Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (14)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – XIII. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2011.07.27. 19:38

Wade hol a monitoron futó számsorokat, és a grafikus kijelzőn formálódó alaktalan foltokat, hol pedig Hannelore fürgén mozgó hosszú, kecses ujjait figyelte, amint azok végeláthatatlan parancssorokat ütöttek be a konzol billentyűzetén. Amikor nekiláttak egy kis gyakorlásnak, a fiú még érzett magában valamennyi lelkesedést, hogy végre egy kicsit alaposabban is megismerheti a mátrix lényegét, és esetleg nemcsak a nyilvános adattárolókban rejlő információkhoz tudhat majd hozzájutni, hanem kissé bizalmasabb dolgokhoz is. Nem akart hackerré válni, de úgy vélte, egy-egy ellopott információ olykor komoly üzletekhez is hozzásegítheti. Azonban az érdeklődése minden egyes parancssorral csökkent, miután rádöbbent, hogy a mindenki számára hozzáférhető adatbankok csillogó-villogó világa csupán díszlet, és a belsőbb rétegek koszos és sötét szerkezete nemcsak útvesztőkkel, hanem számtalan potenciális veszélyforrással is tele van. Éberségre, összpontosításra és kitartásra volt itt szükség a biztos boldoguláshoz, és Wade nagyon is jól tudta, hogy e tulajdonságok nem tartoznak az erősségei közé.
Hannelore viszont nagyon is értette a dolgát. Gyors volt, ravasz, és tudta, hogy merre keresse azokat az adatokat, amelyeket meg akart szerezni, ugyanakkor kellőképpen óvatosan tette mindezt, elkerülendő a szükségesnél nagyobb feltűnést, vagy az árgus szemekkel fürkésző védelmi rendszereket. A nagy cégek minden pénzt megadtak volna egy ilyen tehetséges hackernek, azonban a kibertér kalózai túl büszkék és öntörvényűek voltak ahhoz, hogy utasításra barangoljanak a mátrixban; a szabadság mindennél fontosabb volt, meg persze a dicsőség és a hírnév, amelyet egy-egy komolyabb cég adatbázisainak feltörése jelentett. Lorie nem tűnt ilyennek, annak elle-nére sem, hogy a Szökőkút megemlítése lényegesen sokat emelt a lelkesedésén.
– Ha csak ábrándozol, a legegyszerűbb VGA-n is el fogsz vérezni – jegyezte meg a lány, és abbahagyta a gépelést a billentyűzeten.
Wade úgy kapta fel a fejét, mintha álomból ébredt volna.
– Persze, bocs – morogta, és megpróbálta a monitorra fókuszálni a tekintetét.
– Ez így nem lesz jó – rázta meg a fejét a lány, és megnyomott egy gombot a konzolon, mire a mátrix kristályvilága bezúzott üvegként, darabokra hullva enyészett el a semmiben.
Kihúzta a vezetékeket a csatlakozóiból, és kikapcsolta a monitort; a képernyő vibrált még egyet-kettőt, mintha haláltusáját vívná, aztán elsötétült. Wade is kicsatlakozott, a halott kígyókra emlékeztető vezetékeket gondosan letette a konzol mellé, és a lányra nézett. Hannelore szeme tompán csillogott – a mátrixból való visszatérést követő percek egyik megszokott tünete –, arcán tétova árnyék pihent, és kedvesen mosolygott. Mint Maggie. A fiú érezte, ahogy az emlékek hulláma előtör elméje mélyéről, de nem volt ereje, hogy megállítsa őket. Látta, ahogy Lorie szája mozog, de a szavait nem hallotta, fülében a tengerpartot nyaldosó hullámok morajlása lüktetett, és a félhomályba burkolózó szoba látványát felváltotta az óceán szürkesége.
A tengerpart volt Maggie kedvenc helye. Szeretett kiülni a sziklákra, figyelni és hallgatni, ahogy a hullámok előbb kiemelkednek, aztán fodrozódni kezdenek, végül hatalmas robajjal szétterülnek a parti köveken. Mindig azt mondta, hogy a tenger monoton zúgása megnyugtatja. Csak ült a sziklán, nézte a nyílt vizet, és a fejét szótlanul a fiú vállára döntötte. Wade átkarolta, magához húzta, és úgy érezte, megtalálta a boldogságot. Minden olyan tökéletesnek tűnt, hogy néha maga sem hitte az egészet, de a lány mosolya, hajának illata, ujjainak finom cirógatása újra és újra elhessegette a zavaró gondolatokat. Aztán lassan elromlottak a dolgok. Maggie már nem akart lejárni a tengerhez, megszaporodtak a viták közöttük, szinte mindennapossá váltak, végül egyik nap a lány szó nélkül lelépett. Összecsomagolta a holmiját, és még csak egy üzenetet sem hagyott. Wade magába roskadva ült az üres szobában, meredten bámult az ajtóra, és várta, hogy Maggie betoppant rajta, ám senki sem jött.
A fullasztó emlékekből egy lökés rántotta ki; felnézett, egyenesen Lorie rosszalló tekintetébe.
– Ebben az állapotban nem leszel túl hasznos az akcióban – csóválta a fejét.
– Néha eszembe jut egy-két rossz emlék – morogta a fiú némi bűntudattal a hangjában. – Nem vészes, majd igyekszem összpontosítani.
