Fiction Kult

Az egész az ötvenes években kezdődött. Ez az időszak nem csak a nyugati, de a szovjet tudományos-fantasztikus irodalomban is újat hozott. Ekkor jelentek meg Jefremov kulcsregényei, melyek egy újfajta irányt mutattak, sorra kerültek ki a nyomdákból az SF művek, új folyóiratok, antológiák jutottak el az olvasókhoz, akik egyre jobban érdeklődtek a zsáner iránt. Ekkor történt az is, hogy két ismeretlen fiatalember, két testvér, egyedi hangú novellákat kezdett megjelentetni. Műveik hamarosan kitűntek az áradatból, és elindulhattak azon az úton, ami a legismertebb orosz SF szerzőkké tette őket.
Az idősebb testvér, Arkagyij, 1925-ben született Batumiban, egy apró, Fekete-tenger parti grúz városban. Apja újságíró, végzettségét tekintve művészettörténész volt, anyja tanítónő. Öccse, Borisz, már Leningrádban (a mai Szentpéterváron) született 1933-ban. Mindkét fiú nagyon okos volt, de érdeklődésük különbözött. Arkagyij, miután 1949-ben elvégezte a moszkvai Katonai Idegennyelvi Intézetet tanítóként, majd a Távol-Keleten japán tolmácsként dolgozott. Az ötvenes évek derekától mint angol és japán fordító tevékenykedett, többek között neki köszönhetik az oroszok több tudományos-fantasztikus mű, pl. John Wyndham, Harry Harrison, Clifford D. Simak vagy Abe Kobó munkáinak fordítását. Ezzel szemben Borisz jobban vonzódott a matematikához és a fizikához. A Leningrádi Egyetemen végzett, mint csillagász-asztronómus, majd a híres pulkovói obszervatórium (Leningrád) munkatársa lett, több tudományos munkát is publikált.
Az írással először Arkagyij kezdett el foglalkozni, ő már a második világháború előtt is írogatott, ezek a próbálkozások azonban elvesztek Leningrád világháborús ostromakor. Borisz csak később, az ötvenes években kezdett az írás felé fordulni.
„Gyermekkorunktól kezdve mindketten kedveljük a fantasztikus irodalmat. Jules Verne, Alekszandr Beljajev, Conan Doyle, majd később Wells, Alekszej Tolsztoj, Capek, Jefremov – túlzás nélkül mondhatjuk, kora gyermekségünktől foglalkoztatták képzeletünket.
Az írás kényszere elsősorban úgy jelentkezett nálunk, mint reakció a színvonalas fantasztikus irodalom hiányára a háború utáni időkben.”
Első novellájuk végül 1958-ban jelent meg, ez volt A jövevények, melyből később a Kívülről című kisregényt írták (Metagalaktika 6). Már 1955-ben elkezdtek dolgozni első regényükön, ez 1959-ben meg is jelent A bíborszínű felhők bolygója címmel (СТРАНА БАГРОВЫХ ТУЧ, idehaza a Robur magazinban közölték folytatásokban). E mű hamar népszerűvé tette őket, a Naprendszer meghódításáról szóló történeteik ma is szórakoztatóan hatnak a fogékony olvasóra. Hőseik mind igazi pionírok, olyanok, amilyennek a kor szovjet hősét képzelték: állhatatosak, ismerik a technikát (ami nem az ellensége, hanem a barátja az embernek) és mindig végrehajtják céljukat, de eközben mindvégig megmaradnak embernek. Azonban az 1961-ben megjelenő, Ugrás a jövőbe (ПОЛДЕНЬ, XXII ВЕК, tükörfordításban „Delelő, a XXII. század”) című munkájuk már valami másnak a csírája volt. Történeteik elmélyültek, sokkal komplexebb problémákat kezdtek el boncolgatni, és gyakran olyan témákat is megpendítettek, amelyek a rendszer cenzorainak is bántotta a szemét. Hiába váltak a Szovjetunió legismertebb tudományos-fantasztikus szerzőivé, még nekik is meg kellett hajolniuk a cenzúra előtt. Több regényük csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg, más munkájuk, mint pl. az 1969-es Lakott sziget (ОБИТАЕМЫЙ ОСТРОВ) a szovjet összeomlásig meg sem jelenhetett. Ettől függetlenül írásaikkal hatalmas népszerűségre tettek szert. Nem csak a kommunista blokk országaiban – így Magyarországon – jelentek meg műveik, hanem Nyugat-Európában – Franciaország, Olaszország, Anglia –, az USA-ban, Dél-Amerikában és Japánban is. Az igazi világhírnevet és nemzetközi elismerést akkor kapták meg, amikor kisregényük, a Piknik az árokparton (ПИКНИК НА ОБОЧИНЕ, magyarul több kiadást megért, előfordul még Piknik a senki földjén címmel is) 1977-ben megkapta a John W. Campbell-emlékdíjat. Emellett ugyanezen műért odaítélték Spanyolországban a Jules Verne-díjat, és több írásuk is díjat nyert a Szovjetunióban. Érdekesség, hogy az ugyancsak 1977-ben felfedezett 3054 Strugatskia aszteroidát róluk nevezték el. 1987-ben a Brighton-i WorldConon Guests of Honor díjjal tüntették ki őket munkásságukért, és ők az egyetlen szovjet szerzők, akiket az amerikai monográfiák – mint Brian Aldiss Trillió éves dáridója – kivétel nélkül megemlítenek.
