Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (11)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – XI. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2010.08.22. 14:29

Jonathan Wenton a sötét folyosón állt, és a hatalmas üvegablak mögül nézett le Neon City éjszakai fényeire. Nyúzott volt, kimerült, de leginkább elégedett, hiszen a második fázist is siker koronázta – részsiker, egész pontosan. A technikusok izzadságos munkával izolálták a szökött programot, sarokba szorították, és végül karanténba helyezték további vizsgálatok céljából. Óvatosan és körültekintően kellett eljárni, hiszen a mesterséges intelligenciák terén a tudomány még mindig szinte teljes sötétségben tapogatózott, noha a bíztatónak látszó, majd jobbára teljes kudarccal végződő kísérletek rengeteg elméleti és gyakorlati tapasztalatot jelentettek. Azonban mindenki emlékezett arra a borzalmas tragédiára, amelyet azóta csak Shi-shiyama ügyként emlegettek, és ez erős gátat emelt a további kísérletezések elé, mert attól tartottak, könnyen megismétlődhet az eset. A lelkes amatőrök és a horribilis összegeket nem sajnáló vállalatok viszont lerázták magukról az aggodalom béklyóit, és a maguk útját járva próbálták kijavítani a korábbi kísérletek hibáit, új elméleteket dolgoztak ki, és egyáltalán nem tettek le a tökéletes mesterséges intelligencia megalkotásáról.
Vagy megtalálásáról. Wenton, rengeteg időt és pénzt fektetett abba, hogy kiderítse, mi történt valójában, mert pontosan tudta, hogy a hivatalos közlemény csak kitaláció, és nem utolsó sorban rá akarta tenni a kezét arra az MI-re. Egy lehetséges fegyvernek gondolta, amellyel a TechnoCorp végre legyűrhetné a vetélytársait, teljesen átrajzolva a gazdaság vezető vállalatainak hatalmi struktúráját. Az első lépés az abszolút hatalom felé vezető, meglehetősen göröngyös úton, amelyről később már nem lehet visszafordulni; vagy a feltétlen győzelem, vagy a halállal felérő bukás. És Wenton nem szeretett veszíteni. Most már minden a rendelkezésére állt, csak a megfelelő formában, helyen és időben kellett szabadon ereszteni a szellemet a palackból. Fáradt mosolyra húzta a száját, és az ablakban tükröződő képmása visszamosolygott rá, csak egy kicsit mintha gonoszabbul.
A folyosó csendjét tompa gongszó törte meg, és a következő pillanatban az ablaküvegre egy holografikus kép úszott be a semmiből. Wenton hátrébb lépett, és érdeklődve várta, mi rajzolódik majd ki a kijelzőn, amely egy olyan vonalhoz kapcsolódott, amelyet csak nagyon kevesen ismertek. A rejtett képernyő először szürkén vibrált, és eltelt néhány másodperc, mire a kép úgy-ahogy elfogadható minőségben összeállt – vagy nagyon gyenge adón keresztül érkezett a jel, vagy nagyon messze volt a hívó fél. A képen egy hatalmas asztal látszott, mögötte egy még nagyobb bőrfotellel, amely a háttámláját mutatta a kamera felé. A háttérben mintha gyertyatartók és íves, kovácsoltvas állólámpák sorakoztak volna egy festményekkel teleaggatott fal mentén, azonban a szemcsés holokép miatt nem látszott igazán jól. Úgy tűnt, mintha a karosszékben ült volna valaki, de ebben egyáltalán nem volt biztos. Megérintette a kép sarkában felvillanó piros foltot, mire a folyosót figyelő biztonsági kamerák kikapcsoltak – úgy döntött, bármilyen beszélgetés következik is, az senki másra nem tartozik. Megérintett egy másik bevillanó gombot, és a folyosót halk sistergés töltötte be.
– Jó estét, Jonathan – hallatszott egy férfihang. – Régen nem beszéltünk már, de azt hiszem, most ez elkerülhetetlen.
Wenton szemöldöke megrándult egy pillanatra, de ennél több érzelem nem tükröződött az arcán.
– Arthur – mondta. – Minek köszönhetem a hívásodat?
– Megszegted az egyezséget – hangzott a jeges válasz.