– Az kevés – mondta a lány, miközben felvette a cigarettás dobozt az asztalról, kihúzott belőle egy szálat, és rágyújtott. – Ha nem vagy képes végig odafigyelni, akkor halott vagy. Ha jól sejtem, olyan helyekre kell majd betörnünk, ahol nem olcsón beszerzett, középkategóriás VGA-k, hanem a legjobb minőségű, katonai cuccok védik az adatokat. – Hanyagul útjára engedett egy füstkarikát. – Persze mindent fel lehet törni, de egy ilyen szintű rendszer ellen elég egy apró hiba, és soha többet nem lesz alkalmad kicsatlakozni. Szedd össze magad, különben úgy végzed, mint a haverod!
Wade sóhajtott.
– Rendben.
– Ez nem volt túl meggyőző.
– Ahogy én sem vagyok biztos semmiben – vonta meg a vállát a fiú. – Én csak meg akartam tudni, hogy miért kellett meghalnia a barátomnak, eszembe se jutott, hogy belekeveredjek a vállalatok közötti hatalmi harcokba. Nekem semmi közöm ehhez az egészhez!
A lány a fejét csóválta.
– A dolgok nem így működnek, Wade – mondta. – A tolvajok és seftesek között talán, de ahol nagy pénzek forognak, ott csak egyetlen módon lehet idő előtt kiszállni. – Kezét egy hanyag mozdulattal elhúzta a nyaka előtt. – Másképp aligha. Az, hogy te mit gondolsz, senkit sem érdekel. Frankie látta a Szökőkutat, te ismerted Frankie-t, azaz lehetséges veszélyforrás vagy, és az ilyeneket mindenáron ki kell iktatni. Ez a cégek észjárása.
Wade felállt az asztaltól, odasétált a hűtőhöz, és kivett belőle egy üveg sört. A kupakot a konyhaszekrény széléhez érintette, aztán a tenyerével ráütött egyet. Halk pukkanás hallatszott, a kupak a földre esett, és begurult a szekrény alá. A fiú nem fárasztotta magát azzal, hogy lehajoljon érte. Kortyolt egy nagyot a sápadt italból.
– Nagyon sokat tudsz erről a világról.
– Garazov mellett volt időm alaposan megtanulni a leckéket.
– Hogy találkoztál vele?
A lány nekitámasztotta a csípőjét az asztal lapjának, és unottan kifújta a tüdejében kavargó cigarettafüstöt. A tekintete a szemközti falra akasztott förtelmes festményen időzött.
– Elég szokványos történet – mondta. – Amikor hozzájutottam az első konzolomhoz, én is csak egy voltam az új generáció tehetséges hackerei közül. Nem volt bennem túl sok ambíció, de valahonnan pénzt kellett szereznem, és ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. Ugyanazt csináltam a mátrixban, amit te az utcákon. Apró, de mocskos munkákat teljesítettem pofátlanul kevés pénzért, és hiába hajtogattam magamnak, hogy egyszer majd vége lesz, rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen áltatom magam. Ennek sosem lesz vége. Talán bele is törődtem ebbe, viszont elkezdtem odafigyelni a részletekre; gyakoroltam, és rengeteg időt töltöttem a mátrix feltérképezésével. Jobb akartam lenni másoknál. A legjobb akartam lenni.
Wade keserűen elmosolyodott.
– Frankie épp ugyanilyen volt – mormolta. – A legjobb akart lenni.
– Ebben nincs semmi meglepő – fordult Lorie a fiú felé, és hamis mosolyra húzta a száját –, minden hacker a legjobb akar lenni. – Szívott egyet a lassan leégő cigarettából. – Én is azt hittem, hogy az vagyok. Egyre merészebb dolgokat vállaltam be, néha a csak a magam szórakoztatására, azonban az egyik ilyen akcióm finoman szólva is balul sült el. Másnap megjelent nálam egy öltönyös figura a három agyondrótozott gorillájával, és közölte, hogy vagy neki fogok dolgozni, vagy megismerkedem a fájdalom különleges dimenzióival. Így kerültem a jó öreg Donald mellé.
– Don nem szokott fenyegetőzni. Mit követtél el? Lecsapoltad a számláit?
– Csak az egyiket – vigyorgott a lány.
Wade felnevetett.
– Azért megnéztem volna a nagy Donald Garazov arcát, amikor rádöbbent, hogy egy nagy rakás pénze hirtelen levegővé vált.
– Nem volt tőle boldog. – Elnyomta a cigarettát, és elgondolkodva fordult vissza a festmény felé. – Akkor utáltam neki dolgozni, de be kell látnom, hogy hasznos néhány év volt. Jártam olyan helyeken, ahová egyébként sosem jutottam volna el, és rengeteget tanultam az igazán nagykutyának számító kalózoktól.
– Akkor minek szálltál ki?
Lorie megvonta a vállát.
– Mondjuk úgy, megváltottam a szabadságom.
– Nem biztos, hogy jobban jártál.
– Te is pontosan tudod, hogy mennyit ér a szabadság – mondta a lány. – Aki teheti, igyekszik egyedül boldogulni, és egy kalóz is leginkább akkor képes a nagy dobásokra, ha a maga ura lehet. Ha nincsenek se korlátok, se szabályok, csak a cél.
Wade felsóhajtott.
– Frankie is a maga ura volt, mégis ez okozta a vesztét.
– A szabadság épp olyan veszélyes, mint amilyen értékes is, és a dogok nem mindig tökéletesek, Wade. Egyszer sikerül, egyszer nem.
– Nem hinném, hogy ez ennyire egyszerű.
