Fiction Kult

Amikor a fantasztikus irodalomban rendszeresen felbukkanó különleges, mitikus eredetű teremtmények szóba kerülnek, a legtöbb esetben vagy a távol-keleti, vagy az európai népekhez kötjük őket, és el sem gondolkodunk azon, hogy esetleg más területek is rendelkezhetnek a maguk hasonló legendáival. A sárkányokról, tündérekről, vagy koboldokról szóló számos történet mellett jóformán észre sem vesszük például az arab világ ilyen jellegű hiedelmeit, holott például a dzsinnek – akiket még a Korán is megemlít – mára már beépültek a modern fantasy tárházába. Igaz, sokaknak a rozsdás lámpában lakó, kívánságokat teljesítő szellem képe ugrik be rögvest (feltételezhetően az Aladdin történet Disney-féle borzalmának köszönhetően). Aki esetleg kicsit mélyebbre jutott a fantasy világában, és olvasott egy-két regényt, netán belekóstolt a klasszikus szerepjátékokba, azok számára nem meglepő, hogy a dzsinnek éppúgy sokfélék, mint a sárkányok. Van közöttük jó, gonosz, ravasz, és ostoba is, azonban ennél jóval többet is megtudhatunk ezekről a legendás lényekről, ha egy kicsit mélyebbre ásunk a dzsinnek eredetében.
A szó arab gyökere annyit jelent elrejteni, de egyes módosult alakjaiban a jelentései között megtalálható a kert is. Mindkét jelentés értelmet nyer, ha figyelembe vesszük a földrajzi körülményeket, hiszen egy sivatagos vidéken a zöldellő kerteket olykor magas falakkal vették körül, és így óvták az elsivatagosodás ellen. Vagyis, egy kert védelme azt jelenti, el kell rejteni a külvilág elől. Ennek megfelelően a dzsinn legelső értelmezése afféle kerteket őrző szellem lehetett, bár ezzel kapcsolatosan kevés használható feljegyzés maradt meg az utókor számára. Érdekes, hogy bár kiejtésre igen hasonlatos az eredeti arab formához, az angol nyelv genie szava a latin nyelvben használt genius (egyfajta szellem) egyik változata, ám nem közvetlenül abból ered. Az első írásos emlék erről egy 1655-ös szövegtöredék, ahol a franciához formailag és kiejtésben is sokban hasonlító „genyes” szó olvasható. Azóta is ezt használják, igaz, letisztultabb formában. Érdekesség, hogy míg az arab ğinn szó a többes számú alak (azaz az jelenti több dzsinn), egyes nyelveken épp ez az alak felel meg az egyes számnak, olykor nem kevés bonyodalmat okozva.
Az ősi közel-keleti kultúrákkal foglalkozó archeológusok gyakran alkalmazzák – elsősorban falrajzok, vésetek és szobrok értelmezésekor – a jinni kifejezést minden olyan szellemre, amelyek kevesebbek egy angyali jelenségnél. Ezek jobbára olyan emlékek, amelyek még az iszlám térnyerése előtti időkből, vagy az iszlám nagyon korai terjedésének szakaszából származnak. Észak-Arábiában több olyan vésetre is bukkantak, amely egyértelműen utalt valamilyen dzsinn, illetve az ő tiszteletére emelt szobor imádatára. Ennek ellentmond a Korán egyik passzusa, amelyben elveti bármilyen dzsinn imádatát, és hangsúlyozza, hogy csakis Allahot lehet imádni, mert ő az egyetlen igaz úr. Az iszlám terjedése természetesen a pontosabb és bővebb magyarázatot szolgáltatott a dzsinnekkel kapcsolatban is. Az iszlám teológiában úgy tartják, hogy a dzsinnek szabad akarattal rendelkező lények, akiket a magasságos Allah alkotott meg füsttelen tűzből, olyan formán, ahogy az embereket megteremtette agyagból. A Korán is megemlíti, hogy a dzsinnek szabad akarattal bírnak, ám rögvest idéz is egy történetet, amely szerint az egyik dzsinn visszaélt e szabadsággal, és nem azt cselekedte, amit Allah elrendelt az angyalok és a dzsinnek számára. A Korán 72. szúrájában meglehetősen sok szó esik a dzsinnekről, de más szúrák során is megemlítésre kerülnek, hol több, hol kevesebb súllyal. Egy, a muzulmánok által nem egységesen elfogadott, nézet úgy tartja, hogy minden embernek megvan a maga személyes dzsinnje, egy qarīn, amely nem látható ugyan, ám folyamatosan ott van az ember körül, és szüntelenül sustorog, megpróbálja meggyőzni az egyént, hogy engedjen a gonosz csábításoknak.
