.
Ezzel végére értünk rövid angliai barangolásunknak. Természetesen ezek a történetek csak apró szemek a brit szigetek legendáinak homoktengerében, de bizonyára ugyanez a helyzet más népek és kultúrák esetében is. Egy biztos, a legendák és hiedelmek kiváló forrást biztosítanak a fantasztikus irodalomhoz, hol egy teljes történet, hol csak egy-egy karakter formájában. Felbecsülhetetlen örökség ez, amely szerencsére kiapadhatatlannak tűnik.



RV

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

Sütiszörny 2011.01.30. 10:54 | # 3
Avatar
sabic írta:
Erről a Rugóláb Jack-ről eddig nem is hallottam.


Eddig én is csak Rugóláb Seriffről hallottam. cheesy

 

RV 2011.01.24. 18:23 | # 2
Avatar
Eredetileg nem volt olyan rusnya, mint a filmen. w00t

 

sabic 2011.01.24. 11:47 | # 1
Avatar
Erről a Rugóláb Jack-ről eddig nem is hallottam. Érdekes, hogy még ilyen későn is kialakulhatnak legendák (pláne egy nagyvárosban, és nem a vidéken). Arra viszont kíváncsi vagyok, hogy ha Zöldfogú Jenny olyan undorítóan nézne ki, mint a Legenda című filmben, akkor ki a fene merne annyira közel menni hozzá meglesni, hogy el tudja kapni, és magával rántani a folyóba. cheesy Kíváncsian várom a folytatást.