A lány nem felelt, csak megint megvonta a vállát. Megfordult, rátámaszkodott az asztalra, és leállította a számítógépeket; az apró ventilátorok tompa zúgása néhány pillanat múlva elenyészett, és csend telepedett a szobára. Wade a felemelte a kezében tartott sörösüveget, és az alján lötykölődő habos lét bámulta olyan tekintettel, mintha abból próbálná meg kiolvasni a jövőt. A szobát megvilágító lámpák fénye megcsillant az üvegen, és ahogy egy kicsit elfordította, torz tükörképének tekintete szegeződött rá vissza. Egy pillanatra farkasszemet nézett saját magával, aztán megrázta a fejét, és felhajtotta a maradék sört, és az üres üveget letette az asztalra.
– Az nem sokat segít – mondta Lorie az üveg felé biccentve.
– Eltereli a gondolatokat – védekezett a fiú.
– De nem szabadít meg tőlük.
– Az már legyen az én dolgom – vágta rá Wade, és a kis lakás másik szobája felé indult, ahol az ágy szerepét betöltő ócska matracok hevertek. Amikor elhaladt a lány mellett, Lorie elkapta a karját. – Hé!
– Ebben most együtt vagyunk benne – mondta nyugodt, de mégis fenyegető hangon. – Mondtam már, hogy ha itt hibázol, akkor halott vagy, és nekem semmi kedvem miattad megdögleni.
Wade lerázta magáról a lány kezét, és arrébb lépett.
– Nem fogom elcseszni, ne aggódj – felelte. – Ennyivel tartozom Frankie-nek.
– Helyes – bólintott a lány. A fiú szemébe nézett, aztán elmosolyodott. – Azt hiszem, tudom, mire van neked most szükséged.

Wade a függővasút ablakán keresztül figyelte az elsuhanó épületek és a különféle holoreklámok összemosódó fényeit. Az épületek megremegtek, elfolytak, szétnyúltak, és az amorf alakok között egyre csak örvénylettek az éles színek – mintha az egész tér eltorzult volna körülötte. Mintha a szerelvény átrepítette volna őt a mátrixba, ahol minden olyan hatalmas és fényes, és most azt várta, hogy mikor hullik körötte minden darabokra. Azonban semmi sem történt. A vasút mozgása lelassult, ahogy beért a következő állomásra, és a környező hangok szinte berobbantak a fiú elméjébe. Az ajtók feltárultak, és a kocsiban utazó utasok nagyobb része megindult kifelé. Az egyikük véletlenül nekiment a fiúnak, és Wade csak az utolsó pillanatban tudta megmarkolni az egyik kapaszkodót, nehogy elessen. Nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát, és amikor körbenézett, tekintete találkozott a mosolygó Lorie-éval.
– Úgy festesz, mint valami drogos – jegyezte meg.
– Úgy is érzem magam – felelte Wade.
Sípoló hang hallatszott, az ajtók fáradt sziszegéssel visszacsúsztak a helyükre, és a szerelvény újra mozgásba lendült. Az állomás fényei elmaradtak mögöttük, és hamarosan a reklámokkal teli toronyházak is; a kocsi a halványan pislákoló fénycsövek beteg félhomályába burkolózott. Lorie elfordult, és kibámult a sötét éjszakába. A fiú megint körbenézett, mintha nem volna biztos abban, hol is van valójában. Az utasok többsége leszállt, és rajtuk kívül csupán néhányan maradtak. Egy öreg, hajlott hátú kínai nő, aki előtt két akkora zsák hevert, mint ő maga; egy könyvet lapozgatott, és nem nagyon törődött a környezetével. A kocsi túlsó végében egy ballonkabátot viselő fekete férfi támasztotta az ajtót, és unottan rágózott. Néha elfordította a fejét, hogy kibámuljon, de tekintete rendre visszatért a tőle nem messze ülő, szemüveges lányra, aki egy kézi konzolon valami videojátékkal szórakoztatta magát.
A függővasút újból fékezni kezdett, és néhány pillanattal később begördült az Onayari állomásra. Lorie megállt az ajtó előtt, és türelmesen várta, hogy kattanjanak a biztonsági reteszek. Wade felpillantott az ajtó feletti kijelzőre, ahol egy vörös lámpa villogott, majd néhány másodperccel később átváltott zöldre. Az ajtó sziszegett, és engedelmesen elhúzódott előlük. Lorie kilépett a félhomályos peronra, ahol egy kartonpapírok alá temetkező hajléktalanon kívül senki sem tartózkodott. Wade is kilépett, mögötte azonnal be is zárult a szerelvény ajtaja, és a vasút úgy viharzott ki az állomásról, mintha kergették volna; utolsó kocsijának vörös szemeit hamarosan elnyelte az éjszaka. Gyorsan végigsiettek a peronon, és egy rozsdás lépcsőt használva hamarosan kiértek egy széles, de nem igazán forgalmas úthoz, valahol a Déli Körzet peremén. A szemközti oldalon kopott toronyházak magasodtak, néhány száz méterrel arrébb pedig egy hatalmas gyártelep elhagyatottnak látszó, ócska kerítéssel elhatárolt területe terpeszkedett. A lány gondolkodás nélkül elindult a kerítés irányába, a fiú követte.
