Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Március – Április
1.  herryporter (9)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (14)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Frankenstein-sztori: 1. rész

Mozgókép | Beküldte: Nilla | 2011.05.23. 16:17

Hosszú utat tett meg a Képvásznon Mary Shelley szörnye az elmúlt évszázadban, több színész keltette életre a halott testrészekből szerkesztett szüleményt, és számos más híres horror-karakterrel kellett megküzdenie a nézők kegyeiért. A filmtörténeti kirándulás előtt azonban mindenképpen vissza kell térni a kezdetekhez, vagyis a regényhez, amely elindította a filmes lavinát.
Mary Shelley klasszikusa, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz 1818-ban jelent meg először, és azonnal nagy visszhangot váltott ki. A történet röviden a következő: Victor Frankenstein a lelkes fiatal tudós Ingolstadtba utazik, hogy ott folytassa tanulmányait. Tudományos kísérletezése során halott emberek testrészeinek felhasználásával új lényt alkot, aki aztán magára hagy, így a teremtmény kénytelen a saját erejéből eligazodni a világban, kiszolgáltatva az emberek előítéletének és a félreértéseknek. Victor pedig nem is sejti, hogy jövőbeli események mely sorozatát indította el ezzel a meggondolatlan lépéssel.
Akárcsak a regény, úgy keletkezésének története is legendássá vált az idők során, melynek a filmes adaptációk szempontjából az 1935-ös Frankenstein menyasszonya című film kapcsán lesz jelentősége. Mary Shelley maga osztja meg olvasóival, miként született meg elméjében az Istent játszó tudós és teremtménye közti ádáz harc története. 1816 nyarát Genf környékén töltöttem. Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék fölkeltették bennünk a játékos utánozhatnékot. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesen fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet. Az idő azonban váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra hagyott, elutazott az Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három közül.
A címnek is megvan a maga története. Mary Shelley hallott egy Johann Konrad Dippel nevű német tudósról, akiről az a hír járta, hogy holttesteken hajtott végre kísérleteket, s tette mindezt a 18. század elején Frankenstein várában.
A regény alcíme sem véletlen, a modern Prométheusz. Prométheusz legendája a görög mitológia egyik legismertebb története. Prométheusz testvérével (Epimétheusz) együtt azt a feladatot kapta Zeusz főistentől, hogy új lényekkel népesítsék be a földet, hogy az istenek hatalmának legyenek csodálói. Epimétheusz állatokat teremtett a Földre, míg Prométheusz megalkotta az embert, akit az istenek képére formált. Ehhez Pallas Athénét hívta segítségül, hogy végül megformálhassa az embereket, akik eleinte nem tudtak gondoskodni magukról. Tudatlanok voltak, védtelenek, egyedül álltak a világban, ennek azonban nem csupán Prométheusz volt az oka, hanem Epimétheusz is, aki az összes jó és hasznos tulajdonságot felhasználta az állatok teremtéséhez, így testvérének munkájához már nem maradt elegendő „alapanyag”. Prométheusz azonban megsajnálta esetlen teremtményeit, és ellopta nekik az istenektől a tüzet, így az embernek már hatalma lett az állatok felett. Az ember pedig egyre ügyesebb és gyakorlatiasabb lett, ami hamarosan szemet szúrt az isteneknek. Prométheusznak a lopásért ki kellett engesztelnie Zeuszt, ezért arra buzdította teremtményeit, hogy mutassanak be áldozatot az isteneknek, s példaként megölt egy bikát. Zeusz azonban féltékenységében megteremtette Pandorát, aki szerencsétlenséget hozott az emberek fejére és Prométheuszt külön büntetésben részesítette. Megparancsolta Héphaisztosznak, hogy láncolja Prométheuszt egy sziklához, ahol a főisten tervei szerint a titánnak harmincezer évet kellett volna eltöltenie, melyből végül csak harminc lett, mivel Héraklész Prométheusz segítségére sietett. Addig azonban a leláncolt Prométheusz máját Ethon, egy hatalmas sas, nap mint nap marcangolta, így a titán szenvedése többszörösére nőtt.
Victor Frankenstein, aki a filmekben már a Henry névre hallgat, a modern Prométheusz. Megalkotta az embert, akit aztán magára hagyott. Létrehozott egy önállótlan lényt, aki végül megtanulta, mi a gyilkosság, a bűn.
