Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (10)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – XII. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2010.10.29. 21:44

Candace megállt az épület ajtajában, és felnézett az omladozó homlokzatra. Régi ház volt, még a katasztrófa előtti időkből; a valamikor masszív építmény már megroggyant egy kissé, mintha a megannyi átélt évtized súlya hirtelen többszörösen nehezedne a málladozó vakolatú falakra. A kőből készült erkélyeket egykor pompás, ám mostanra már arctalanná kopott, leginkább az egyiptomi istenségekre hasonlító szobrok tartották a vállukon, megtámogatva néhány vasbeton gerendával, nehogy váratlanul a járókelők nyakába zúduljanak. Bár a felületükre vetülő árnyék játéka révén úgy tűnt, vékony karjaik pillanatokon belül megroppannak és engedik a mélybe hullni az erkélyeket, a kőszobrok kitartottak. Némán tűrve az évtizedek terheit. A ház utcára néző ablakainak javát bedeszkázták, de némelyik mögül halovány fénypászmák szöktek ki a dohszagú éjszakába, hogy beleolvadjanak az utcai világítás beteg, sápadt sárga derengésébe. Azok az ablakok pedig, amelyekre nem jutott a szúette fadarabokból, üveges szemgödrökként meredtek a szemközti, díszes házra.
Neon City számtalan ilyen épületmatuzsálemet rejtegetett, ám ezek előbb-utóbb vagy kényszerűen átadták a helyüket a modern üvegpalotáknak, vagy a teljes ismeretlenség homályában, magányosan váltak az idő vasfogának martalékává. Egy-egy gazdagabb üzletember – aki még emlékezett valamennyire a régi világra – olykor megvásárolta valamelyik omladozó épületet, hogy elmondhassák magukról, tettek a letűnt korok emlékeinek megőrzéséért, azonban valójában csak a legritkább esetben voltak hajlandók pénzt áldozni arra, hogy ténylegesen megóvják ezeket az épületeket a menthetetlen összedőléstől. Az a világ, amelyet képviseltek már elmúlt, és ebben az új, felgyorsult, steril világban már egyre kevésbé volt hely az ilyen ódon épületek számára. Sokan már most is afféle szigetként tekintettek ezekre a házakra, és leginkább olyanok rejtőztek a romos falak mögött, akiknek vélt vagy valós okokból bujkálniuk kellett; vagy önkényesen száműzték magukat a város forgatagából.
A nő fellépett a hatalmas bejárati ajtóhoz felvezető lépcsősor legmagasabb fokára, és egyik kezével óvatosan meglökte az ajtó egyik szárnyát. Halk nyikorgás hallatszott, ahogy a megkopott zsanérokon elfordult a fából készült, még ennyi év elteltével is meglehetősen masszívnak mutatkozó ajtó, de Candace nem erre a hangra kapta fel a fejét. Vékony, sípoló hangot hallott, és ahogy ösztönösen felnézett, hogy csapdák után kutatva szemrevételezze a bejárati ajtó közvetlen környezetét, azonnal kiszúrta a téglák között kikapart habarcs helyén rejtőző parányi, feketén csillogó lencsét. Az ilyen fajta megfigyelés nem volt szokatlan jelenség Neon City alvilági köreiben, hiszen az eldugott irodaépületek, raktárcsarnokok, és föld alatti bunkerek közelében mindig meg lehetett találni a jól-rosszul elhelyezett kamerákat, azonban ez a ház túl romos és jelentéktelen volt ahhoz, hogy megérte volna időt és pénzt áldozni egy ilyen rendszer kiépítésére. Azonban úgy tűnt, hogy valakinek odabent egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki lép be az épületbe. Candace egy ideig farkasszemet nézett a lencsével, mintha azt várná, hogy mikor futamodik meg a kamera, és húzódik vissza a téglák közötti repedés sötétjébe, de nem történt semmi. A megengedett egy tompa mosolyt a lencse irányába, aztán visszafordult az ajtóhoz, és belépett az épületbe.