A Déli Körzet meglehetősen különleges terület volt, hiszen keveredett benne a többi kerület néhány jellemvonása. Alapvetően egy tehetősebb réteg lakott itt kisebb, zöld területekkel szegélyezett lakóparkokban, vagy az alig egy éve felújított hatalmas bérházakban. A kerületet átszelő három sugárút mentén óriási üvegpaloták emelkedtek, tele irodákkal, áruházakkal, és olyan lakásokkal, amelyek csak az igazán gazdagok számára volt elérhető. Azonban ezekben többnyire olyan cégek béreltek irodákat, amelyek kiszorultak a Központ csillogó világából, mert nem rendelkeztek kellő mennyiségű tőkével és befolyással. A hatalomért vívott harcban csak a legerősebbek maradtak fent, azonban sokan gondolták úgy, túlélni az árnyékban még mindig jobb, mintha menthetetlenül eltaposna valamelyik vezető vállalat. Ugyanez jellemezte az utcák árnyékosabb oldalán megbúvó bandákat is. Olyan csoportok osztották fel maguk között a Körzet területét, amelyek kiszorultak a város azon színtereiről, ahol a különféle alvilági szervezetek nem tűrtek meg maguk mellett kisebb-nagyobb vetélytársakat. Némelyik banda ugyan megpróbált szembeszállni, ám ezek ostoba, eleve halálra ítélt kísérletek voltak, és nyomukban nem maradt más csak halottak tucatjai és töméntelen vér. Aki túl akart élni, inkább a meghátrálást választotta; köztük a kolumbiaiak is, akik meg sem próbálták felvenni a harcot a Watanabe vállalat által pénzelt japán maffiával, inkább átengedték a belső területeket, így válhattak a Déli Körzet királyaivá. Persze voltak más bandák is, de azok mind a kolumbiaiak ellenőrzése és szabályai alatt léteztek.
Az emberek ezekből a háttérben zajló eseményekből persze nem sokat érzékeltek, és megelégedtek annyival, hogy a Körzetben az átlagosnál alacsonyabb volt a bűnözés. A kolumbiaiak rendet tartottak a területükön, szavakkal, tettekkel, és olykor vérrel is, ha szükségesnek bizonyult; az NCP sosem avatkozott bele, köszönhetően a kolumbiai drogbárók és a rendőrség korrupt vezetői között megköttetett íratlan egyezségeknek, így a járőrkocsik általában csak akkor érkeztek meg egy-egy helyszínre, ha az összetűzések már véget értek. Talán ennek volt köszönhető, hogy a Déli Körzetben jóval több szórakozóhely létezett, mint a város bármely más pontján, hiszen az NCP szemet hunyt minden felett, amíg a bandák betartották a feltételeket, és nem veszélyeztették a lakosságot a torzsalkodásaikkal. Hogy eközben az utcákat gyakorlatilag ellepték az olcsó kolumbiai kokainszállítmányok és más egyéb drogok, szinte senkit sem érdekelt.
Elhaladtak a kerítéssel határolt terület mellett, befordultak egy keskenyebb utcába, aztán átvágtak egy szebb napokat is látott játszótéren; a hinták láncait leszaggatták, a mászóka szerkezetéből több helyen is kilopták a vasrudakat, a csúszda az oldalára dőlve, összetörve hevert a földön. Még megkerültek néhány szemetes konténert a kis park végében, aztán kiértek egy széles, de mégis elég gyengén megvilágított főútra. Szemben jobbára régi bérházak rogyadoztak, de monoton sorfalukat több helyen is megtörte egy-egy modernebb épület, és néhány neonfényekkel telezsúfolt áruház. Annak ellenére, hogy az utcai világítást biztosító lámpákból csak minden harmadik adott valamennyi fényt, meglehetősen sokan nyüzsögtek a Montgomery Road kopott járdáin – szakadt drogosok, olcsó prostituáltak, jól öltözött stricik és drogdílerek, és a kolumbiai maffia elmaradhatatlan őrszemei. Illetve az a rengeteg ember, akik az utcán kissé lentebb található Smoke klub irányába tartottak, amely Neon City legbotrányosabb szórakozóhelye volt. Általában minden hétre jutott valami történés; hol egy véressé fajuló verekedés néhány bedrogozott fiatal között, hol a látszat fenntartásából végrehajtott rendőrségi razziák, hol a kisebb bandák közötti személyes leszámolások szolgáltatták az eseményt. Ezzel még Wade is tisztában volt, mert ugyan még sosem fordult meg a Smoke klubban, az erre szakosodott újságokból mindig tudomást lehetett szerezni az aktuális hírekről.
Az épület, amelyben a klub helyet kapott, szélesebb és magasabb is volt, mint a körülötte lévők, és láthatóan sokat költöttek arra, hogy ne csak látványban, de szerkezetileg is megújuljon. Az eredeti tetőszerkezetet elbontották, és egy teljesen újat építettek a helyére, feltehetően azzal a szándékkal, hogy ezáltal még inkább kilógjon a hasonló épületek sorából. Az utcára néző ablakok elé acéllemezeket hegesztettek, és az utcai homlokzatra, nagyjából az első emelet és a tetőszerkezet alja közé, egy hatalmas méretű acélhálót erősítettek, amelyen ember nagyságú, cirkalmas neoncsövek ragyogták bele az éjszakába a hely nevét. Az épület bejáratát is kicserélték, és most egy katonai laboratóriumokra jellemző, vaskos páncélajtó zárta el a bebocsátásra várók útját. Az ajtó két oldalán vörös fény áradt a falba épített, nagy teljesítményű neoncsövekből, és hosszúra nyújtotta a belépést felügyelő, fekete öltönyt viselő biztonságiak földre vetülő árnyékát. Az ajtó hirtelen félrecsúszott, és, miközben egy kisebb társaság belépett a klubba, az odabent tomboló zene egy pillanatra kidübörgött az utcára.