– Amennyiben?
– Megállapodtunk, hogy nincs második – közölte. – Mindenki elfogadta ezt a döntést. Még te is.
– Ugyan már – felelte Wenton. – Te is pontosan tudod, hogy senki nem gondolta komolyan. Túl nagy volt a benne rejlő lehetőség.
– Éppen ezért állítottuk le, Jonathan – erősködött Sykes. – Amikor létrehoztuk, az vezérelt minket, hogy megteremtsük magunknak a lehetőséget, hogy mások fölé kerekedjünk, hogy hatalmat szerezzünk felettük, azonban amikor a Szökőkút elkészült, rájöttünk, hogy túl messzire mentünk. Be kellett látnunk, hogy nem boríthatjuk fel a világ rendjét önző célok érdekében, mert többet vesztettünk volna, mint amennyi hasznunk származhatott volna. Eldöntöttük, hogy lezárjuk a kísérletet, mielőtt valaki kísértésbe esett volna, és ebbe mindenki beleegyezett. Még te is – tette hozzá újból.
Wenton hanyagul megvonta a vállát.
– Az egyezségek arra valók, hogy megszegjék őket.
– Úgy tűnik, nem érted…
– Nem, Arthur – vágott közbe Wenton. – Te nem érted. Egyedül te voltál az oka annak, hogy a Szökőkút-terv csúfos véget ért, mert egyszerűen megrémültél. Megrémültél attól, hogy a megszerezhető hatalom révén olyan mértékű felelősség hárul majd rád, amellyel képtelen leszel megbirkózni. – Elfordult a képernyőtől, és átlépve a szomszédos ablaktáblához, újból kitekintett a városra. – Az ostoba félelmeid miatt nem akartál részt venni a terv végrehajtásában, de másoktól irigyelted volna a diadalt, ezért inkább elpusztítottad hosszú évek verejtékes munkáját, és értelmetlen egyezségekkel megkötötted a többiek kezét. – Rácsapott az ablakra, és az üveg megremegett. – De én ebből nem kérek! – kiáltotta a monitor elé visszalépve. – Majd én véghez viszem azt, amihez neked nem volt meg a bátorságod!
A képernyőn látszó karosszék megfordult, felfedve a benne ülő férfit. A szoba, ahol tartózkodott meglehetősen sötét volt, de még a rossz minőségű kép és a kevés gyertyafény ellenére is látható volt az arcán tükröződő idegesség. Wenton halványan elmosolyodott, amikor ezt észrevette.
– Nem teheted! – hallatszott Sykes gyöngének tűnő hangja.
– Bármit megtehetek, Arthur – vágott vissza Wenton –, bármit, amihez elég pénzem és bátorságom van! Igen, létrehoztam a második Szökőkutat, de megszabadítottam minden olyan hibától és korláttól, amely az első esetében annyi fejtörést okozott. Ez lesz a tökéletes fegyver, amely a kibertér korlátlan urává tesz majd engem!
Sykes felállt a székből, és a félhomályból kilépve egészen közel sétált az ő képernyőjéhez.
– Fogalmad sincs, mire készülsz, Jonathan!
– Ó, dehogynem – ült ki egy gonosz vigyor az arcára. – Nagyon is jól tudom. Azt teszem, amit már akkor meg kellett volna tennem, amikor az első Szökőkutat megalkottuk.
– A mátrix nem uralható – kapaszkodott az utolsó hajszálakba Sykes.
– Mert senki sem elég bátor ahhoz, hogy megpróbálja – felelte Wenton olyan tónusban, mintha már most ő maga lett volna a mátrix. – Csak a kulcsot kell megtalálnod, és az ajtó már fel is tárult előtted. Én már az ajtót és a kulcsot is megtaláltam, csupán azt kell elérnem, hogy a kulcs illeszkedjen a zárba. De talán még ez is kevés a kibertér tökéletes megértéséhez, és csak akkor lehetsz igazán az ura, ha azonosulsz vele.
Sykes arcán komor árnyék futott át, de lehet, hogy csak a képernyőn tört meg ilyen furcsán a fény. A férfi lassan megcsóválta a fejét.