A benti kép, ha lehet, még siralmasabban festett. Egy tágas lépcsőház előterében állt, ahonnan két irányban is fel lehetett jutni az emeletekre, bár a balra eső lépcsősor jóval romosabbnak hatott. Az előtér közepén, elrozsdásodott ketrec mögött vastag fekete kábelek lógtak ernyedten, egykori terhük, egy konténerre emlékeztető liftkabin, leszakadva, félig a műmárvánnyal borított padlóba ékelődve, félig a rácsokba csavarodva hevert a földön. Ajtaja leszakadt, a belső tükör szilánkjai ezüstösen pettyezték a kabin alját, de a nyomógombok mellett elhelyezett panelen még most is rendületlenül világított a nyolcadik emeletet jelző felirat. A tönkrement lifttől néhány méterre jobbra egy sötét zug törte meg a mozaikcsempével kirakott fal egységét. Ahogy a lépcsők felé menet elhaladt előtte, Candace akaratlanul is elfintorodott a lyukból áradó förtelmes bűz miatt; akaratlanul is belesett, de csak megtömött fekete műanyag zsákokat látott. Nem is akarta tudni, miket rejthetnek. Gyorsan felszaladt a biztonságosabbnak tűnő lépcsőn, és egy boltíves kapun keresztül egy belső kerengőre jutott, ahonnan újabb, ám jóval keskenyebb és elhasználtabb lépcsőkön lehetett feljutni az emeletekhez. Megállt, óvatosan nekitámaszkodott a rozsdás korlátnak, és felnézett; inkább óvatosságból, mint valódi érdeklődéstől vezérelve.
Nem látott semmi mozgást, még egy kóbor macskát sem, pedig azok szívesen költöznek be az ilyen omladozó, elhagyatott épületekbe. Megvonta a vállát, ellökte magát a korláttól, és körültekintő, de határozott léptekkel elindult felfelé. A lépcsőfordulóban megtorpant, előhúzta dzsekije zsebéből a fegyverét, ellenőrizte a tárat, aztán bedugta a nadrágja hátuljához erősített tokba, és kilépett az első emeleti körfolyosóra. A bejáratnál már régen letépték a névtáblákat, így most kénytelen volt körbemenni a folyosón, és ellenőrizni az összes ajtót, hogy megtalálja, azt a lakást, amelyiket kereste. Átlépett egy összetört mosógép maradványai felett, hogy odaférjen a legközelebb eső ajtóhoz, de azon sem zár, sem üveg, sem névtábla nem volt. A folyosóról belesett a félhomályba burkolózó előszobába egy pillanatra, aztán tovább haladt. Alig néhány perc alatt végigjárta a kerengőt; a bejárati ajtókat nyitva találta, és mindegyik lakás üresen állt, bár némelyik úgy festett, mintha csak néhány perce hagyták volna el – bekapcsolva felejtett holotévé, ételmaradékok a konyhaasztalon, lehullott vakolat és más törmelékek a földön. Az egész épület kísértetiesen csöndes volt, de tudta, hogy valahol itt rejtőzik, akivel feltétlenül beszélnie kell. Visszaért a lépcsőhöz, és a falból kibontott tégladarabokon átbotorkálva felment a második emeletre.
Ahogy kilépett a körfolyosóra, cipője orrával akaratlanul is arrébb rúgott egy félig széttört telefonkagylót, és ez eszébe juttatta a reggeli telefonbeszélgetését Arthur Sykes-szal. A férfi ugyanolyan szárazon és tárgyilagosan magyarázott, mint legutóbb, ám még a recsegős vonalon keresztül is érezni lehetett valami szokatlan nyugtalanságot a hangjában. Röviden ismertetett néhány információt, aztán közölte, hogy megváltozott a terv, és már nemcsak annak az átkozott Szökőkútnak a létezését kell bizonyítani, hanem ki kell iktatni a TechnoCorp mindenható vezérét, Jonathan Wentont is. Candace szeretett volna feltenni néhány kérdést, de érezte, hogy valószínűleg úgyis csak kitérő válaszokat kapna, ezért nem erőltette a dolgot. Mielőtt még megjegyezhette volna, hogy ez az apró változás a megbízatásban némileg emeli az árat, Sykes biztosította arról, hogy természetesen a pénz nem akadály, majd elköszönt, és bontotta a vonalat. Nem szeretett találgatásokba bonyolódni, hiszen általában nem ezért fizették, de ezúttal eltöprengett néhány dolgon. Erősödött benne a gyanú, hogy Sykes valójában pontosan tudja, hogy létezik ez a bizonyos Szökőkút, és már a kezdetektől fogva likvidáltatni akarta Wentont, azonban az igazi indokokat nem szerette volna felfedni, ezért találta ki ezt a körítést. Viszont ennek ellentmondani látszott az az idegesség, ami a hangjában rejtőzött. Valami azt súgta, hogy Sykes, Wenton és a Szökőkút sokkal szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint ahogy azt a látszat mutatja, és már arról sem volt meggyőződve, hogy ebben az egyre veszélyesebbé váló játszmában Sykes a jófiú. Lenézett a törött kagylóra, aztán tovább sétált a legközelebb eső ajtó felé.