Ahogy közeledtek a bejárat felé, már nemcsak az ajtó feltárulásakor hallatszott ki a zene, hanem átszűrődött a falakon, a repedéseken, és lüktetett, mintha az épület által kilélegzett fáradt levegő lett volna. Dallamfoszlányok és durva basszusfutamok bódító elegye, amely beleitta magát az ember fülébe, átjárta a testét, és úgy dobogott, mintha maga a szív ontaná magából a hangokat. Wade észre sem vette, hogy már nem a körülötte álldogáló alakokat, hanem a zene ritmusát figyeli. Elmerült a tompa zúgásban, és engedte, hogy a feje ütemesen előre-hátra bólogasson. A bódulat azonban nem tartott sokáig, mert éles szóváltás hangjai törtek keresztül a falakból áradó tompa morajláson.
Felkapta a fejét, és csak most döbbent rá, hogy már csak méterekre voltak a bejárattól, ahol éppen egy meglehetősen kirívó öltözetű fiú veszekedett a biztonságiakkal. Az őrök valamiért kifogásolták a fiú öltözetét – amihez hasonlót a sorban állók közül még legalább harmincan viseltek, nem is beszélve azokról, akiket már beengedtek a klubba –, ezért nem akarták beereszteni, és folyamatosan a szabályzatot emlegették. A fiú azonban nem tágított, és amikor az egyik őr előrelépett, hogy elkapja és félreállítsa, egy kisebb csoport ugrott mellé védelmezőn. Egy pillanatig a levegőben lógott egy lehetséges verekedés, amelyben bizonyára a kiberbeültetésekkel felerősített kidobók kerekedtek volna felül, azonban a hajthatatlannak bizonyuló őr hirtelen meggondolta magát, és engedte, hogy a fiú belépjen a klubba.
Néhány perccel később Wade és Lorie előtt is feltárult a vaskos ajtó, és beléptek a Smoke klubba, ahol azon nyomban mellbe taszította őket az üvöltő zene dübörgése. Egy gyéren megvilágított előtérben toporogtak, mert a belső termekbe vezető ajtók előtt is őrök akasztották meg a vendégek zavartalan közlekedését. A fiú az őröket figyelte, és csak most vette észre, hogy mindegyik karját ugyanaz a tetoválás díszítette; a Pokol Lovagjai elnevezésű alvilági csoportosulás eltéveszthetetlen emblémája, egy lángoló koponya. Az egyszerű emberek számára ez a rajzolat nem jelentett semmit, de aki egy kicsit is járatosabb volt az alvilági bandák viszonyrendszerének meg-lehetősen kusza hálójában, rögvest kelletlen grimaszba rántotta az arcát. A Pokol Lovagjai valamikor a Perem legkeményebb motoros bandája volt. Nemcsak a Peremet és a környező városrészeket tartották rettegésben, de azokat a városközi sztrádákat is, amelyeken még zajlott némi áruszállítás. Rendszeresen eltérítették a kisebb konvojokat, ellopták az árut, és megrongálták, vagy rosszabb esetben felgyújtották a járműveket, magukra hagyva szerencsétlen sofőröket a pusztaságban. Egy éve azonban szinte a teljes bandát kivégezte valamelyik maffia. Sokan a japánokra gyanakodtak, mert a jakuzák több kisebb szállítmányozó céggel is tartották a kapcsolatot, és feltehetőleg a Lovagok egyik támadása egy jakuza árut szállító kamiont vett célba, ez idézte elő a csúfos megtorlást. Állítólag a jakuza bérgyilkosok a rajtaütést követően még fél évig vadásztak a banda szerencsésen elmenekülő tagjaira, aztán felhagytak a tisztogatással.
Az egyik őrnek feltűnt, hogy Wade a tetoválást figyeli, és úgy fordította a karját, hogy a rajzolat ne látszódjon, aztán amikor odaértek a klub belsejébe vezető ajtóhoz, az őr gyilkos pillantásokkal mérte végig a fiút. Wade úgy tett, mintha nem ismerte volna a rajz jelentését, de volt egy olyan érzése, hogy az őrt erről nem sikerült teljesen meggyőznie. Elfordította a tekintetét, és amikor felszabadult egy tenyérnyi hely az ajtóban, Lorie-t maga előtt tolva, gyorsan átfurakodott az ezüstösen csillogó ajtókeret alatt.
Egy hatalmas terem szélén álltak, amely zsúfolásig volt táncoló emberekkel. A tánctér közepén magasodott a DJ pultja, amelyet négy női testet mintázó oszlop tartott. A különféle méretű lejátszók és erősítők mögött egy rikító színű mellényt viselő, megtermett fekete fickó vonaglott. Kopaszra borotvált fején folyamatosan vibráltak a LED-tetoválások, napszemüvegén meg-megcsillant a stroboszkópok fénye, és a halántékából a keverőpulthoz csatlakozó vezetékek úgy mozogtak körülötte, mintha egy tenger hullámain hánykolódnának. Úgy tűnt, hogy a zene ütemére rángatja a testét és a karjait, aztán Wade rájött, hogy pont fordítva történik, a zene változik meg az ő mozdulatainak hatására – ebből alakult ki az a szédítő iramú, vad lüktetésű és súlyos zene, amely szinte szétrobbantotta a terem falait. Az emelvény sarkaitól nem messze egy-egy ketrec emelkedett ki a földből, s mindegyikben egy-egy lány táncolt. Mindegyiken latex bőrnadrág feszült, de felsőtestük fedetlen volt, és a mellükön végigcsorduló apró izzadtságcseppek meg-megcsillantak a felvillanó fényekben. Üveges szemmel meredtek a tánctér sötét foltjai felé, érzékszerveiket láthatóan tökéletesen eltompították a különféle drogok.