– Sajnálom, hogy idáig jutottál, Jonathan – mondta már-már szomorúnak tetsző tónusban, de a bizonytalanságot nem tudta teljesen elleplezni.
– És még csak most kezdődik minden.
– Gondolom, tudod, hogy ezt nem fogom hagyni.
Wenton elmosolyodott.
– Már nem áll mögötted a Gen-Tech.
– Való igaz – ismerte el Sykes –, de biztos lehetsz abban, megtalálom a módját, hogy megakadályozzam az ostoba terved megvalósítását.
– Ne fáradj, Arthur, nincs esélyed – hangzott a magabiztos válasz.
Sykes megvonta a vállát.
– Akár így, akár úgy, te halott vagy, Jonathan – mondta, és a vetített kép előbb elsötétült, aztán semmivé foszlott az ablaküvegen, akár a leégett gyertya vékony füstcsíkja, amelyet magával ragad egy széllökés.
Wenton egy ideig csak állt mozdulatlanul, és meredten bámult maga elé, mintha kővé változott volna, aztán felsóhajtott, és átlépett a legnagyobb panorámát kínáló ablaktáblához, és újból letekintett a városra. Minden nagyon távolinak hatott. Az utakon száguldó járművek világos ponttá zsugorodtak, a járókelők sötét folttokká váltak, mintha csak apró porszemek volnának a lélektelen üvegtornyokkal szegélyezett kaptárban, egy rendszer részei. A valóság szinte semmiben sem különbözött a mátrixtól, sőt, a virtuális tér teljesen beépült a hétköznapokba, és bizonyára egyre többen voltak azok, akik számára mind inkább elmosódott a határvonal a való és a felépített világ között – a mátrix észrevétlenül szippantotta magába az óvatlanokat, és láthatatlan, táguló kupolaként borult rá a valóság mind nagyobb hányadára. Csak idő kérdése volt, mikor veszi majd át a virtuális tér a valóság helyét, azonban Wenton nem akart ennyit várni.
A mátrix behálózza a világot, összeköt mindent, teljes rendszerek nyugszanak az alapjain, amelyek a virtuális tér legapróbb változásának hatására is kártyavárként omlanak össze, és mégis, az ember kitart amellett, amelyről azt gondolja, helyesen működik. A mátrixon keresztül minden elérhető; aki a mátrixot uralja, az egész világot uralja. Ám, ahogy mindig, ez a gondolat most is elbizonytalanította.
Vajon az álmaim beteljesítésének vágya feljogosít arra, hogy önző módon döntsem romokba a világ rendjét?
Nem, ezzel Wenton is tisztában volt, de túlságosan is kíváncsi és nagyravágyó volt. Látni és tudni akarta, hogyan egyesülhet a mesterséges és a természetes intelligencia egy közös, rendszerszintű tudatban, amely nemcsak egy tökéletesen működő programmá válik ezáltal, de képes lesz úgy érezni, mint egy ember. A végső forma, az utolsó stádium, az ember és a gép lenyűgöző összeolvadása – az élő mátrix. Megborzongott. Rémületesen hangzott, de legalább ennyire csábító is volt. Kiszabadítani az elméjét és a lelkét az emberi test zavaró korlátai mögül, és egyesíteni egy szinte tökéletes intelligenciával; beleolvadni a virtuális valóságba, feloldódni benne. A végső hatalomhoz vezető út utolsó, veszedelmes lépcsőfoka. És Wenton kész volt ezt meglépni, nem törődve a következményekkel.
Elmosolyodott, amikor az előbbi beszélgetés utolsó mondata az eszébe jutott; Sykes-nak fogalma sem volt arról, mennyire rátapintott a lényegre. Halott, igen, gondolta Wenton. De az embernek meg kell halnia, hogy halhatatlanná váljon. Halkan kuncogni kezdett, ami vad hahotázássá vált, és végül az egész folyosó beleremegett a TechnoCorp vezérének hisztérikus nevetésébe.

