Fiction Kult

Noha a fantasy a mai modern értelmében mindössze alig kétszáz évre nyúlik vissza, a gyökereit keresve mégis egészen a kora középkorig kell visszamennünk. A természetfeletti erők és a csodák (fantasztikus lények, tettek) mindig is részei voltak az irodalomnak, szinte a kezdetektől fogva, ám egy idő után már különbséget lehetett tenni a kitalált fantasztikumot tartalmazó művek, illetve a népi hagyományokból táplálkozó történetek között. A középkor számos fantasztikus elemet tartalmazó műve – mint például a szerelmes-kalandos lovagregények, vagy a híres Ezeregy éjszaka meséi –, amelyek csodáit alig, vagy csak vonakodva gondolták valóságosnak a kor emberei, az évszázadok alatt lassan átértékelődtek, és sok esetben jó alapot szolgáltattak a modern kori fantáziatörténetek megírásához. Az önálló fantasy műfaj előtt álló akadályokat végül Tolkien korszakalkotó műve, A Gyűrűk Ura söpörte el, amely nemcsak az epikus fantasy műfaját teremtette meg, hanem széles körben elfogadottá, elismertté, és olvasottá tette ezt a stílust.
Mielőtt azonban belekezdenénk a műfaj történetének áttekintésébe, érdemes megemlíteni néhány alapvető különbözőséget a klasszikus, népi eredetű mítoszok és tündérmesék, valamint a modern értelemben vett fantáziatörténetek között, hiszen ezekből az eltérésekből erednek a fantasy műfajának ősei. Az első ilyen szempont a helyszín. A fantasy művek általában másik (jobbára kitalált) világban és valóságban játszódnak, amelyek, noha olykor meglepő hasonlóságot mutatnak a mi világunkkal, mégsem azonosíthatók vele, hiszen a bennük felbukkanó területek mindig pontosan körülírottak, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy nem léteznek. A klasszikus népi tündérmesékben szereplő helyszínek ezzel ellentétben szinte sosincsenek pontosan meghatározva, csupán egy távoli, ismeretlen helyként jelennek meg, alátámasztva, hogy az adott történet „valamikor nagyon régen, egy messzi földön” esett meg, és bár szintén elég valótlanul hangzik, mégis jobban köthető a mi világunkhoz.
Szintén alapvető különbség a természetfeletti jelenségek mennyisége. Míg egy népi történetben legfeljebb egy-két csodás eset történik, a fantázia szülte mesékben a természetfeletti események, lények jóval gyakoribbak, állandóbbak. Ez abból is következhet, hogy míg a népi történetek egy-egy adott esetre (legendára, hiedelemre) korlátozódnak, addig a kitalált történetek ezeket alapul véve, merítve belőlük, vagy éppenséggel összefűzve őket, bővebben, részletesebben és korlátok nélkül mesélhetnek el valamit. Ez a vonás érzékelteti a legjobban, hogy mennyire a népi legendák köréből nőtte ki magát a fantasy műfaja. Az átmenet, amikor ténylegesen elkezdték külön kezelni a népi eredetű, illetve az írott tündérmeséket nagyjából a XIX. századra tehető, amikor a korai gótikus történetek és kísértethistóriák egyre népszerűbbé váltak. Ezek mind tartalmaztak hagyományos népi motívumokat, amelyek azonban már az író kedve szerint öltöttek testet.
A hasonlóságok ellenére, sok esetben a tündérmeséket nem sorolják be a fantasy műfajba, bármennyi természetfeletti elemet is tartalmazzanak. Ugyanakkor más szakértők szerint a műfaj magába kell foglalja az összes olyan művet, amelyben a fantázia valamilyen aspektusa megjelenik, legyen az valamely népi legenda, vagy akár egy modern kori fantasy regény. A vita örök és meddő, hiszen mindkét érvelés elfogadható, azonban a megértésükhöz vegyük végig, hogyan is jutottunk el a kezdetektől a mai modern fantasy műfajhoz.