Az emelvény és a ketrecek körül egyetlen hatalmas masszaként táncolt a rengeteg ember; úgy hajladoztak ide-oda a zene ütemére, mint ahogy a vihar cibálja a túl magasra nyúló fák ágait. Wade nézte, ahogy a karok szinte egyszerre lendülnek a magasba, ahogy a zene sodrása erősödik, és teljesen beleszédült a tánctér forgatagába. A testek olykor egymásnak feszültek, aztán elhúzódtak, a mozgás hirtelen lassú szívveréssé csendesült, ahogy a dübörgő basszus is lelassult. Mint valami lassított felvétel hologramja, úgy vibráltak az alakok a mennyezetbe épített lámpák betegesen vibráló fényében. Az egyik ketrecben vonagló lány egészen nekifeszült a feketére festett rácsoknak, formás mellei áttüremkedtek a réseken, aztán lassan térdre ereszkedett, és az egyik kezével a rácsot markolva, az elhaló zenével összhangban elterült a ketrec alján. A pultban álló DJ hirtelen széttárta a karjait, és a zene abbamaradt. Egy szívdobbanásnyi időre fény vetült az emelvényre, amitől a fickó úgy festett, mint valami túlvilági jelenség, aztán a fények kihunytak, és a zene elemi erővel, szédült iramban dübörgött tovább, magával ragadva a táncoló tömeget.
Lorie a fiúra nézett, de Wade megrázta a fejét; bármennyire is érezte a zene hívását, nem volt kedve táncolni. A lány megvonta a vállát, és belépett a táncoló forgatagba, amely néhány lépés után magával ragadta. Wade arrébb lépett, és nekitámaszkodott a terem falának. Tekintete gyorsan végigsiklott a fel mellett sorakozó asztalok körül ülő alakokon – az aktuális kiberdivatot követő fiataloktól kezdve a helyi dílereken és nagymenőkön át a zavaros tekintetű drogosokig mindenki tiszteletét tette a klubban, az ovális pultnál támaszkodó részegek csupán adalékok voltak az összképhez. Ugyanaz a látvány fogadta, mint Baker Bárjában, annyi különbséggel, hogy itt a zene hangosabb volt, és lényegesen többen voltak. A pultot figyelte, ahol éppen egy rövidre nyírt hajú lány bajlódott az italok kitöltésével. Új lehetett, mert a láthatóan kereste a palackokat, és néha összekeverte az italokat, a társai azonban nem segítették ki a szorult helyzetekben. A borravalókért folytatott küzdelemben egyedül magára számíthatott. Wade elmosolyodott, visszafordult a tánctér felé, és megpróbálta megtalálni az amőbaként szétterülő, majd összehúzódó tömegben Lorie-t.
A lány az emelvény közelében táncolt, szőke haja csapzott sörényként lobogott, ahogy a zene ütemére ide-oda kapkodta a fejét. Szemét lehunyta, kezeit a feje fölé emelte, és miközben ajkai némán formálták valami dalnak a szövegét, úgy hajladozott, mint egy fa a nyári viharban. Mint Maggie. Nem! Elfordította a fejét, de hirtelen úgy érezte, bármerre is néz, mindenhonnan Maggie arca tekint rá vissza. Üvölteni akart, de visszatartotta. Arcát a tenyerébe temette, aztán megdörzsölte a szemét. Csak a fáradtság teszi. Amikor felnézett, újra csak a villódzó fényekben úszó tánctermet látta maga előtt. Megrázta a fejét, és a pult felé fordult; italra volt szüksége.
Bár a pult a tánctértől valamivel távolabb kapott helyet, így is meglehetősen nagy tömegen kellett átvágnia. Kikerült egy kisebb csoport punkot, akik a mennyezetbe és a falakba erősített hangszórókból süvítő zenével mit sem törődve a maguk táncát járták, átfurakodott két asztal között, aztán majdnem fellökött egy vékony, szemüveges lányt, aki szinte a semmiből toppant elé. Wade még azelőtt elkapta, hogy elesett volna, de a lány csak elrántotta a kezét, bemutatott, és egy kéretlen megjegyzést a fiú arcába vágva elhúzott. Wade csak megvonta a vállát, aztán odalépett a pulthoz, ahol elég sokan tolakodtak, de elég hamar sikerült egy kis helyet szorítania magának, némi könyöklésnek köszönhetően. Vele szemben a rövid hajú lány állt, és kissé kapkodva pakolta fel az italokat a pultra – koktélokat, szintetikus energiaitalokat, és jó néhány üveget az egyik olcsó és rosszízű japán sörből. Az egyik üveget azonban véletlenül meglökte a kezével, mire a többi is felborult. Utánuk kapott, de ezzel felborította a koktélos poharakat, és az italok ráömlöttek az éppen fizetni készülő fickóra. Az kiabálni kezdett, de hangjából csak foszlányok jutottak el a pultig. A lány szabadkozott, és láthatóan zavarba jött a szitkozódó alaktól. A megmaradt italokat és üvegeket rátette egy tálcára, és az egészet a még mindig magyarázó fickó kezébe nyomta. Az lecsapta a rongyos bankjegyet a pultra, bele a kiömlött italok tócsájába, és az asztalok felé indult.