Az éjszaka fülledt melege fullasztó lepelként borult a Belső Város szűk utcáira, hogy elviselhetetlen katlanná egyesüljön az útszéli pecsenyés bódékból áradó fűszeres hőhullámokkal. A levegőben különféle sült húsok, párolt zöldségek és sushi illata keveredett az utcákon hömpölygő tömegből áradó izzadtság és a szűk utcák kapualjaiból előtörő vizelet csípős szagával; az egyszerű járókelő gyomra minden bizonnyal felfordult volna ettől a szokatlanul erős szagorgiától, azonban akik ebben a kerületben laktak, vagy a napjaik jelentős részét a Belső Város szívében töltötték, idővel teljesen hozzászoktak ehhez a kellemetlenséghez. Igazság szerint ezek az utcák semmivel sem voltak mocskosabbak, mint a legtöbb sikátor Neon City bármely kerületében, de amíg azok esetében az emberek hajlamosak voltak szemet hunyni, ezeket eltörölhetetlenül megbélyegezte, hogy a Belső Városhoz tartoztak.
Az itteniek azonban csak legyintettek erre. A Belső Város olyan volt, amilyen, de – ellentétben az üvegpalotákkal telezsúfolt, képmutató üzleti negyedek szabályszerű működésével – ezeken a koszos és bűzös utcákon valódi élet és nyüzsgés fojt. A nappal a szürke jellegtelenség álcáját magukra öltő utcák éjszaka megmutatták valódi arcukat, ahogy zsúfolásig megteltek a napközben cigarettafüsttől félhomályos odúikban rejtőző alakokkal. Az Avenida, a Belső Várost átszelő gyalogos sugárút, esténként megtelt Neon City söpredékének legjavával. A nyáron is barnás lombkoronát viselő, beteg fasor sötét zugaiban drogkereskedők, seftesek és orgazdák bonyolították kétes üzleteiket, az ócska bádogból összetákolt hamburgeres bódék előtt koszos arcú alakok lökdösődtek, miközben piti zsebtolvajok igyekeztek őket megfosztani a maradék pénzüktől. A sugárútba torkolló szűk sikátorok sarkán olcsó kurvák és transzvesztiták kellették magukat, míg a sétányra kiterpeszkedő kocsmák és kávéházak mélyén az alvilág feltörekvő kiskirályai sustorogtak abban a hitben, hogy épp a legjobb üzletet ütik nyélbe egymással. Ez a színes, ugyanakkor mégis visszataszító kavalkád azonban csak a látszat volt, a burok, amely a Belső Város valódi vérkeringését védte az illetéktelenektől.
Bár Wade legszívesebben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánta volna a Belső Várost, az Avenida valahogy mégis mosolyt csalt az arcára. Mindig is úgy tekintett rá, mint valamiféle piacra, ahol a kufárok közszemlére teszik a legcsillogóbb portékáikat, hogy odairányítsák a kíváncsi tekinteteket, miközben a papírzacskókba már a silány minőségű áru kerül bele – talán az óvatlanok, a zöldfülűek és a kívülállók mind így is jártak, ám aki tudta, hová kell nézni, az mindenből a legjobbat kapta; ha meg tudta fizetni. Ahogy elsétált az egymás szájába érő kávézók előtt, és alaposan, de mégsem túl tolakodón, végigmérte az asztalok mellett ülő alakokat, olyan érzése támadt, mintha egy-egy arc a sajátja lett volna. Eszébe jutott, néhány évvel ezelőtt ő volt az, aki a könnyű, de jól fizető munkákat keresve járta végig ezeket a helyeket, hogy idővel bekerüljön az alvilág belsőbb köreibe, az igazi nagymenők közé, mint amilyen Garazov, vagy Félszemű Paul is volt. Most, hogy már tudta, mivel jár e „kiváltságos” kör tagjai közé tartozni, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ezt kereste-e valójában. Ha megmaradtak volna az alvilág felszínén, a jelentéktelen senkik között, akkor Frankie talán még ma is élne; de ennek már nem volt jelentősége.