Ahogy az olvasás képessége egyre szélesebb körben terjedt a középkori Európában, a szájról szájra járó legendák és mítoszok lejegyzésén túl megszülettek az első mesés történetek is, a szerelmes-kalandos regények, más néven a románcok. Ezek a történetek sokat merítettek a népi hagyományokból, ám íróik sok esetben új, kitalált csodákat, mesés teremtményeket és legendákat szőttek bele hőseik kalandjaiba.
Az első románcok még jobbára történelmi ihletésűek voltak, jól ismert korokat elevenítettek fel, kiegészítve az író saját képzeletének szüleményeivel. Így született számos történet az ókori Róma és Hellász dicsőségeiről, különös tekintettel Nagy Sándor hódításaira, a korai Franciaország lovagjairól, és természetesen a kelta mondakörről, a legendás Artúr királyról, a Kerekasztal lovagjairól, és a Szent Grál kereséséről. Ezeket, és úgy a románcokat általában, kétkedés övezte, hiszen az emberek nem mindig hitték el, amit olvastak, ám ez mit sem von le abból a tényből, hogy a románcok indították útjára a tündérmesék előfutárait.
A reneszánsz idejében a románcok népszerűsége töretlen maradt, és a történetekben egyre több szerepet kapott a fantázia, a természetfeletti. Sir Thomas Malory műve a Le Morte D’Arthur (Artúr halála), amelyet alapvetően a legenda általános változatának tekintenek, illetve az először 1508-ban, Zaragozában kiadott spanyol nyelvű Amadis de Gaula című történet megindította a hasonló jellegű alkotások áradatát. A sok feledésbe merült történet mellett születtek igazi klasszikusok is, mint Torquato Tasso Gerusalemme Liberata, vagy Ludovico Ariosto Orlando furioso című alkotása. Ez utóbbi, köszönhetően a fantasztikus vidékeken kóborló szereplőinek, a lenyűgöző kalandoknak és a véget nem érő csodáknak, később számos kalandregény forrása lett. Az említett művek révén egyértelművé vált, hogy hamarosan új műfaj bontakozik majd ki, amely a csodákat és a képzeletet arra használja fel, hogy meglepje, megdöbbentse és lenyűgözze az olvasókat.
Ebből az időből érdemes még megemlíteni Edmund Spenser The Faerie Queene című művét. Ez egy klasszikus lovagrománc, teli lovagi küzdelemmel, és varázslókkal, boszorkányokkal, óriásokkal vívott csatákkal, azonban a különlegessége nem ebben rejlik. Ez volt ugyanis, feltehetőleg, az első olyan mű, amelynek szereplői nem mind emberek, hanem tündérek (elfek, ha tetszik), bár megjelenésben akkoriban még nem sokban különböztek. Bár nem része a történetnek, említésre kerül benne egy háború a tündérek és goblinok között, amely azóta számtalan alkalommal köszönt vissza különféle modern fantasy regényekben.
A románcok felett azonban eljárt az idő, és a helyüket a tündérmesék vették át a felvilágosodás korai szakaszában. Charles Perrault és Madame d’Aulnoy művei nagyon kedveltek voltak, és sok későbbi fantáziatörténet inspiráltak. Madame d’Aulnoy nevéhez fűződik a tündérmese kifejezés megalkotása is, amelyet azért talált ki, hogy műveit megkülönböztesse azoktól, amelyekben egyáltalán nem szerepel természetfeletti elem. Ám mindezek ellenére a felvilágosodás kora nem nézte jó szemmel a fantasy szárnypróbálgatásait. A kor íróinak stílusa inkább a realizmus felé fordult, és ezekben gyakorta kritikus, ellenséges módon tüntették fel a fantasztikus motívumokat. Ennek köszönhetően a felvilágosodás derekától kezdve, néhány kísértethistórián kívül, nagyon kevés fantáziatörténet született. Egy tekintetben azonban mégis kulcsfontosságú volt e kor a fantasy műfaj számára, hiszen a realista művek megjelenése biztosította, hogy a fantasy elkülönülhessen, és megjelenhessen önálló ágként.
A felvilágosodás ésszerűségével ellentétben a romantika sokra értékelte a természetfelettit, a hagyományokat és a képzeletet, és velük együtt azt a kort, amelyben ezek egyszer már uralták az irodalmat, vagyis a Középkort. Nem véletlen hát, hogy a romantika szívesen nyúlt vissza e korhoz, megidézve a románcok hangulatát és szellemiségét, ellensúlyozva a felvilágosodás realisztikus nyomását.