Arra viszont nem tér ki a Korán, hogy pontosan milyenek is a dzsinnek. Az egyes utalásokból következtetve a kutatók azt a konzekvenciát vonták le, hogy a dzsinnek megjelenésben szinte mindenben követik az arab ember mintáját. Létezik belőlük férfi és nő (bár ez utóbbi meglehetősen ritka), bő öltözéket és selyemövet viselnek, és bizonyos források szerint nem vetik meg az ékszereket sem. Egyes források szerint a dzsinnek csak valamilyen tárgyhoz kötődve képesek létezni, mások viszont nem tesznek ilyen kikötést, mondván, ha Allah szabad akarattal teremtette őket, akkor a mozgásukban sem korlátozhatja őket semmi. Az Ezeregyéjszaka meséiben egyes történetrészek utalnak arra, hogy a dzsinnek alapvetően láthatatlanok az emberek számára, és csak akkor fedik fel magukat, ha ehhez valamilyen érdekük kötődik. Képesek nagy távolságokat villámgyorsan megtenni, és kedvelik az olyan távoli, elhagyatott területeket, mint a hegytetők, tengerek mélye, vagy sötét barlangok. Ugyan erre nincs közvetlen utalás, de sokszor e tulajdonságaik alapján szokták őket úgy megkülönböztetni, mint a kínai sárkányokat, azaz a különféle dzsinnek a különböző elemeket képviselik. A gūl a levegő, a mārid a víz, az ifrīt pedig a tűz elemét testesíti meg mind külső vonásokban, mind természetében.
Az ifritekről egyébként a Korán 27. szúrája, az An-Naml is említést tesz. Az egyik legismertebb történet, amelyben szó esik egy ifritről az Ezeregyéjszaka meséi között található, a Hordár és a fiatal lányok címmel. A mese szerint egy herceget kalózok támadnak meg, és egy erdőbe menekül előlük, ahol a fák között kóborolva egy barlangra bukkan, amelyben egy gyönyörű nőt tart rabságban egy ifrit. A herceg és a nő együtt hálnak, azonban az ifrit rajtuk üt, és majommá változtatja a herceget. A nő, akiről természetesen kiderül, hogy egy hercegnő, később visszavarázsolja a herceget, aki párbajra hívja az ifritet. A gonosz dzsinn a harc közben számtalan állat formáját magára ölti, ám a végén csak parázs marad belőle. Érdekes, hogy az egyébként ravasznak tartott ifrit ebben a történetben meglehetősen ostoba és könnyűszerrel kijátszható. Az ifritek egészen a II. világháborúig fontos részét képezték az egyiptomi kultúrának. Sok utazó számolt be arról, hogy a piramisokhoz látogatva a helybéliek mindig figyelmeztették őket, a romok között, a sivatagban kutya formát öltött ifritek kóborolnak, akik szeretik elcsalni az áldozataikat, amíg azok örökre el nem tévednek a dűnék között. Azt is mondogatták, némelyik ifrit olyan hatalmas, hogy az embereket is képes állattá változtatni, akárcsak a fent említett mesében.
A szintén hatalmasnak tartott maridok is szerepelnek a Koránban, egészen pontosan a 37. szúra egyik passzusában említik meg őket röviden. A hagyományos leírás szerint ők a leghatalmasabb dzsinnek, és ennek megfelelően meglehetősen büszkék és arrogánsak is, azonban elégséges érvvel rá lehet őket bírni arra, hogy segédkezzenek az embereknek. A legendák szerint olykor teljesítenek egy-egy kívánságot, ám ezért cserébe mindig nagy árat kell fizetni. Valószínűleg e dzsinn szolgált a modern kori ábrázolás alapjául. Érdekes az imént említett két dzsinnel kapcsolatban, hogy – amint az néhány sorral fentebb is olvasható – eredetileg a vizet jelképező maridokat tartották a dzsinnek legerősebbjeinek, azonban az újkori értelmezésekben, szinte kivétel nélkül, a tűz megtestesülésének tartott ifritek váltak a leghatalmasabbakká.