Elfordította a tekintetét a kávézók teraszairól, és a tömegen átvágva az út túloldalán gőzölgő bódék felé vette az irányt. Lustán nézegette a kínálatot – hamburgerek, hot dogok, olajban tocsogó sült halak, nyársra húzott ismeretlen eredetű húsok, és kopott fatálakba szórt, olcsó rizsből készült sushik váltogatták egymást hosszú métereken keresztül. Egy ideig habozott, hogy a fonnyadt uborkakarikákkal teletömött hamburgert válassza, vagy inkább a frissebbnek látszó halat, ám végül egy tál sushit választott. Kifizette az étel minőségéhez képest aránytalanul magas árat, aztán a tálat a bal kezében tartva, elvett egy pár pálcikát a pultról, és gyakorlott mozdulattal az ujjai közé fogva, falatozni kezdett. A rizs egy kicsit jobban összetapadt a kelleténél, de nem volt rossz íze, és ez elégedett mosolyra késztette. Egy ideig sodródott a tömeggel, aztán az Avenida és néhány kisebb utca találkozásánál kialakult kisebb téren keresett egy üres padot, és leült.
Miután eljöttek a zugsebésztől, előbb a bágyadt Lorie-t szállította haza, aztán Candace-t is. A fájdalomcsillapító tapaszok megtették a hatásukat, és a nő szinte az egész út alatt csendesen bámult ki a szélvédőn. Wade egy rakás kérdést akart feltenni neki, de belátta, hogy nem sok értelme lett volna, így néma csendben robogott végig a városon. Miután áthaladtak a Központon, a nő egy park közelében megállította, és közölte, hogy az autót ott kell hagyni. Mivel a doki állítása szerint a seb a szövetregenerálódást serkentő injekcióknak és az erős gyógyszereknek köszönhetően néhány nap alatt helyre jön, magyarázta Candace, jobb, ha erre az időre mindannyian meghúzzák magukat, és elkerülik az esetleges fürkésző tekinteteket. Wade megígérte, hogy nem mutatkozik olyan helyen, ahol könnyen felismerhetik, de ahogy az ágyán heverve a mennyezetet bámulta, érezte, hogy a tétlenség percről percre egyre jobban megőrjíti. Úgy gondolta, egy kis lődörgés a Belső Városban segíthet kiszellőztetni a fejét, és amikor már ott sétált az Avenida kövén, maga is meglepődött, mennyire élvezi.
Éppen egy méretesebb darab sushit gyömöszölt a szájába, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Felnézett, és a tekintete egy fiatal lányon állapodott meg, akiben a legelső szerelmét ismerte fel. A lány rövid, fodros szoknyát és egy mélyen kivágott, ujjatlan felsőt viselt, hosszú, vörös haját két copfba fogta, és az arcát pettyező megannyi apró szeplő vidáman táncolt, ahogy óvatosan elmosolyodott.
– Helló, Wade.
A meglepetéstől egy pillanatra megállt a falat a szájában, de aztán észbe kapott, gyorsan megrágta, végül egy rövid küzdelem árán, amely közben úgy érezte, menten megfullad, sikerült lenyelnie az ételt. Még köhintett néhányat, mielőtt megszólalt volna, de az első néhány hang után érezte, hogy egy pohár ital sokat segítene a helyzeten.
– Szia, Trish – mondta kissé elcsukló hangon.
– Leülhetek? – lépett közelebb a padhoz.
– Hogyne – bólintott a fiú, és arrébb csúszott a padon, hogy helyet adjon a lánynak. – Nem is tudtam, hogy a városban vagy – mondta, miután Trish lezökkent mellé. Épp olyan volt, mint amikor együtt jártak, csak a tekintete akkor sokkal élénkebb és boldogabb volt. Most hiányzott belőle az, ami azon a tavaszi délutánon megszédítette; az élettel teli, gondtalan ragyogás. A lány szeme most fakó volt és üres. – Úgy emlékeztem, Detroitba költöztél.
– Igen – bólintott a lány –, így volt. Azt gondoltam, hogy ott több szerencsével járok majd, de nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy elterveztem. Bekerültem ugyan néhány filmbe, de ezek csak arra voltak jók, hogy rájöjjek, a kívülről csillogó-villogónak látszó világ mennyire mocskos is valójában. Az igazi hírességek élete persze tényleg úgy zajlik, ahogy azt a tévében látni, és érthető, ha minden húsz éves lány virtuálsztár szeretne lenni, azonban erre csak keveseknek adatik meg az esély, ráadásul olyan árat kell fizetni érte, amelyet a legnagyobb siker sem kárpótolhat. – Elfordult, és az Avenida forgatagát nézte. – Gondoltam rá, hogy hátat fordítok ennek az egésznek, ám ahogy a drogok sem eresztenek, ettől a világtól sem könnyű elszakadni.