A romantika kiemelkedő vívmánya a gótikus regény volt, amelynek első darabja, Horace Walpole műve, a The Castle of Otranto (Otranto kastélya), 1764-ben jelent meg. Ez volt a őse a mai modern fantasy és fikciós horror műfajoknak, és nem utolsó sorban elvezetett a gótikus kifejezés mai értelmezéséhez, miszerint a gótika a sötétséghez, borzalmakhoz, félelmekhez kötődik. A rémület keltése, a rejtélyek, a természetfeletti, a szellemek, az elhagyatott, elátkozott házak, kastélyok, a folyamatosan körülöttünk lengedező végzet, a halál, a pusztulás, az őrület, vagy az örökletes átkok mind-mind a gótikus regények alapvető és kihagyhatatlan elemei voltak, amelyek szinte kivétel nélkül visszaköszönnek a mai modern horror történetekben. Bár a gótikus regény műfaja megengedte a természetfeletti elemek használatát, nem ragaszkodott hozzá, és ha egy-egy ilyen téma fel is bukkant egy adott műben, az író igyekezett valami magyarázatot adni rá. A műfaj a fantázia és a valóság határán táncolt, ám egyikhez sem kötelezte el magát teljesen.
E regények nyelvezete és kifejezésmódja már a kiforrottabb, felvilágosodás korabeli technikákat követte, és egyre többször használta a helyszínek leírásait az egyes szereplők érzéseinek, hangulatainak megjelenítésére. Ám még a természetfelettivel való szoros kapcsolat ellenére is volt egy kis távolságtartás a fantasztikumtól. Ennek jó példája, hogy Walpole, a The Castle of Otranto szerzője a saját művét egy fordításként mutatta be, így elhatárolódhatott a történetben megjelenő fantasztikus motívumoktól, amelyekért a „titokzatos eredeti szerzőt” tette felelőssé.

A modern fantasy műfaja a XVIII. században kezdett kibontakozni. A korábbi korok szerzői által kitaposott ösvényen haladva többek között William Thackeray alkotott, bár az ő híres műve, a The Rose and the Ring (A rózsa és a gyűrű) meglehetősen sok vicces elemet is tartalmazott. Andersen visszanyúlt a hagyományos, népi eredetű történetekhez, és komoly köntösben tárta őket az olvasók elé. Mások is próbálkoztak, azonban az áttörés még váratott magára. Egészen a XIX. század végéig, amikor is a modern fantasy irodalom George MacDonald révén végre elkezdett alakot ölteni. MacDonald írta a The Princess and the Goblin, valamint a Phantastes című műveket, amelyek közül az utóbbit tartják az első felnőttek számára írt fantasy regénynek.
Ezen időszak másik fontos fantasy szerzője William Morris volt. Rajongott a Középkorért és számtalan fantáziatörténetet írt, amelyek közül a The Well at the World’s End (A kút a világ végén) a leghíresebb. Mivel elsősorban a középkori románcokból és legendákból merített, az írásainak stílusa is egy kicsit archaikus maradt, és ez nem mindig talált jó közönségre. Ettől függetlenül Morris fontos mérföldköve a fantasy fejlődésének, mert míg más írók a történeteiket álomvilágokba vagy távoli földrészekre helyezték, ő megalkotott egy saját világot. Ez új lökést adott a fantasy műfajnak, rávilágítva egy lehetséges fejlődési irányra. Ugyanis a műfaj korai műveiben a világ másodlagos szerepet töltött be, lévén a történet a hős egyéni érdekei körül bonyolódott, és nem terjedt ki másra, ám a kidolgozottabb kreált világok lehetővé tették a nézőpont tágítását, és a főhősök kalandjai olykor már a világ megmentéséig terjedtek.
Eközben olyan írók is hozzátették a magukét a születőben levő műfajhoz, mint Edgar Allan Poe és Oscar Wilde (elsősorban a The Picture of Dorian Gray című történetével), bár ők inkább a horror irányában mozogtak. Ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy a fantasy szélesebb olvasókörben is hódítson. Lord Dunsany megjelenésével azonban ez is megváltozott, és a fantasy történetek végre kitörtek valamennyire a szűk körből, noha az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokan – többnyire kortárs alkotók – szidták Dunsany-t a stílusa miatt.