Ezen az emeleten sem járt több sikerrel, mint az előzőn; üres, poros és romos lakások követték egymást. Az egyik előtt elhaladva halk zene ütötte meg a fülét. Vékony, furcsán lüktető hangok voltak, néha mintha hamisan és disszonánsan is szóltak volna, de mégis összeálltak egy kedves dallammá. Egy ismerős dallammá. Félretolta a bejáratot eltorlaszoló, korhadt ajtót, és belépett a lakásba. A falakról levert vakolat apró darabjai bágyadt ropogással omlottak finom porrá cipője talpa alatt. Átvágott egy keskeny előszobán, amely egy nappaliba vezetett. A bedeszkázott ablakok miatt csak vékony fénypászmák törtek utat a repedések között, és a halvány fényben ezüst csillámként kavarogtak a porszemek. A bútorok javát elvitték, a maradékot koszos lepedőkkel takarták le. A falról lekapart tapéta mögött itt-ott kilátszottak a téglák, ám az ajtótól jobbra eső rész érintetlen maradt, és egy tükör lógott rajta. A zene a másik irányból hallatszott. A nő megkerülte a letakart kanapét, és átment egy másik, kisebb szobába, ahol csupán egy ágyat és egy komódot talált. A kopott bútor tetején pedig, poros kacatok halmai között megtalálta a zene forrását is; egy megsárgult ruhába öltözött, pörgő-forgó balerinát. A szerkezet már nem működött tökéletesen, mert meg-megakadt forgás közben, amitől a derekánál kettétört műanyag táncosnő úgy vonaglott, mint egy partra sodródott delfin. Candace közelebb lépett, és óvatosan a helyére illesztette a balerina felső testét; a gyér fényben egy pillanatra úgy tűnt, mintha a megkopott arc elmosolyodott volna. A nő tekintete elidőzött a zenélő tárgyon, és eszébe jutott az a szegényes viskó, ahol a nagyanyja lakott; ott is egy ilyen balerina táncolt a pianínó tetején, és ugyanez a zene szólt belőle. Akkor találkozott először és utoljára a nagyanyjával. A múlt árnyéka ott lógott egy pillanatig közte és a haldokló szerkezet között, aztán egyszerűen szertefoszlott, ahogy elnyomta az emlékeket. Nem engedhette meg magának az emlékekből fakadó gyengeséget. Mintha megérezte volna ezt a kis szerkezet is; a zene akadozni kezdett, aztán elnémult, a balerina még forgott egy ideig, majd néhány rándulás után nem mozdult többet. A hirtelen támadt csendben valóságos robbanásként hatott az a tompán puffanó hang, amely a nő háta mögül érkezett. Candace megpördült, és lövésre emelte a fegyverét, de csak egy hátát púpozó, haragosan fújtató fekete macskával találta magát szemben. Az állat sértődötten nyávogott egyet, és elszaladt. Candace eltette a fegyvert, vetett egy utolsó pillantást a halott balerinára, és a macska után indult.
Amikor újból a kerengőn állt, körbenézett, és rövid tűnődés után úgy döntött, hogy nem vesződik tovább a lakásokkal ezen az emeleten. Visszament a lépcsőhöz, és felsietett a harmadikra. Ugyanaz a látvány fogadta, mint az előző két emeleten. Jobbról egy hatalmas szekrény maradványa zárta el az utat, ezért a másik irány választotta, és két lépés után észre is vette, hogy az egyik lakás ajtaja, noha épp olyan kopott, mint a többi, meglepően stabilan áll a helyén. Na végre, gondolta megkönnyebbülten, és megszaporázta a lépteit.