Wade bólintott.
– Megbántad?
– Szó sincs róla – vágta rá a lány, és fáradtan elmosolyodott. – Egy kicsit csalódott vagyok ugyan, amiért nem vagyok elég jó, de nem panaszkodom.
– Az jó, örülök neki – mondta Wade, de érezte, hogy a szavak nagyon is üresen hangzanak. – Tényleg – tette hozzá nyomatékosításul.
Trish a fiú arcát fürkészte.
– Nyúzottnak tűnsz, Wade – jegyezte meg. – Talán neked is jót tenne, ha egy kicsit kiszakadnál a Belső Város mocsarából. Még nem késő, hogy megpróbáld valóra váltani az álmaidat.
Álmok… Sosem voltak álmai, inkább csak illúziókat kergetett, de Fankie halálával azok is mind szertefoszlottak, és csak most döbbent rá, hogy nem is hiányzott neki a vágyakozás. Az álmodozás bizonytalanná tesz, és elhomályosítja az ítélőképességet, mondta egy alkalommal valamelyik önjelölt bölcs Baker Bárjának pultja mellett támaszkodva. Sosem gondolt bele, de most úgy érezte, igaza volt annak a fickónak. Frankie is emiatt halt meg – az álmai rabja lett, és nem volt már képes megítélni, mekkora veszélybe sodorhatja magát, ha olyan dolgok után kutat, amelyekhez semmi köze. Felsóhajtott.
– Én már nem álmodozom többet – mondta halkan.
– Kellenek álmok, Wade – erősködött a lány.
A fiú megvonta a vállát.
– Ide? – mutatott körbe. – Minek? Egy jó szerződés, vagy egy pénzes balhé talán kiemelhet a szarból, de az olyanoknak, mint én, nem adatik meg ez a lehetőség. Merenghetsz a jövőn, meg elképzelheted, hogyan szeretnél élni öreg korodban, de ezek az álmok csak arra jók, hogy még jobban megkeserítsék a helyzetet. A Belső Város alvilágából nincs kivezető út, még akkor sem, ha megálmodod. – Az arcán átsuhant egy keserű mosoly. – Főleg akkor nem.
– Nincs igazad.
– Ha azért jöttél, hogy erről kioktass, akkor köszönöm, nem kérek belőle.
– Vedd úgy, hogy nem szóltam egy szót se – felelte a lány. – Inkább mesélj, hogy van Maggie?
Wade elhúzta a száját, és elfordult.
– Már nem vagyunk együtt – mondta lassan.
Trish lebiggyesztette az ajkát, és a szemében bánatosan csillant meg a közeli lámpa beteg fénye.
– Sajnálom.
– Nem érdekes – legyintett a fiú –, de azért kösz.
Egykedvűen végignézett az éjszakai forgatagon, aztán visszafordult a lányhoz. A szeplők mintha táncot jártak volna a lámpafényben, az egyik lófarokból elszabadult hajtincs játékosan göndörödött a halántékén, és amikor találkozott a tekintetük, megborzongott, mert egy pillanatra ugyanazt látta Trish szemében, amit évekkel ezelőtt – vágyat, vidámságot, kalandot. Elmosolyodott, ahogy felvillant előtte Maggie arca is, aztán kiszakadt egy mély sóhaj a tüdejéből, és elsöpörte az emlékeket. A pillanat elmúlt, a lány szemének csillogása kifakult, és újból rájuk szakadt az Avenida kavalkádjának morajlása.
– Mennem kell – mondta Trish.
A fiú bólintott.
– Örülök, hogy láttalak.
– Én is – húzta erőtlen mosolyra a száját a lány. – Egyszer igazán átugorhatnál Detroitba. Megmutatnám, hogy az is van legalább akkora koszfészek, mint a híres Neon City. Szerintem, tetszene ott neked. – Felállt a padról, és szembe fordult a fiúval. – Minden jót, Wade! Vigyázz magadra!
– Te is – hangzott a tömör válasz.