A történetnek számtalan értelmezése született, természetesen a legtöbb az erkölcsi kérdés felől közelíti meg a műben elbeszélt események lényegét, és ez valóban a legjárhatóbb út, de az értelmezések közül a leghitelesebb mégiscsak a történet szülőanyjától származik: Az esemény, amelyből e történet az érdekességét meríti, mentes a puszta kísértet- és boszorkányhistóriák hátrányaitól. Előnye velük szemben, hogy bármilyen lehetetlen maga a fizikai tény, tápot ad a képzeletnek, s jobb kiindulópont az emberi szenvedélyek átfogóbb és meggyőzőbb ábrázolására, mint az ismert jelenségek közönséges elbeszélése. Arra törekedtem tehát, hogy megőrizzem az emberi természet alkotóelemeinek hitelét, de nem haboztam megújítani ezek egymáshoz való viszonyát. – írja Mary Shelley a regény elején. Nos, a történet valóban tápot ad a képzeletnek, nem is keveset, így lehetséges, hogy még a mai napig is születnek újabb és újabb filmek a témában, illetve, hogy a teremtmény alakja mára már egyet jelent a Frankenstein névvel, noha ez nagy hiba, hiszen, a szörny nem Victor Frankenstein, hanem az általa teremtett lény. Vagy mégis? A filmadaptációk szépen körüljárják az értelmezés adta lehetőségeket.

Az első film még a némafilmek korszakából származik, 1910-ben készült, és mindössze 13 perces. A producere Thomas Alva Edison volt, a rendező J. Searle Dowley. A film cselekménye követi a regény történéseit, egyfajta kötelezők röviden-adaptáció érzete van. Nagy vonalakban összefoglalja a történet lényegét, és már túl is vagyunk rajta. De ennél azért több szóra érdemes mű, egyrészt azért, mert mégiscsak ez az első Frankenstein-film, másrészt pedig azért, mert ez adja a lény első vizuális interpretációját. Az itt szereplő monstrumot Charles Ogle alakítja, és leginkább egy felöltöztetett ősemberre, vagy egy jetire hasonlít, köszönő viszonyban sincs a későbbi Karloff-szörnnyel, maximum a méretét tekintve. Nagy hajú, bozontos, vad, harsány. Annyira nem látni rajta az öltésnyomokat, nem derül ki egyértelműen, hogy évekig tartó szabás-varrás eredménye, ami meghökkentő az a már említett mérete, és vadsága. Az a Frankenstein-szörny, akinek a képe mindenkinek beugrik, csak két évtizeddel később lépett színre, viszont azóta is ő a mérce, ha a történet újragondolásáról van szó.
Az adaptációk klasszikusának számító James Whale rendezésében készült Frankensteint 1931. november 4-énKép mutatták be New Yorkban, és azonnal hatalmas siker lett. Ez a film teremtette meg az idővel ikonikussá vált monstrum alakját Boris Karloff alakításában. Nem Karloff volt azonban az első számú jelölt a szerepre. A rendező Lugosi Bélát szemelte ki, ő viszont nemet mondott a filmre, mert (állítólag) nem akart olyan karaktert játszani, akinek nincsen szövege. Csak ezek után került a képbe Boris Karloff, aki még két további részben játszotta Frankenstein szörnyét, és két másikban – jóval később – a teremtő szerepét.