Írásaik ugyan a tudományos-fantasztikum területén helyezkednek el, mégsem a tudomány, hanem az egyén, a társadalom, az ember áll a történeteik középpontjában. Vszevolod Revics szovjet kritikus így írt erről: „A Sztrugackijék által megtett út többé-kevésbé az egész szovjet fantasztikus irodalomra jellemző. Évről évre világosabbá válik, hogy e műfajnak nem a valószínűtlen tudományos és technikai hipotézisek felvetése és halmozása a feladata, és nem is az, hogy népszerűsítő párbeszédekben a kibernetika vagy termodinamika alapelemeit ismertesse. Mindinkább tért hódít az a felfogás, hogy a fantasztikus műfaj feladata: elmélyülten figyelni a jelen és a jövő erkölcsi és társadalomlélektani problémáit, és emlékezetes, mértékadó jellemeket alkotni.”
Ha le is vesszük a fenti idézetből a korszakra jellemző ideológiai felhangot, jól látható, hogy a testvérek élen jártak az „emberarcú SF” írásában. Erre a legjobb példa az un. Delelő-univerzumba tartozó műveik.
Ez a több regényt és kisregényt magában foglaló világ, valamikor a XXII. században indul, az emberiség delelőjén. A Sztrugackij fivérek jövőképükben sokat merítettek Ivan Jefremov munkáiból, mint Az Androméda-köd vagy A Bika órája, de egyszersmind túl is léptek rajtuk. Jefremov egy utópikus szocialista világot képzelt el, ahol az egyénnek nincsenek már teljesíthetetlen szükségletei, így minden erejét a társadalom, ill. más fajok, más „emberiségek” fejlődésére, segítésére fordíthatja. Sztrugackijék Földje is hasonló: megszűnt a kapitalizmus, egy tökéletesen jóléti társadalom képe rajzolódik ki. Amiben különböznek azonban Jefremov műveitől, az az embernek az univerzummal kapcsolatos viszonya. A XXII. században jelennek meg az ún. Progresszorok, ezek a különlegesen kiképzett emberek, akiknek az a feladatuk, hogy segítséget nyújtsanak a fejletlenebb civilizációknak, mindezt azonban a színfalak mögül, titokban. A regények figurái mind híres Progresszorok: Leonyid Gorbovszkij, akitől az egész program ered, Gennagyij Komov, Rudolf Sikorski, Jakov Vanderhause (bizonyos fordításokban Wonderhouse) és Makszim Kammerer. Az emberiség célját más civilizációk segítésében találja meg, de – ahogy A kölyök (Малыш, 1971) című regényben megfogalmazzák – a valódi indok erre az, hogy idegen perspektívából szemléljék önmagukat. A regények korántsem a zökkenőmentes progresszori tevékenységről szólnak. Az írópáros igyekezett felvonultatni az összes problémát, amit az ilyen tevékenység felvethet, kezdve az erkölcsi kérdésektől az idegenek elutasító magatartásáig és a teljes meg nem értésig. Sőt, a Vándorok személyében még egyfajta tükröt is helyeztek az emberiség elé: ugyanis a kései műveikben felvetődik az a probléma, hogy a Vándorok, ezek az embereknél évmilliókkal fejlettebb lények ugyanazt csinálhatják az emberekkel, mint a Progresszorok más fajokkal. Végül a szerzőpáros utolsó, 1985-ös Delelő-regényében, a Válaszd az életet címűben (ВОЛНЫ ГАСЯТ ВЕТЕР) végképp kiábrándul a progresszorságból.
A testvérpár irodalmi nagyságát jelzi az a tény is, hogy a világhírű szovjet filmrendező, Andrej Tarkovszkij az ő művük alapján készítette el Sztalker (Сталкер) című filmjét 1973-ban. Stanislaw Lem, akinek Tarkovszkij szintén adaptálta regényét (Solaris), ugyan mereven elutasította saját művének filmváltozatát, Sztrugackijék ezzel szemben kiálltak a Sztalker mellett. „Néha érdekes leveleket is kapunk. Így az utóbbi időben meglehetősen sokat írnak Sztalker című filmünkről. Ez a kisregényünk, a Piknik a senki földjén motívumai alapján, Andrej Tarkovszkij rendezésében készített film heves vitát váltott ki a nézők körében – nem véletlenül. Tarkovszkij rendkívül sajátos, ragyogó rendezőegyéniség, okos és a jelenkor problémáit érzékenyen átélő művész. A Sztalker elképesztő és különös alkotás. Mintha a XXI. századból érkezett volna hozzánk; mintha valaki sokáig figyelte volna a jövőből az emberiséget, aztán létrehozta annak filmbeli képét, napjaink emberi létezésének tömör mechanizmusát.”