Néhány szívdobbanásnyi ideig csak meredtek egymásra szótlanul, aztán a lány tett egy lépést hátra, tétován búcsút intett a kezével, aztán sarkon fordult, és szapora léptekkel elindult a legközelebbi, működőképes nyilvános terminál felé, hogy hívjon egy taxit. Wade egészen sokáig követte a tekintetével, aztán elveszítette szem elől. Megvonta a vállát, mintha csak képzelődött volna, aztán lenézett az ölében tartott tálban lévő utolsó néhány falat sushira, és a pálcikákra felnyársalva, bekapta az egyiket. Korábban nem igazán szerette az ilyen ételeket, de Maggie-nek ez volt a kedvence, és elég sokszor megfordultak az olcsó japán kifőzdékben ahhoz, hogy egy idő után megszokja, most azonban úgy érezte, minden falat keserű. Újból lenézett a tálra, aztán egy sóhajtás kíséretében felállt, és odalépve egy útszéli szemetes konténerhez, egy hanyag mozdulattal beleejtette a tálat. Nem gondolta, hogy ezzel megszabadulhat a múlt kísértő árnyaitól, de jobb kedvre derült.
Elindult az egyik irányba, sodródott az emberek között, és megpróbált nem gondolni semmire – se a halott barátjára, se az üzletre, se Maggie-re. Nem volt nehéz, mert az Avenida színes kavalkádja könnyen magával ragadta az embert, még általában azokat is, akik a jobbára elkerülték a Belső Várost. Wade komótosan lépkedett, engedte, hogy a különböző nyelvek zsibongása, a kifőzdék illata és a nyári este izzadtságtól fülledt levegője átjárja, és még az sem zavarta, hogy egyszer-egyszer valaki majdnem fellökte sietségében. Megállt egy rozoga bódénál, ahol egy sebhelyes arcú kínai férfi néhány ócska olajos hordóból összetákolt tűzhelyszerű valamin mandulát pörkölt, és koszos papírzacskókba szórva árulta. Vett egy adaggal, és a füstízű magokat ropogtatva sétált tovább, de néhány lépés után megtorpant egy másik bódénál, amelyet tolakodó, kiabáló, hol ujjongó, hol szitkozódó tömeg vett körül. Közelebb lépett, és a kíváncsiságtól hajtva addig furakodott, amíg egy alacsonyabb ázsiai fickó mögül már rá nem látott a rozoga asztalt körbeülő alakokra. Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy megállapítsa, hatkockát játszanak.
Az asztal körül csupa ázsiai ült, és a tőlük megszokott lármával kommentálták a játékot, megpróbálva túlharsogni a kibicek szűnni nem akaró ricsaját. Vékony, fekete pálcákhoz hasonlító zsetonok kisebb-nagyobb kupacai tornyosultak a játékosok előtt, amelyek egy-egy gurítás után villámgyorsan átrendeződtek. Wade nem ismerte igazán az efféle szerencsejátékokat, de a hatkocka meglehetősen egyszerű volt, és ennek következtében a Belső Város koszos bárjainak közönsége gyakran múlatta ezzel az idejét – ám amíg az ázsiaiak jobbára az élvezet okán ültek le játszani, mások hatalmas tétekben fogadtak. Egyszer Wade is kipróbálta, de sikerült alig egy óra alatt elvesztenie egy komolyabb összeget, és azóta még csak kockát sem vett a kezébe. Most viszont élvezettel szemlélte, ahogy az ázsiaiak pörgősen csapkodták az asztalhoz a kockákat rejtő műanyag poharakat, és a saját maga szórakoztatására megpróbálta kitalálni, hogy ki játszik biztos nyerésre, és ki próbálkozik kombinációkkal. Néhány kör után teljesen magával ragadta a játék lüktetése, és hamarosan azok kapta magát, hogy együtt kiabál a többi nézővel.