Whale Frankensteinje sokban eltávolodik a regény cselekményétől, ennek oka, hogy nem az alapművet használta fel elsődleges forrásként a forgatókönyvíró páros – Garret Fort és Francis Edward Faragoh –, hanem Peggy Webling színházi adaptációját. Henry Frankenstein (Colin Clive) és asszisztense Fritz (Dwight Frye), megfelelő testeket keresnek a kísérlethez, mely során Henry egy új, több testrészből összeállított embert kíván létrehozni. Csakhogy történik egy kisebb incidens, mikor a test, melynek agyát felhasználták volna, megsérül, és így a szerv használhatatlanná válik. Ekkor nem marad más hátra, mint pótolni az elvesztett agyat egy újjal, de ez alkalommal is hiba csúszik a számításba, mert Fritz a felcímkézett agyak közül (jó és abnormális agyak külön-külön) kénytelen a rosszat elvinni, miután a jó agyat tartalmazó üveget eltöri. Így történik, hogy a monstrum végül egy bűnöző agyát kapja, és ennek köszönhetően eredendően rossz már létrejötte pillanatában. Henry újdonsült szörnyét elzárja a világ elől, ő azonban kiszabadítja magát, de ezt a szabadságot csak gyilkosság árán tudja megszerezni. Fritz és Dr. Waldman (Edward Van Sloan) esnek áldozatául. A frissen a világra szabadult lény esetlen, tudatlan, igazi ösztönlény, aki nem tud beszélni, ezáltal képtelen kifejezni magát, nincs tisztában a tetteinek következményével, és ez vezet el az újabb szerencsétlenséghez, mikor egy védtelen gyermek életét veszi el. A víz mellett játszadozó kislány nem ijed meg a szörnytől, és játszani hívja. Virágokat dobálnak a vízbe, és élvezik az úszkáló szirmok látványát. A szörny ugyanígy a kislányt is a vízbe hajítja, nem is sejtve, hogy nem ugyanaz fog történni vele, mint a virágokkal. Újfent gyilkossá válik, akaratlanul. A kislány halála felbolygatja a lakosok életét. Eközben Henry épp arra készül, hogy feleségül vegye szerelmét, Elizabeth-et (Mae Clarke). A készülődést megzavarja a szörny felbukkanása a házban. Henry a nyomába ered, segítsége a felbőszült tömeg. Henry végül, különválva a tömegtől megtalálja teremtményét. A lény alkotójára támad, és a szörny erősebbnek is bizonyul. Magával viszi Henryt egy malomhoz, már csak az a célja, hogy elpusztítsa a férfit. Felrángatja magával a malomba, de időközben megérkeznek a bosszúra vágyó emberek. Felgyújtják a malmot annak reményében, hogy így végleg elpusztíthatják a félelmetes kreatúrát. A malomban történt szörnyűségeket végül Henry túléli, de ezzel még nincs vége a történetnek, bár a folytatásra még négy évet kellett várni.
A filmben sok eltérés van az eredeti cselekményhez képest, de ezen felül még névbeli változások is történtek. A regény Victor Frankensteinje immár Henry, barátja Clerval, pedig Victor (ők ketten nevet cseréltek a regényhez képest, ahol Clerval keresztneve volt Henry). Emellett eltűnt a több nézőpontú narratív szerkezet, és vele együtt sok szereplő is. Mégis a monstrum mutatja a legnagyobb eltérést, aki a filmben nem is kapta meg a lehetőséget arra, hogy pozitív szereplő legyen, hiszen egy bűnös aggyal ajándékozta meg felelőtlen teremtője. Ettől függetlenül is megfigyelhető a fejlődése. „Születésekor” még egy tudatlan, automatikusan cselekvő lény volt, aki állati hangokat, nyögéseket hallat, semmi több. Ösztönösen harcolt a túlélésért, ezért ölni is képes volt, akárcsak az állatok. Mikor mégis tudatára ébredt, bosszút akart állni saját létezéséért, el akarta pusztítani Henryt. A regénybeli szörny ennél sokkal árnyaltabban adja vissza a vele történteket, mikor visszaemlékezve meséli el, milyen is volt a pillanat, mikor rádöbbent a saját létezésére. Nagyon nehéz visszaemlékeznem létezésem kezdetére. E korszak valamennyi eseménye zavarosnak és határozatlannak tetszik. A különös érzetek sokasága kerített hatalmába, láttam, tapintottam, hallottam és szagoltam egyidejűleg, és hosszú idő telt el, amíg megtanultam különbséget tenni érzékszerveim működése közt. Emlékszem, egyre erősödő fény nyomta az idegeimet, annyira, hogy kénytelen voltam behunyni a szemem. Akkor sötétség hullt rám, s ez zavart, de amikor ezt érzékeltem, szememet kinyitva, gondolom most, újra rám zúdult a fény. Jártam, s azt hiszem, lefelé mentem, mikor egyszerre rádöbbentem, az érzékleteim nagyon megváltoztak. Korábban sötét és átlátszatlan testek vettek körül, érintésemre és tekintetemre érzéketlenek, most viszont arra jöttem rá, hogy szabadon járkálhatok, nincs az az akadály, amit át ne tudnék lépni vagy ki ne kerülhetnék. Ezzel szemben a Karloff által megformált szörny ösztönlényből bosszúszomjas gyilkossá válik, de ez még csak az első lépcső a Frankenstein-filmek rendszerében. Ezt a karaktert fejlesztik tovább a harmincas években készült folytatások, először az 1935-ös Frankenstein menyasszonya (Bride of Frankenstein), majd 1939-ben a Frankenstein fia (Son of Frankenstein).