Mivel a Korán szerint a dzsinneket is az emberhez hasonlóan teremtették, a szárnyra kelt történetek szerint e lények is megalkották a maguk társadalmát – királyokkal, közrendűekkel, és természetesen szolgákkal. Ám arra nem nagyon utal semmilyen forrás sem, hogy e kasztrendszerbe milyen szempontok alapján sorolhatók be az egyes dzsinnek. Egy másik hagyomány szerint más módon különülnek el a dzsinnek egyes fajtái – léteznek olyanok, akiknek szárnya van, és képesek repülni, mások kígyókra, illetve kutyákra hasonlítanak, míg vannak, akik egyszerű ködpamacsokként úsznak a levegőben. Abdullah ibn Masud – aki az elsők között tért át az iszlám hitre, miután Mohamed prédikálni kezdett Mekkában – egy korabeli feljegyzése szerint a dzsinnek valójában különféle formákat magukra öltő lények, akik nem is rendelkeznek önálló alakkal, és leginkább keselyűk és kígyók alakjában léteznek, de olykor úgy festenek, mint egy fehérbe öltözött ember, vagy még ritkább esetekben felvehetik akár sárkányok alakját is. (Feltehetőleg ez lehet az alapja a modern kori dzsinnek alakváltó képességének.) Más források szintén említést tesznek efféle alakváltásokról, azonban kiegészítik azzal, hogy a dzsinnek elsősorban akkor vették fel emberi alakjukat, ha ezzel szándékukban állt más embereket félrevezetni, esetleg elpusztítani. Ibn Taymiyyah, a XIII. században élt iszlám bölcselő és teológus egy egészen hosszú értekezést készített a dzsinnek viselt dolgairól, és ebben úgy fogalmazott, hogy ezek a lények „nem törődtek semmivel, megbízhatatlanok, erőszakosak, és roppant mód ravaszak voltak”. Szintén ebben a munkájában elmélkedett arról, hogy a dzsinnek olykor összeállnak az emberekkel; elárulnak titkokat jövendőmondóknak, „varázslóknak” segédkeznek tárgyak mozgatásában láthatatlanul, és egy-egy rituálé során az elhunytak hangját utánozzák.
A legnépszerűbb történet, amelyben egy dzsinn szerepel, viszont kétség kívül az Aladdin és a csodalámpa. Ez is az Ezeregyéjszaka meséi között található meg, azonban eredetileg ez nem tartozott a kötethez, hanem a francia fordító, Antoine Galland tette hozzá valamikor 1708 és 1710 között. Egy Youhenna Diab névre hallgató szíriai arab bölcstől hallotta először, majd később sikerült hozzájutnia egy papírra vetett változathoz is, amelyből a fordítást is készítette. A történet népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, hogy számtalan feldolgozás készült belőle, hol film, hol bábjáték, hol színpadi előadás, de valószínűleg mind közül az 1992-es Disney animációs film, az Aladdin a legismertebb. Bár számtalan filmben és tévésorozatban rendszeresen felbukkantak (felbukkannak) dzsinnek, vagy dzsinnekhez hasonlító, azok tulajdonságaival bíró karakterek, a klasszikus, tehát az arab legendák hagyományira támaszkodó, dzsinn motívumok leginkább a fantasy irodalomban, de még jellemzőbben a számítógépes játékokban, illetve szerepjátékokban köszönnek vissza. Ki ne emlékezne például a Heroes of Might and Magic sorozatban felbukkanó ifritekre és dzsinnekre, de a Final Fantasy számos epizódjában is visszatérő szereplők e lények.
Noha meglehetősen régre nyúlik vissza és igen széles kulturális alapokra építkezik, a dzsinnek legendája nem igazán fonódtak bele úgy a modern fantasztikus irodalomba, mint például a sárkányok, vagy a tündérek. Megmaradtak afféle különlegességnek, amely inkább színesítő motívumként, mint alapvető elemként bukkannak fel egy-egy regényben, vagy rövidebb történetben. Ez egyfelől jó, mert nem válik olyan felkapott és elhétköznapiasított karakterré, mint amilyenekké a vámpírok és vérfarkasok váltak, ugyanakkor hátrányos is ez a mellőzöttség, hiszen félő, hogy egyre inkább háttérbe szorul a dzsinnek ábrázolása, ezzel pedig az arab kultúra is mind jobban kiszorul a modern fantasztikum világából. Kár volna, hiszen értékes és gazdag alapanyag.