Talán egy jó órányi játékot követően az egyik ázsiainak – nem kis szerencsével – sikerült a három dobásából kipörgetnie a legerősebb kombinációt, és ezzel megnyerte a partit. A többiek gratuláltak neki, és lassan az asztal körül összeverődött tömeg is szétszéledt. Wade összegyűrte a papírzacskót, és beejtette egy szemetesbe. Felnézett az egyik lámpaoszlopra erősített holokivetítőre, és nyugtázta, hogy meglehetősen későre jár. Zsebre vágta a kezét, és lekanyarodva egy kevésbé forgalmas utcára, elindult hazafelé, de néhány lépést követően megtorpant. Három félreismerhetetlen alakot vett észre, akik láthatóan kerestek valakit, mert nagyon forgatták a fejüket. Hirtelen meglódultak a gondolatok a fejében, és csak nagy nehezen sikerült leküzdenie a késztetést arra, hogy elfusson. Inkább behúzódott egy lámpaoszlop takarásába, és onnan figyelte az ügynököknek látszó alakokat. A három férfi lassan közeledett, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármire is készülnének, azonban Wade biztosra vette, hogy ha arra kerülne sor, habozás nélkül előrántanák a fegyvereiket. Igyekezett minél jelentéktelenebbnek látszani, de fél szemét végig a feketébe öltözött alakokon tartotta.
Az egyik férfi hirtelen felkiáltott, és szinte nyomban el is dördült egy lövés. Az emberek kiabálva szétszéledtek, és Wade is futásnak eredt. Fogalma sem volt, hogy mi is történt valójában, hogy kit kergetnek az ügynökök, de úgy gondolta, nem kockáztatja meg, hogy hátranézzen, hátha éppen ő a célpont. Újabb lövések dördültek, és az egyik golyó csak centiméterekkel a fiú lába mellett csapódott az utca kövezetébe.
– Bassza meg! – csúszott ki Wade száján, és irányt változtatva arra futott tovább, ahol esélye nyílhatott elvegyülni a tömegben.
Megint az Avenidán találta magát, és rövid tétovázás után arra kezdett el futni, amerre Trish-sel találkozott. A kiabálás megélénkült, ahogy az emberek megrémültek a lövöldözéstől, és hamarosan már mindenki vadul lökdösődött, hogy elbújjanak valami fedezéket nyújtó dolog mögé. Az efféle felfordulás nem volt ismeretlen fogalom a Belső Városban, de nem is volt mindennapos esemény. Ha céges ügynökök bukkantak fel, hogy valakit elintézzenek, rendszerint nem látványosan folyt a vér, de olykor elkerülhetetlen volt egy-egy komolyabb lövöldözés, és az is megesett, hogy többen haltak meg a szükségesnél. Az NCP persze sosem indított vizsgálatot, és pár nap elteltével már senki nem beszélt a történtekről, csak a kocsmák mélyén lehetett hallani némi sustorgást. Wade széles mozdulatokkal tört utat magának, és önkéntelenül is behúzta a nyakát, amikor lövést hallott. Gyorsan hátrafordult, és rémülten tapasztalta, hogy a feketébe öltözött bérgyilkosok alig néhány méterrel vannak csak mögötte. Megiramodott, hogy megpróbálja lerázni őket, de valaki váratlanul belépett elé, és már nem volt elég ideje, hogy elkerülje az ütközést. Feldöntötte az ázsiai nőt, és maga is elterült a földön. A nővel mit sem törődve igyekezett talpra küzdeni magát, de cipője megcsúszott valami kiömlött folyadékon, és újból orra bukott. A hátára gördülve várta, hogy az ügynökök rárontsanak, de azok egy pillanatig sem törődtek vele, és úgy futottak el mellette, mintha ott sem lett volna.
Döbbenten bámult a távolodó alakok után, és csak ekkor vette észre azt a narancssárga dzsekit viselő alakot, aki bódékat, padokat és szemeteseket borogatva, fejvesztve menekült az ügynökök elől. A megkönnyebbülés érzése jeges borzongásként futott végig a gerincén, ahogy felegyenesedett, és leporolta a ruháját, ugyanakkor emlékeztette arra is, hogy amíg véget nem ér az ügy, amibe belekeveredett, nincs biztonságban. Akár ő is lehetett volna a célpont, és talán legközelebb pont így is lesz. A zavaró gondolatok visszatértek, és elillant az a kevés jókedve is, ami az elmúlt órákból megmaradt.
– A francba ezzel – mormolta az orra alatt.
Sóhajtott egyet, és elindult a függővasút-állomás irányába.


Folytatása következik...



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.