Az ajtó épségben volt, és több helyen is látszott, hogy vasalásokkal erősítették meg, azonban semmiféle zárszerkezet nem volt rajta. A nő nem lepődött meg, gyorsan végigmérte a falat az ajtó közelében, és gyakorlott tekintete hamar kiszúrta a tűhegynyi mozgásérzékelőket, a mesterien elhelyezett apró szenzorokat, amelyek ki tudja miféle védelmi rendszereket képesek működésbe hozni, és azt a néhány feketén csillanó, alig néhány milliméter átmérőjű lencsét, amelyek még a legjelentéktelenebb mozdulatait is követték. Aki odabent lakott, vagy bujkált valami elől, vagy hatalmas értékeket rejtegetett, vagy egyszerűen csak túlzásba vitte a paranoiát. Bárhogy is volt, már tökéletesen tisztában lehetett azzal, hogy ki áll az ajtó előtt. Candace ebben biztos volt Nem egy alkalommal volt már dolga efféle emberekkel, és ismerte a játékszabályokat. Elhátrált két lépést, és mindkét kezét előrenyújtotta, tenyerével felfelé, így jelezve, hogy nincsenek ellenséges szándékai. A végletesen paranoiás alakokat persze az efféle színjáték sem hatotta meg, és a nő remélte, hogy nem egy ilyennel állt szemben.
– Mit akar? – hallatszott egy rekedtes férfihang az ajtó irányából.
– Beszélnem kell magával, Dr. Aruna – felelte a nő. – Joe Wang küldött.
A hang elnémult, és a folyosóra újból csend telepedett. Candace megvonta a vállát, és nekitámaszkodott az ajtófélfának; valami hasonló reakciót várt. Elképzelte, ahogy a fickó a kis kamerái által rögzített képből rekonstruált hologramot megpróbálja összevetni valamilyen hatósági adatbázis tartalmával, hogy lenyomozza ki is áll az ajtaja előtt. Elmosolyodott, mert pontosan tudta, mi lesz a keresés eredménye; meglehetősen sok pénzt és időt áldozott már arra, hogy személyi profilját mindegyik hivatalos nyilvántartásból töröljék. Vagyis, majdnem mindegyikből. Akadt ugyanis néhány, amelyből csak egyetlen módon lehetett kikerülni – ha az illető elhalálozott. Candace viszont ezt még korainak tartotta; az a tudat is kellőképpen megnyugtató volt, hogy akárki nem tudja csak úgy lenyomozni.
A falba rejtett kamera lencséje halkan surrogni kezdett, ahogy megpróbált fókuszálni. Candace ellépett a fal mellől, hogy tisztán láthatóvá váljon.
– Ki maga? – kérdezte a hang az ajtó mögött. – Valami ügynök?
– Ha ügynök lennék – felelte a nő nyugodt hangon –, már régen bejutottam volna, és most egy pisztoly csövét szegezném a halántékához, Dr. Aruna.
Tompa göcögés hallatszott.
– Nagyon magabiztosnak gondolja magát, kedvesem.
Candace nem törődött a megjegyzéssel.
– Joe azt mondta, maga is benne volt a Shi-shiyama ügyben – terelte vissza a beszélgetést az eredeti medrébe. – Meg kell tudnom ezzel kapcsolatban néhány információt, és maga segíthet ebben.
Újból csend telepedett a folyosóra. Rövid, ideges csend, amelyet néhány pillanat múlva meg is tört az ajtó nehéz zárainak kattanása; a páncéltermek forgózáraira emlékeztető súlyos hangok, a reteszek súrlódása, és a relék zavaros kerepelése úgy dübörgött végig az épületen, mint a sziklás parton darabokra robbanó hullám robaja. Az ajtó egy hosszú sóhajtással elhúzódott, és Candace belépett.
Amint tett néhány lépést előre, a bejárati ajtó automatikusan visszahúzódott a helyére, és a zárak is kattogni kezdtek. Ez egy kis aggodalommal töltötte el, de az arcán ennek nyoma sem látszott. Körbenézett. Egy linóleummal borított, sötét előtérbe jutott, amelyet csak a szobákból kiszökő, zöldesen derengő fény világított be. A falakat hófehér vakolat borította, és nagyjából derékmagasságig apró, mozaikszerű csempékkel volt kirakva, mint valami lepukkant rendelőintézet folyosóján. Mivel a doktort nem látta, elindult a fény irányába. A konyha mellett elhaladva erőteljes fertőtlenítőszag csapta meg az orrát, de nem törődött vele. A nappalit ajtó helyett egy vékony és áttetsző selyemfüggöny választotta el a lakás többi részétől. Óvatosan félretolta, és belépett.