Wade közelebb lépett, de a lány nem vette észre, előhalászott egy rongyot a pult alól, és törölgetni kezdte a műanyag felületet. A fiú felemelte a poharakat, hogy megkönnyítse a lány dolgát, aki hálásan elmosolyodott. Egy perc alatt végzett a takarítással, aztán odafordult a fiúhoz. Wade nem erőlködött azzal, hogy megpróbálja túlüvölteni a zenét, ajkai némán formálták a japán sör nevét. A pultos lány bólintott, kivett a hűtőből egy üveget, és óvatosan a pultra helyezte, amelyen egy beépített kijelzőn felvillant a fizetendő összeg. Wade belekotort a zsebébe, és ahogy lány kinyújtott tenyerébe ejtette az érméket, egy pillanatra összeértek az ujjaik. Elnyomott egy mosolyt, megfogta az üveget, és hátat fordított a pultnak. Nem kellett megfordulni, hogy tudja, a lány tekintete őt követi. Furcsa, bizsergető, de egyáltalán nem kellemetlen érzés volt ez, olyan, amilyet már régen nem érzett.
Elsétált az asztalok mellett, és a terem bejáratánál levő lépcsőn felment a felső szintre; ahogy elhagyta a lépcsőfordulót, a zene hirtelen sokkal tompább és halkabb lett. Fent fullasztó félhomály uralkodott, amit csak a padlólemezek illesztéseibe és a mennyezetbe beépített halogének ködös fénye tört meg valamennyire. Itt is kialakítottak ugyan egy táncteret, ám a közepére helyezett pult most üresen áll; a berendezésekből ernyedten lógtak a különféle vezetékek és csatolók, a körülötte elhelyezett lámpák vakon meredtek a mennyezet felé. A tánctér körül vékony falakkal elkerített asztalok sorakoztak, amelyeknél szorosan összebújó alakok sziluettjei derengtek fel, ahogy elhaladt mellettük. Az egyik sarokban talált egy üres asztalt. Leült a kissé szakadt fotelba, lábát kinyújtotta az asztal alatt, fejét hátra hajtva lehunyta a szemét, aztán kortyolt egyet az üvegből. A sör vizes volt és valami szintetikus adalék miatt túlságosan keserű, de legalább hideg.
Furcsa nyugalom uralkodott el rajta; a fáradtság, a dübörgő zene és a sör együttesen megtették a hatásukat. Csak ült a fotelben, hallgatta a zenét, és engedte, hogy a dallamok lassan kimossák a zavaró gondolatokat ez elméjéből. Az egész olyan volt, mint mielőtt belekeveredett volna ebbe az egyre rázósabbá váló ügybe, azonban úgy döntött, hogy ma este nem törődik ezzel az egésszel. Valójában hálás volt Lorie-nak, amiért kirángatta abból a komor lakásból. Felnézett a mennyezethez rögzített apró lámpákra, amelyek lassan váltogatták a fényük színét, aztán kortyolt egyet, és újra lehunyta a szemét.
– Szia – mondta egy hang mögötte.
Wade összerezzent, és majdnem kiborította a kezében tartott üveg tartalmát. Hátrafordult, és a rövid hajú pultos lányt pillantotta meg. Meglepődött, és eltelt néhány másodperc, mire feleszmélt, aztán arrébb húzódott, hogy a lány is le tudjon ülni.
– Szia.
– Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél – magyarázta a lány, miközben félig elhelyezkedett a kopott fotel párnázott karfáján. – Még új vagyok, ez az első napom, és a többi lány nem túl segítőkész.
A fiú nem igazán tudta, hogy mit mondjon.
– Ugyan, nem tesz semmit – bökte ki végül.
– A nevem Sandra – nyújtotta a kezét; ujjaira sápadt ezüstgyűrűk feszültek, körmeit feketére lakkozta.
– Wade.
Hallgattak. A fiú a lány arcát fürkészte, de a sötét árnyalatú smink túl nagy árnyékokat varázsolt a szeme köré. Nem volt igazán csinos; az arcán kissé kiugrottak a csontok, az orra enyhén fitos volt, ajkait pedig zavaróan teltté változtatta a vérvörös rúzs. Mégis volt benne valami magával ragadó kisugárzás, amelyet talán a látszólagos határozottsága és közvetlensége táplált. Mintha Maggie ült volna ott a karfán, csak teljesen más alakban. Wade arcán sötét, bosszús árnyék futott át, ahogy a lámpák fénye halványsárgáról sötétbordóra váltott át. Elfordította a tekintetét, és kétségbeesetten igyekezett megszabadulni az emlékfoszlányoktól. Felejtsd már el! Szinte hallotta, ahogy elméjének egy távoli szegletéből felharsan ez az üvöltés, de az emlékek még túlságosan erősek voltak. Túl erősek ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra hátrahagyja őket.
– Miért üldögélsz itt egyedül? – kérdezte végül Sandra, kibillentve a fiút a merengésből. – Eszméletlen pörgés van odalent. A zene is jó, sokkal szórakoztatóbb, mint itt búslakodni egy sör mellett.
– Erről szó sincs, egyszerűen nincs kedvem táncolni.
– Ezt mondod, de a hangodból érezni, hogy nem ezt gondolod.
Wade dühösen a lány szemébe nézett. Először el akarta zavarni, amiért olyan dolgokba üti az orrát, amihez semmi köze sincs, ám hirtelen fellobbanó dühe szinte azonnal ki is hunyt, ahogy a tekintetük összeért s végül meggondolta magát. Hangtalanul sóhajtott egyet, és el kellett ismernie, hogy a lánynak valahol igaza volt.