A film elkészítéséről így írnak: „A film forgatókönyvének munkája nehéz volt és borzasztóan érdekes. Előre elhatároztuk, hogy mindenben engedünk a rendező óhajainak, miután jól tudtuk, hogy a szolgai megfilmesítés eredménye nem lehet önálló, jelentős műalkotás. Át kellett fordítanunk a kisregény legfontosabb gondolatait a film nyelvére, ez pedig jelentősebb átdolgozás nélkül lehetetlen. Végül kilenc különböző forgatókönyv készült… Mi pedig átformáltuk, újraszabtuk az anyagot, egészen addig, amíg a rendező azt nem mondta: állj, ez kell nekem!...
A fantasztikus művészet a filmben még nem mondta ki az utolsó szót, de az olyan filmek, mint Stanley Kramer Az utolsó partja és Tarkovszkij Sztalkere valami fontos és jelentős kezdeményezés csírái.”
A Sztalker mellet még további műveiket is filmre vitték. A Fogadó a Halott Alpinistához (ОТЕЛЬ „У ПОГИБШЕГО АЛЬПИНИСТА”) című regényükből 1979-ben Grigorij Kromanov készített filmet. A hétfő szombaton kezdődik (ПОНЕДЕЛЬНИК НАЧИНАЕТСЯ В СУББОТУ) című regény inspirálta Konszantyin Bromberget 1982-es Varázslók (Чародеи) című filmje elkészítésében, Alexand Sukorov pedig az Egymilliárd évvel a világvége előtt (ЗА МИЛЛИАРД ЛЕТ ДО КОНЦА СВЕТА) című regényből A sötétség napja (Дни затмения) címmel forgatott filmet 1988-ban. A következő évben mutatták be Peter Fleischmann Nehéz istennek lenni (ТРУДНО БЫТЬ БОГОМ) című német-szovjet koprodukciós filmjét, melyben többek között a nagy német filmrendező-óriás, Werner Herzog is szerepelt. A tervek szerint hamarosan elkészül ugyanebből a regényből Az arkanari mészárlás története (История арканарской резни) című mozi az orosz Alekszej German rendezésében, köszönhetően az utóbbi időben tapasztalható orosz filmkészítő láznak. Ennek a filmdömpingnek hála 2006-ban, A rút hattyú (Гадкие лебеди) című, magyarul még meg nem jelent regényből készült adaptáció Konsztantyin Lopusanszkijtól, ill. idén mutatták be a két részes, látványos és nagy költségvetésű Lakott sziget című filmet Fjodor Bondarcsuk rendezésében.

Sajnos azonban minden sikernek vége szakad egyszer. Jelen esetben ez az idősebb testvér, Arkagyij 1991-es halálával következett be. Ezután Borisz mindössze két regényt írt, azokat is Sz. Vityickij álnéven, legutóbbit 2003-ban. Többek között megpróbálta lezárni a Delelő történetét, de ez testvére nélkül már nem sikerült neki. Jelenleg inkább csak mint vendég vesz részt a különféle rendezvényeken.
A Szrtugackij testvérek munkássága egyedülálló a tudományos-fantasztikus irodalom történetében. Hatásuk az egész szovjet-orosz SF-en érződik, elég csak Szergej Lukjanyenko Csillagok-sorozatára (Ugrás az űrbe) gondolnunk. A fivérek maradandót alkottak, éles szemmel megmutatták a világ igazi arcát, ha kellett, leleplezték a kommunizmust, bírálták a kapitalizmust, az emberi kicsinyességet, a babonákat, az idealizmust, és mindent, ami akadálya lehet annak, hogy egy jobb és szebb holnapot építsünk föl magunknak itt a Földön, nem pedig a távoli csillagok között.
„És az élet, ami az életben a legfontosabb, a Földön marad. A legfontosabb különben mindig a Földön marad. […] A legfontosabbat itt, a Földön kell keresni.” (Újonc a világűrben, 1962)

források:
Kuczka Péter utószava A kölyökhöz (Kozmosz Könyvek, Bp., 1977.)
Kuczka Péter utószava a Fogadó a Halott Alpinistához (Kozmosz Könyvek, Bp., 1981.)
A Lakott sziget utószava (Metropolis Media, Bp., 2009.)

A szerzők művei a Könyvtárban