A falakat itt is fehérre meszelték, és a csempék sem hiányoztak. Egy hatalmas asztal állt a szoba közepén, rajta egy tucatnyi kisebb-nagyobb monitorral, amelyek különféle számítógépekhez csatlakoztak hozzá; számsorok, jelek, grafikonok váltakoztak a képernyőkön, ezekből áradt a tompa fény. Az ablakokat ugyanúgy bedeszkázták, mint az üres lakásokét, annak ellenére, hogy az ablaküvegek teljesen épek voltak. A mennyezetről lecsüngő lámpáknak csak a helye látszott, de a lyukak üresen tátongtak, mert úgy tűnt, a vezetékeket már kitépték a falból. A szoba hosszabbik fala mentén robosztus könyvespolc húzódott, telepakolva színes irattartókkal, jegyzetfüzetekkel, és összetekert vázlatokkal. A közepe táján kiszedték a polcokat, és a helyükre egy régi holotévét építettek be; az adás hangtalanul ment rajta, és időnként a kép is szétesett. Az egyik sarokban megfeketedett foglalatú állólámpa támasztotta a falat, mellette egy ócska matrac hevert a padlón, koszos lepedőkkel letakarva. A berendezést egy szakadozott bőrfotel tette teljessé. Az ócska bútorok és az asztalon sorakozó, láthatóan a legjobb minőségű berendezések éles kontrasztot alkottak.
– Menjen be nyugodtan, és helyezze magát kényelembe – hallatszott a háta mögül.
Megfordult, és egy alacsony férfival állt szemben. Az arcát ráncos, petyhüdt bőr takarta, bár a testtartásából ítélve egyáltalán nem tűnt idősnek; vékony szálú, ősz haja csapzottan tapadt a homlokára, bal keze remegett, de a tekintete élénk, érdeklődő, ugyanakkor óvatos is volt. Vastag keretes, aranyszínű mintákkal díszített szemüveget viselt, enyhén az orra hegye felé csúsztatva, hogy legyen elég hely elnézni a lencsék felett, ha szükséges. Kopott kordnadrágot, kockás flanelinget, és kötött pulóvert viselt, amelyektől úgy festett, mintha csak percekkel ezelőtt szabadult volna az elmegyógyintézetből. Észrevehette a bizonytalanságot a nő mozdulataiban, mert bátorítóan elmosolyodott, és a szoba felé intett a kezével.
Candace belépett, elsétált a monitorokkal teli asztal mellett, és leült a fotelbe. Aruna követte a nőt, de egy pillanatra megállt az asztalnál, és beütött valamit egy billentyűzeten, mire a képernyők elsötétültek. Aztán megkerülte az asztalt, és nekitámaszkodva a nő felé fordult.
– Impozáns technikai háttér – bökött a nő az asztalon sötétlő monitorok felé.
– Csak kísérletezem néhány dologgal – adott hihetőnek hangzó választ a férfi. – Így elzárkózva szabadabban tudok gondolkodni. – Végigmérte a nőt. – De nem azért jött, hogy a számítógépeimről fecsegjünk, igaz?
Candace tudomásul vette, hogy Aruna nem kíván többet hozzáfűzni a dologhoz, és nem firtatta tovább, noha igen kíváncsi lett volna, hogy mivel is kísérletezik a bizarr külsejű doktor nagy magányában.
– Joe azt mondta – vágott bele –, hogy maga meglehetősen részletesen ismeri a Shi-shiyama ügyet, és a hátterét is. Talán tud nekem segíteni egy-két kérdés megválaszolásában.
A férfi óvatosan bólintott.
– Valóban volt közöm a Shi-shiyama ügyhöz – mondta a férfi –, de én csak egy fogaskerék voltam a gépezetben. Nem tudom, milyen értesülései vannak, de gyanítom, messze állnak a valóságtól. Mindenesetre bármit is tud ma meg itt ebben a szobában, azt nem tőlem hallotta, világos? – A megjelenéséhez képest szokatlanul élénk és határozott volt a hangja. Candace bólintott, hogy megértette a feltételeket. – Rendben van, akkor kérdezzen!
– Engem elsősorban az a kalóz érdekel, aki végül lekapcsolta a megbolondult programot.
A férfi bólintott.