1935-ben jelent meg a folytatás, FrankensteinKép menyasszonya címen, a rendezői székben még mindig James Whale ült. Az új epizód ott kezdődik, ahol az előző véget ér, az expozícióban ennek felvezetéseként és a regényhez való visszakanyarodásként Mary Shelleyt, Percy Shelleyt és Lord Byront láthatjuk, amint egy viharos éjszakán az írónő művéről beszélgetnek. Percy Shelley azt próbálja megfejteni, hogy egy olyan ártatlan teremtés, mint a felesége, hogy volt képes ilyen szörnyűséget, illetve szörnyet kitalálni. A nyugodtan kézimunkázó Mary ekkor bejelenti, hogy a történet valójában nem is ért véget ott, ahol hittük, hogy véget ért. Innen kapcsolódik vissza a film cselekménye az előző részhez, vagyis a malom leégése utáni állapothoz. Érdekes, hogy felhasználták ezt a hármast a film elején, pontosabban, hogy Mary azt mondja, a sztorinak még nincs vége, hiszen az ő történetének, azaz a regénynek, nem ugyanaz a vége, mint a '31-es filmadaptációnak, de narratív fogásként mindenképpen értékelhető, hiszen ez megkönnyíti, hogy újra felvegyük a fonalat a korábbi filmmel, és tényleg ott folytassuk, ahol az befejeződött.
Henry (Colin Clive) szerencsésen túléli a történteket, és hazaszállítják, bár szerelme (Valerie Hobson) ekkor már azt hiszi, hogy a szörnnyel együtt odaveszett. Henry nem sokkal a hazaérkezése után magához tér, viszont még gyenge, ezért ágyban kell maradnia. De nemcsak Henry az egyetlen túlélője a történteknek, monstruma, akiről a következő részben majd azt feltételezik, hogy nem is lehet elpusztítani, szintén életben marad. Kiszabadul a malomból, és megint bujdokolni kényszerül. Most már nem az a szerencsétlen, tehetetlen melák, aki az előző részben volt, gazdagodott egy leckével, és már ismeri a dühös emberi természetet, akárcsak saját haragjának erejét. Miközben Henry otthon lábadozik, megjelenik egykori professzora, Dr. Pretorius (Ernest Thesiger), aki maga is szeret kísérletezni, és ehhez éppen a vakmerő Henryre lenne szüksége. Henry maga már nem vágyik annyira Isten szerepére, mint korábban, sőt mentségként annyit mond, hogy ő valójában csak az élet titkát akarta megfejteni, vagy esetleg megtalálni az öröklét kulcsát. Ehelyett viszont rázúdított egy különös teremtményt a világra, akit még ő maga sem képes kordában tartani, akitől már ő is fél. A halottnak hitt lény magányos bolyongása közepette egy kis erdei házban talál menedéket, egy szintén magányos, vak öregember mellett (O. P. Heggie). Az öreg nem ítéli el a szörnyet, nem látja, így nem iszonyodik a külsejétől, mint mások. Étellel, itallal kínálja, ágyat biztosít neki, és még néhány szóra is megtanítja, a legfontosabb ezek közül a barátság. A lény gyorsan megtanulja, hogy az idős férfi a barátja, hogy vele lenni jó. Ennek a kellemes élménynek azonban hamar vége szakad, mikor rátalálnak a kunyhóban, amit ijedtében, és védekezés közben felgyújt. A lény egyébként retteg a tűztől, nem ismeri, fájdalmat okoz neki, így mikor kigyullad a kis ház, újra menekülnie kell. Szerencsére az öreg férfit sikerül kimenteniük a vadászoknak, akik megzavarták nyugalmukat. Az eset ráébreszti a lényt, hogy társra, barátra vágyik. Egyre emberibb érzelmek törnek fel benne, a magányosan tengődő állati ösztönökkel bíró kitaszítottból társas lény vált. Vágyával egyezik a sejtelmes Dr. Pretorius célja, találkozásuk nevezhető akár szerencsés véletlennek is, ugyanis a professzor feltett szándéka, hogy egy új fajt létesítsen, és ehhez