– Csak apró gondok – vetette oda nem túl kedvesen, és meghúzta az üveget. – Idővel rendeződnek – tette hozzá egy árnyalatnyival barátságosabban, miután lenyelte a jókora kortyot.
A lány megrázta a fejét.
– Az idő nem old meg semmit – jelentette ki. – Ha te nem teszel azért, hogy a problémák elmúljanak, sosem kászálódsz ki a gödörből. Itt nem lehet lefuttatni egy-két programot, hogy javítsák ki a hibás szektorokat. Itt te magad vagy a program, minden a te kezedben van.
– Ahhoz képest, hogy alig öt perce ismerjük egymást, egész pontos diagnózist állítottál fel – mosolyodott el.
A lány elnevette magát. Wade megállapította, hogy egészen kellemes hangja van, és komótosan végigmérte. Ujjatlan pólót viselt, amelyre rikító színekkel volt ráhímezve a klub emblémája. Vállán egy tűzből kiemelkedő madarat ábrázoló tetoválás terült szét, némelyik lángnyelv egészen a nyakáig felért, mintha le akarnák égetni róla a vastag, fekete bőrláncot. Rövid, fodros szoknyájáról itt-ott csipke és selyemfoszlányok lógtak, mintás harisnyájából csak egy részlet látszott, mert a javát elrejtette a térdig érő, vastag csatokkal és szegecsekkel kiegészített csizma.
– Megfordultam néhány bár pultja mögött, és láttam már egy-két dolgot – felelte a lány. – Egy idő után az ember felismeri az apró jeleket, főleg, ha úgy ordítanak, mint a te esetedben.
Wade megint sóhajtott.
– És mindenkit el is látsz a tanácsaiddal?
– Nem – mondta a lány. – Érezd magad megtisztelve!
Most a fiún volt a sor, hogy felnevessen.
– Hálásan köszönöm, amiért néhány pohár megemelésével kiérdemeltem, hogy egy életre szóló tanácsokat adj nekem! – Megemelte a sörösüveget, mintha köszöntőt mondana. – Egészségedre!
Sandra megcsóválta a fejét, és felállt.
– Az idő nem fogja helyetted megoldani a problémákat, ezt ne felejtsd el – mondta. – Rajtad múlik, hogy tudsz és akarsz is kezdeni valamit a helyzeteddel. – Hirtelen lehajolt, és egy gyors csókot nyomott a fiú szájára. – Még egyszer köszönöm a segítséget. Minden jót, Wade.
A lentről hallatszó zene ütemére lépkedett a lépcső felé, és mire Wade utána fordult, alakja már elveszett a félhomályban. A fiú visszasüllyedt a fotelbe, és a szemközti falra felragasztott elrongyolódott plakátot bámulva kiitta az üveg alján lötykölődő sört. A lánynak igaza volt. Azóta emésztette magát, hogy Maggie elhagyta, de nem tett semmit azért, hogy a fájdalmas emlékektől megszabaduljon. Olyan volt ez, mint valami drogfüggőség, azzal az apró különbséggel, hogy nem a szervezetét tette tönkre, hanem a lelkét; lassan, de könyörtelenül. Frankie halála is csak fokozta ezt az érzését, ráadásul ez az ügy, amibe belekeveredett, egyre mélyebbre rántotta, ahonnan nem igazán látta a kiutat. A rogyadozó alapokra felépített szánalmas élete elkezdett széthullani, és noha tudta, hogy ha belátható időn belül nem változtat, akkor könnyen egy fekete zsákban végezheti, valahogy nem tudta elszánni magát. Egészen mostanáig. Talán a hely, talán az idő tette, nem tudta biztosan, azonban a pultos lány szavai utat találtak oda, ahová mások intelmei és tanácsai nem értek el.
Letette a kiürült üveget az asztalra, és felállt. Nem lesz könnyű, ebben biztos volt, de legalább a döntést már meghozta. Hirtelen bizsergést érzett a kabátja zsebében. Előhúzta a telefonját, és egy érintéssel felélesztette a kijelzőjét. A közepén egy boríték képe villogott vörösen, jelezve, hogy sürgős üzenete érkezett. Rábökött a képre, mire előugrott egy rövid szöveg. Candace küldte. Elfintorodott, ahogy végigolvasta. A dolgok működésbe lendültek, innentől már valóban nincs kiszállás. De még nem ma. Visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe, és a lépcső felé indult. A zene egyre erősebbé vált, aztán szinte berobbant a fülébe, ahogy átlépte a két szintet elválasztó láthatatlan határt.
Az emelvény körül szüntelen folyt a tánc, a tömeg egyetlen testként, egyetlen entitásként mozgott. Wade elnézett a DJ mellett, reménytelenül próbálta Lorie alakját megtalálni, de nem látta semerre. Visszafordult a középen magasodó emelvény felé, és közben a tekintete egy pillanatra találkozott az egyik kalitkában vonagló lányéval. A sápadt bőrű táncos teste nekifeszült a rácsoknak, formás, meztelen mellein apró gyöngyökként gurultak végig az izzadtságcseppek. Arcát is egészen közel nyomta, nyelvével lassan végignyalt a fémen, aztán az egyik karjával átnyúlt a rácsok között, és ujjaival hívogató mozdulatokat tett. A fiú vett egy mély lélegzetet, és belépve a tömegbe, átadta magát a zene hatalmának.


A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.