– Az illetőt úgy hívták, Aaron Ferrett, de nem hacker volt, hanem a kormány embere – mondta Aruna meglehetősen közönyös hangon. – És nem ez az egyetlen mozaikkő ebben a történetben, amely nem egészen úgy történt, ahogy azt a hírekből, vagy az újságokból meg lehetett tudni. – Elhallgatott egy pillanatra, mintha azon töprengene, honnan is kezdje a mondandóját, aztán igazított egy leheletnyit a szemüvegén, és beszélni kezdett. – Amikor az MI elkészült, és elkezdődtek a tesztelések, az érintett laboratóriumon váratlanul rajtaütött egy terrorista csoport, és megkísérelték ellopni a programot. A labor biztonsági szolgálata, néhány kormányügynök hathatós segítségével megfékezte a terroristák akcióját, azonban legalább tucatnyi kutató is meghalt a támadás során. Az ügyet nem akarták nyilvánosságra hozni, ezért találták ki azt a mesét, hogy a tesztüzem során a program elszabadult, átvette az uralmat a labor irányítása felett, és végzett néhány tudóssal. Ha híre ment volna a terroristák támadásának, hamar megneszelte volna a közvélemény is, hogy a program valójában nem a szépen csengő tudományos fejlődés érdekeit, hanem pusztán katonai célokat volt hivatott szolgálni.
– Az egész csak színjáték volt?
– Méghozzá elsőrangú – helyeselt a férfi. – Az illetékesek ráébredtek, hogy az alapvetően titkosnak szánt, de később egyre fokozottabb figyelmet kiérdemlő mesterséges intelligencia kísérletek körül már túl nagy a felhajtás, ezért arra a döntésre jutottak, hogy lezárják az ügyet. Gyorsan meg kellett tenniük ezt a lépést, mert már a legbefolyásosabb vállalatok is érdeklődni kezdtek az igencsak kezdetleges technológia iránt, és ismerve az erőforrásaikat, lényegesen többet áldozhattak volna a fejlesztésre, mint a kormány, ami a kizárólagos katonai felhasználás lehetőségének végét jelentette volna. Visszatértek a már jól bevált formulához, elhíresztelték, hogy az MI elszabadult, és felszívódott a mátrixban. Hogy minél hihetőbb legyen a történet, felhívást intéztek a hackerek felé, és roppant csábító jutalmakat helyeztek kilátásba a számukra. Ha jól emlékszem, nagyjából két hétig hagyták, hogy a kalózok vadásszanak a semmire, aztán előálltak a fantasztikus hírrel, hogy az egyik szabadúszó hacker, ez volt Ferrett, lenyomozta az MI-t, és elpusztította a programot.
Candace a fejét csóválta.
– Ennek semmi értelme – morogta. – Miért volt szükség erre a felhajtásra? Hiszen elegendő lett volna egy hivatalos bejelentés, miszerint a kormány határozatlan időre lefújja a kísérleteket. A sajtó ugyanúgy elcsendesedett volna, és a kutatások folyhattak volna tovább titokban, ahogy eredetileg is tervezték.
– A körítés sokat számít – felelte Aruna. – A maga szakmájában talán nincs szükség felesleges sallangokra, de egy ilyen esetnél ez elkerülhetetlen.
– Maga is benne volt ebben?
A férfi elmosolyodott.
– Nem, az én szerepem más volt – felelte a férfi. – Miután beadták az MI megsemmisítését a sajtónak, az ügyet valóban lezárták. Mivel úgy híresztelték el, hogy Ferrett belebolondult a mátrixban vívott maratoni küzdelembe, őt is ki kellett vonni a forgalomból; legalábbis látszólag. A kísérlet hivatalosan és nem hivatalosan is lezárult, azonban a létrehozott programot nem akarták veszni hagyni, ezért úgy döntöttek, hogy azt eltárolják Ferrett agyában; természetesen a tudtán kívül. Azzal azonban nem számoltak, hogy Ferrett neurallergiában szenvedett, azaz a szervezete nem volt képes feldolgozni az idegi terhelést. Ám mire ezt észrevették, addigra az idegrendszerét ért hatások kiteljesedtek, és összeroppant. Ekkor került a mi intézetünkbe.