egy nőt kell kreálnia a már meglévő szörny mellé. Már csak egy dologra van szüksége a terv kivitelezéséhez, ez pedig nem más, mint a prototípust megalkotó Henry, aki már nem akar ilyesmiben részt venni. Nem marad más megoldás, mint hogy piszkos csellel vegye rá tanítványát, hogy segítsen neki. A doktor elraboltatja a monstrummal Henry szerelmét, így a férfi kénytelen beleegyezni a munkába, ha épségben akarja tudni a szeretett nőt. A munkafolyamat ugyanúgy zajlik, ahogy az első alkalommal is. Mikor már minden készen áll, villámcsapás segítségével hozzák vissza az életbe az összefércelt holttestet. Elkészül az új teremtmény, egy női szörny, akit ugyanaz a színésznő (Elsa Lanchester) alakít, aki a film elején szereplő Mary Shelleyt is. Az új jövevény azonban nincs elragadtatva jövendőbelijétől, és ez csalódással tölti el a társra vágyó szörnyet. Fájdalmában elpusztítja saját magát, a nőt, és Dr. Pretoriust is, de Henryt és szerelmét szabadon engedi.
Ezen epizód teremtménye tehát egy jóval humánusabb szörny, sőt az igazi szörny szerepe ebben a filmben nem is az övé, hanem Dr. Pretoriusé, aki kihasználva mindenkit, még egykori diákját is, csak a saját céljai érdekében cselekszik, ezek a célok viszont cseppet sem nemesek. Ő az igazi gonosz, ezúttal ő testesíti meg mindazt, amitől Henry igazán félhet. A monstrum újabb tapasztalatokkal gazdagodik, de ez sem segít rajta, mert még a barátság csodálatos érzése sem változtatja meg a tényt, hogy ő egy nem emberi ember. Nem tartozik az élők közé, de nem is halott. Nem kaphat igazi társat, mert az emberek elutasítják, megvetik, és még a hozzá hasonló is idegenkedik tőle. Ezen az állapoton csak az segíthet, ha visszatér a halottak közé, és viszi magával az ördögi Pretoriust is.
A szörny így most sokkal inkább áldozat, mint az előző részben, mert ezúttal már ő maga is tisztában van saját szerencsétlenségével. Henry karaktere is változott, ő már nem olyan hangsúlyos, a gonosz teremtő már nem ő, hanem a doktor. Henry csak egy eszköz Pretorius kezében, egy bábu, akárcsak a doktor kis üvegekbe zárt miniatűr emberkéi.
Képi világát, hangulatát, technikáját tekintve a két film nem különbözik egymástól. Hatalmas, mégis nyomasztó belső terek, és a szörnyhöz képest kicsi külső terek váltják egymást a német expresszionista filmek stílusának jegyében. Henry nagy, ugyanakkor üresnek ható házban él, ami kicsit olyan, mint ő maga. Nagy álmokkal, tervekkel vágott neki a tudománynak, de vágya kielégítetlen maradt, és most hogy elvesztette az élet misztériumának megfejtéséhez fűzött álmát, ő is kiüresedett, és már csak más terveihez szolgál eszközként.
A fekete-fehér képek kontrasztos világa még nagyobbnak láttatja Karloff alakját. A szörny maszkját színes képeken is tesztelték a készítők, mert a következő részt már színes filmként szerették volna forgatni, de a látvány közel sem volt olyan hatásos, mint a fekete-fehér verzió, így ez utóbbinál maradtak. A maszk Jack Pierce maszkmester munkáját dicséri. A Frankenstein menyasszonya szintén nagy sikereket ért el, nem is csoda, hogy a Universal újabb folytatást készített.

1939-ben megérkezett az újabbKép film, a Frankenstein fia. Ez utolsó olyan film, melyben Karloff alakítja a teremtményt. A rendező ezúttal már nem James Whale, hanem Rowland W. Lee. A film atmoszférája azonban a direktorváltás ellenére sem változott, Lee szerencsére megtartotta Whale képeit, így nem szakadt meg a három film egysége.