1923-ban aztán megjelent a Weird Tales című magazin első száma, és ez gyökeresen megváltoztatott mindent. Az egymás után létrejövő újságok lettek a fantasy művek elsődleges megjelenési lehetőségei, és segítségükkel a műfaj – a science-fiction és a horror mellett – hamar széles körben elterjedt Angliában, és később az Egyesült Államokban is. Olyanok írásai láttak napvilágot ezekben a magazinokban, mint H. P. Lovecraft, Clark Ashton Smith, vagy Ray Bradbury. 1950 környékén már a heroikus fantasy (amelyet kard és varázslat fantasy-nek is neveznek) is viszonylag szép számú olvasót tudhatott magának, elsősorban Robert E. Howard Conan, a barbár című történetének köszönhetően. A heroikus fantasy, a műfaj egyik alága, amely azóta is töretlen népszerűségnek örvend, hiszen ebbe a kategóriába tartozik a fantasy regények jelentős része, általában élénk, küzdelemmel, kalandokkal és szerelemmel teli történeteket takar. Az eleinte kizárólag férfi főhősöket megjelenítő szokást végül Catherine L. Moore törte meg azzal, hogy műveiben női szereplők is meghatározó szerepekbe kerültek.
A fantasztikus irodalommal foglalkozó magazinok árnyékában, szinte észrevétlenül tűnt fel 1937-ben J. R. R. Tolkien A Hobbit című regénye, és hamar hatalmas népszerűségre tett szert, majd jó tíz évvel később A Gyűrűk Ura című epikus műve is hasonló fogadtatásban részesült. Bár Tolkien munkái Angliában kivétel nélkül azonnal sikeresek lettek, az Egyesült Államokban erre egészen az 1960-as évek végéig várni kellett, igaz, onnantól fogva a sikere töretlen maradt. Nehéz meghatározni, hogy Tolkien fő műve milyen hatással volt a fantasy műfajára, de sokan mondják, hogy egy időre beárnyékolt minden addig megjelent hasonló stílusú alkotást, ugyanakkor lökést is adott a kor íróinak. A Gyűrűk Ura, kiegészülve C. S. Lewis Narnia Krónikái című sorozatával, biztosította, hogy a fantasy műfaja végérvényesen gyökeret verjen, és még szélesebb olvasói körben terjedjen tovább.
Tolkien munkáinak sikere, és az ezen fellelkesült írók új lendületből született megannyi regénye viszont a korábban oly’ népszerű magazinok hanyatlásához vezetett. A kiadók a fantasy regényekben látták a jövőt. Bár sok regény bizonyult sikeresnek A Gyűrűk Ura utáni időszakban, a kiadók számára Terry Brooks 1977-es könyve a The Sword of Shannara (Shannara – A Kard) hozta meg a várt sikert. A regény a műfaj történetében elsőször felkerült a New York Times bestseller listájára, és ennek hatására a következő években robbanásszerűen megnőtt a kiadott fantasy regények száma. 1980-tól kezdve mindig akadt egy-egy író (Terry Pratchett vagy Piers Anthony), akinek művei rendszeresen felkerültek erre a bestseller listára, és ez benntartotta a műfajt a mainstream sodrásában. Napjainkban ehhez még inkább hozzájárultak a klasszikus fantasy művek filmadaptáció is.
Ám a látható sikerek ellenére, sokan még mindig kétkednek a képzelet szüleményeit elbeszélő történetekben, hiába, a valóságtól nehéz elrugaszkodni. Ettől függetlenül a fantasy tovább fejlődik, egyrészt a hagyományos irányban, amit a heroikus történetek jelentenek, valamint sok kisebb alműfaj keretein belül, amelyek új lehetőségeket, új távlatokat nyithatnak meg. Tehát a műfaj története itt még nem ér véget, és bízzunk benne, még sokáig halad a megkezdett úton, mert azért vannak jó néhányan, akik kedvelik a csodás világokban játszódó varázslatos történeteket.