A neurallergia a kibertechnológiával együtt terjedt. Amíg az egyes végtagok vagy érzékszervek lecserélése a megfelelő kiberbeültetésre nem okozott maradandó lelki károsodást – bár egymás után alakultak a különféle szekták, amelyek az emberi test és lélek természetességét óvták és hirdették –, az idegi implantok sokkal veszélyesebbek voltak. A kibertérbe való csatlakozáskor hatványozottan megnövekvő impulzusokat nem mindenkinek az idegrendszere volt képes feldolgozni. A jelenség úgy zajlott le, mintha leégne egy motor, és csak egy üres váz maradna utána – az emberek agyának jelentős része hirtelen leállt, és csak a vegetatív funkciók működtek tovább, vagyis a neurallergia áldozatai öntudatlan, értelmüket vesztett holdkórosokká váltak, akiknek még az is nehézséget okozott, hogy egy helyben üljenek. Elméletileg lehetséges volt a visszaút, de senki sem tudott olyan betegről, aki kigyógyult volna ebből az állapotból. A betegeket különleges intézetekben gondozták, hogy minél kevesebb gondot jelentsenek a társadalom, és természetesen az állami költségvetés számára. Az Új Világ népbetegsége volt ez, amely egyre csak terjedt, ahogy a kibertér egyre jobban beleszövődött a valóságban, azonban Candace szerencsésnek érezte magát, amiért nem kellett tartania ettől a kórtól.
– Vagyis bezárták egy diliházba – összegezte a nő.
Aruna láthatóan elfintorodott a megjegyzés hallatán.
– Mondhatjuk így is – felelte. – Három hónapig állt a felügyeletem alatt. Szinte minden nap ugyanúgy ült egy székben az ablak előtt, azonban az egyik reggel a folyosón botlottam belé. Magánál volt, a tekintete tiszta volt, de nagyon zaklatottnak tűnt, és állandóan valami összeesküvést emlegetett. Berángatott az egyik szobába, és ott elhadart nekem mindent, aztán arra kért, hogy segítsek neki meglépni. Mivel korábban még sosem tapasztaltam ilyen váratlan és teljes körű, úgynevezett megvilágosodást neurallergiásoknál, mindenképpen jelenteni akartam, ezért elkülönítőbe zártam. Az állapota később újra leromlott. Megpróbáltam vizsgálatokat végezni, de hamarosan jöttek a kormány ügynökei, és elvitték. Hosszas kutakodás után sikerült kiderítenem, hogy a Központi Kórház hidegkamrájában őrizték, de időközben meghalt, és ezzel a történet itt véget is ér.
A nő megrázta a fejét.
– És mi lett a benne elrejtett MI-vel?
– Valószínűleg elföldelték vele együtt.
– Nem hinném, hogy a kormány veszni hagyna egy ilyen drága kísérletet, még akkor sem, ha az eredmény abszolút kudarccal végződött. Nem is beszélve a cégekről. Bizonyára tettek kísérletet az MI megszerzésére.
A férfi megvonta a vállát.
– Talán. Ám amíg Ferrett a mi intézményünkben tartózkodott, senki sem érdeklődött utána.
A nőnek efelől kétségei voltak. Aruna belekezdett valami magyarázatfélébe, de Candace nem igazán figyelt a szavaira, inkább megpróbálta használhatóvá összegyúrni a megtudott információkat. Hihetőnek tűnt, amit a doki elmondott, de nem tudott megbékélni azzal a gondolattal, hogy az értékes programot, a kutatás lényegét, egyszerűen veszni hagyták Ferrett halálával. Ha a kormány valóban is így határozott, meg mert volna esküdni rá, hogy valamelyik vállalat bármit megadott volna azért, hogy megszerezze a kísérleti MI programkódját. Megbillentette a fejét, mintha érdeklődve hallgatná a tompa morajlássá zsugorodott szavakat, és az asztalon sorakozó sötét monitorokat nézte. Hirtelen merész gondolata támadt.
Váratlanul felállt a fotelből, két lépéssel ott termett a férfi előtt, és mire az felfoghatta volna, hogy mi történik, Candace egy gyors mozdulattal nyaktövön vágta. Aruna elhalóan felnyögött, aztán összeesett, mint egy rongybaba. A nő lehajolt, ellenőrizte, hogy a férfi tényleg csak elájult-e, majd megkerülve az asztalt a billentyűzethez sétált, és lenyomott rajta egy-két gombot, hogy felébressze a monitorokat. A tucatnyi képernyő egymás után fénylett fel, és mindegyiken egy címer látszott; egy sárkány és egy oroszlán fogott közre egy aranyszínnel keretezett táblát, amelyben lustán villogott a kurzor. Jelszó, fintorodott el a nő. Benyúlt a dzsekije zsebébe, és előhúzott egy apró, cigarettatartóra hasonlító tárgyat. Hozzákapcsolta a billentyűzethez, a jelszó helyére begépelt egy parancssort, mire számokból, betűkből, és mindenféle egyéb jelekből álló sorozatok kezdtek felvillanni, követhetetlen sebességgel. Egy-egy karakter időnként kimerevedett, aztán újra beleveszett a vad kavargásba. A kódfejtőt, amit használt, még egy hacker ismerőse készítette; az egyszerűbb jelszavakat könnyedén megfejtette, de a céges rendszerek ilyen védelmével már nem boldogult. Candace türelmetlenül dobolt az ujjaival az asztal lapján, és néha lepillantott az eszméletlenül heverő férfira; az ütés hatása közel sem volt olyan hosszú, mint a sokféle szintetikus szernek, igyekeznie kellett.