A cím már elárulja, hogy milyen úton halad tovább a Frankenstein-sztori, de ahogy a szálak egyre világosabban bomlanak ki, úgy válik az is egyértelművé, hogy a cím nagyon is kétértelmű.
Henry fia, Wolf von Frankenstein (Basil Rathbone) visszatér a korábbi események színhelyére, és magával hozza a feleségét Elsát (Josephine Hutchinson), és a fiát Petert (Donnie Dunagan) is. Az emberek hidegen fogadják a családot, még mindig nem képesek megbocsátani Henrynek, hogy létrehozta a szörnyet, aki annyi életet vett el tőlük. Bár Wolf nem olyan, mint az apja, nem akarják őt megismerni és a bizalmukba fogadni. Megérkezésük pillanatában nyilvánvalóvá válik számára, hogy családjával együtt nem kívánatos vendég. Wolfnak azonban feltett szándéka, hogy tisztára mossa a Frankenstein nevet, így nem hátrál meg, nem fordul vissza, hanem marad, és megpróbál minél többet megtudni a történtekről. Nyomozása során megismerkedik Ygorral (Lugosi Béla), akiről mindenki azt hiszi, hogy már rég halott. Ygornak valóban meg kellett volna már halnia, mikor felakasztották, de ő túlélte a dolgot, és most törött nyakkal bár, de él. Ygornak kulcsfontosságú szerepe van, mert ő vezeti el Wolfot a szörnyhöz, aki mégsem halt meg, mint ahogy azt az emberek hiszik. Életben van, de kómában fekszik. Ez kiváló alkalom Wolf számára, hogy megvizsgálja apja teremtményét. A vizsgálat során állapítja meg, hogy a lény nagy valószínűséggel elpusztíthatatlan, és a tény, hogy még mindig életben van, csak megerősíti ezt a hipotézist. Ygor ekkor még nem fedi fel a szándékait Wolf előtt, de hamarosan kiderül, hogy a segítőkész miért akarja olyan nagyon az élők közt tudni a szörnyet.
A filmben a lény szerepe nagyot változik ahhoz a fejlődéshez képest, ami az előző két részben történt. Hanyatlás figyelhető meg, már nem lesz egyre tudatosabb, okosabb, hanem inkább visszafejlődik arra a szintre, ahonnan a legelején indult, vagy még annál is lejjebb. A szörny most csak eszköz, méghozzá Ygor kezében. Gyilkológépként használja a személyes bosszújához, amiért felakasztották. Így a film egy újabb gonoszt teremt, és ezúttal sem a szörny képében.
A Frankenstein fia, mint ahogy azt már említettem, címében kétértelmű. Egyrészt utal Henry Frankenstein fiára, Wolfra, valamint a szörnyre, aki bizarr módon szintén Henry fiának tekinthető, Ygor legalábbis erre a következtetésre jut. A „testvérharc”, mert hogy az lesz belőle, elfajul, és a lény magával viszi Wolf kisfiát a laboratóriumba, ahol új életet kapott férfitól. Wolfnak azonban sikerül a szörny fölé emelkednie észben és erőben is, és fiát megmentve az izzó kénes mélybe taszítja a lényt.
Valójában a Frankenstein fiában a lény már egyáltalán nem azt a szerepet tölti be, amit annak idején az első filmben, vagy amit Mary Shelley szánt neki a regényben. Bábu, akárcsak Wolf, aki ebben az apjára hasonlít, hiszen az előző részben már Henry sem volt több játékszernél. Az eredeti szereplők funkcióit tehát a folytatásokban már új karakterek töltik be, új gonoszok, új teremtők, új generációk. Nem is csoda, hogy Karloff nem vállalta többé a szörny szerepét. A Frankenstein fia után úgy érezte, hogy nem lehet többet kihozni a figurából. Ezzel a filmkészítők persze nem értettek egyet, és amit csak lehetett, kihoztak a történetből, egészen olyan extrém megoldásokig, mikor már a farkasembert is beemelték a képbe, de erről a későbbiekben szólok.


A folytatás



Nilla

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.