Talán hat perc telt el, mire hatalmas zöld betűkkel felfénylett a központi monitoron egy felirat, jelezve, hogy a jelszót elfogadta a rendszer. Candace eltette a szerkezetet, és valami gyanús dolog után kezdett kutatni. Nem volt hacker, és általában nehezen igazodott el az adathalmazok struktúrái között, de többnyire mindig megtalálta azokat az adatokat, amelyekre szüksége volt. Most azonban fogalma sem volt róla, hogy mit keres, és ez megnehezítette a dolgot. Archív kutatási eredmények, szakmai cikkek kivonatai, dokumentációk, személyi kartonok – csupa olyan adatot talált, amelyek mind azt bizonyították, hogy Aruna valóban az volt, aminek mondta magát. A nő azonban nem akarta ezt elfogadni. Gyanúsnak találta a férfit, amiért túl könnyen elmesélte ezt a történetet, amiért vélhetően a legmagasabb szintű titokként kezelt információkat osztott meg vele. Túl egyszerűnek látszott.
Az egyik monitor hirtelen elsötétedett egy pillanatra, aztán megjelent rajta egy lista. Dátumok és összegek szerepeltek rajta; nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, egy átutalási folyószámlát lát. A számok nem voltak túl nagyok, ahogy lassan végiggörgette a teljes listát, ám az utolsó előtti tranzakción megakadt a szeme. Nem az összeg miatt, mert az egyáltalán nem volt kiugróan magas, hanem a név láttán, amely ott állt a megjegyzés rovatban: Bio-Eng Labs. Ez egy látszólag független, biotechnikai kutatóintézet volt, ám azok, akik egy kicsit is járatosabbak voltak a vállalatok szövevényes összefonódásaiban, pontosan tudták, hogy a Bio-Eng Labs valójában nem több, mint egy álca, amely a TechnoCorp bizonyos üzleti manővereit volt hivatott leplezni. Candace halkan káromkodott egyet, aztán újból lenézett az eszméletlen férfira. Ugyan nem volt benne biztos, de csak egyetlen dologra tudott gondolni – Aruna eladta a szerencsétlenül járt ügynökbe rejtett programot a TechnoCorpnak. Megcsóválta a fejét, és kikapcsolta a számítógépet.
Odalépett a férfihoz, lehajolt, és átkutatta a ruháját. Rövid kotorászás után megtalálta a bejárati ajtóhoz való kódkártyát, aztán a férfi felett átlépve elhagyta a szobát. Átfutott az agyán, hogy esetleg el kellene hallgattatnia a dokit, de végül úgy döntött, ezt az élvezetet meghagyja a TechnoCorp ügynökeinek, akik vélhetően hamarosan rá fognak jönni, hogy kiszivárgott némi információ, amely minden bizonnyal veszélyeztetheti a szupertitkos terveiket; és ilyen helyzetekben általában bekövetkezik valamilyen csúnya haláleset. Mint Wade haverjáé. A kártyát bedugta a falra szerelt leolvasóba, és mikor a zárak engedtek, gyorsan kisurrant a folyosóra. Körbenézett, de minden éppolyan csendes volt, mint amikor érkezett. A romos lépcsőkön lesietett a földszintre, kilépett az utcára, és igyekezett minél hamarabb maga mögött tudni a környéket. Csupán a hatodik útkereszteződést elhagyva vett vissza egy kicsit a sebességéből, amikor már meggyőződött arról, hogy senki sem látta, senki sem követi. Benyúlt a nadrágja zsebébe, és előhúzta a telefonját. Átkapcsolta hang üzemmódba, beütötte Sykes számát, és türelmetlenül hallgatta a búgó hangot. Úgy érezte, van néhány kérdése, amelyek magyarázatot követelnek.
– Hallgatom – robbant bele a fülébe Sykes hangja.
Candace beszélni kezdett, de szavaiba belemosódott egy távoli mentő éktelen szirénázása.



A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.