Fiction Kult

Az idegi csatolásain keresztül Makanee utasította a feje körül található hámhoz hasonlatos szerkezetet, hogy jelezze, a látogatás véget ért. A kiquik vezére, egy apró hím, lila kopoltyúrojtokkal a zömök feje körül, elengedte magát, és nagyjából egy méterrel a víz felszíne alatt lebegett, szétterítve mind a négy kezét, mintha egyszerre áldaná meg a delfint, és mondana neki köszönetet. Aztán megfordult, és a társait vezetve elindult a közeli sziget felé, amelyen a népe lakott. Makanee elégedettséget érzett, ahogy végignézett a kőfejű lándzsáikat szorongató, tovatempózó kétéltűeken.
Ki gondolta volna, hogy mi delfinek, az Öt Galaxis Civilizációinak legifjabb bejegyzett értelmes faja, is pártfogókká válunk majd, alig néhány századdal azután, hogy az emberek segítettek nekünk megvilágosodni.
Mindent együttvéve a kiquik meglehetősen jól boldogultak a Jijo bolygón. Nem sokkal azt követően, hogy szabadon engedték őket egy partközeli korall atollon, megszülettek az első gyermekeik. Normális körülmények között valamelyik idősebb faj bizonyára keresett volna egy okot, hogy elvegye a kiquik felügyeletét a delfinektől, és az Öt Galaxis egyik gazdag és befolyásos vérvonalává nevelje a reményteljes fajt. De itt a Jijo felszínén a dolgok másképp alakultak. Távol voltak a csillagközi kultúrától, a komplex rítusok és kötelezettségek hatalmas és zavarba ejtő társadalmától, amely mellett még az ősi kínai birodalom is csupán totyogó pelenkás kisdednek tűnt. Mindenesetre megvolt az előnye és a hátránya is a számkivetettségnek.
Egyfelől nem kellett többé elviselnie az ellenséges idegenek – amelyek gyűlöletének okát emberi értelem fel nem foghatta – és a csillagflottáik előli menekülés állandó feszültségét, viszont nem volt több szimfonikus előadás, opera, vagy buboréktánc, amelyet megtekinthetett volna. Nem kellett többé elszenvednie az önelégült, pártfogói szintre emelkedett fajok becsmérlő megjegyzéseit, amelyekben rendre hangot adtak annak, hogy a delfinek alig többek okos vadállatoknál. Ugyanakkor nem adódott többé lehetősége a Melbourne alatti vízi városban lévő lakása korallkertjében lustán elheverni, lazacfelfújtat majszolva a Tizenkettedik Éjszaka című delfinműsort bámulva a tévében.
Makanee hajótörött volt, és minden bizonnyal az élete hátralévő részére is az marad, miközben gondoskodnia kell két kis csoportról, remélve, hogy távol tarthatja őket minden bajtól, amíg el nem érkezik egy új kor. Egy olyan kor, amelyben talán mindkét csoport újra ráléphet a megvilágosodás ösvényére, és folytathatja raja az útját.
Feltételezve, hogy rendelkezésre áll majd némi fémes táplálék, a kiquik látszólag jól alkalmazkodtak. Persze meg kell még tanulniuk bizonyos törzsi szabályokat, amelyekkel elkerülhető, hogy túlságosan hevesen vadásszanak a helyi élővilágban, és a jelenlétük károssá váljon a környezet számára. Azonban az okos kis kétéltűek máris mutattak némi megértést ezzel kapcsolatban, és a saját kezdetleges nyelvükön már ki is fejtették a véleményüket ezzel kapcsolatban.

Ritka lenni értékes!
Nem enni és bántani ritka értékes dolgot, halat, vadat!
Enni csak, ami van sok!

Makanee személyesen is érintett volt ebben. Két évvel ezelőtt, amikor a Streaker épp elhagyni készült a mérgező Kithrup bolygót, Makanee vette a bátorságot, hogy egy thennanin csatahajó roncsi között megbújva, a saját hangjaiknak felvételével csábítson el egy csapat éppen arra járó kiquit, és a kíváncsi élőlények egyenesen a Streaker fő légzsilipjébe masíroztak bele, nem sokkal azelőtt, hogy a környező vizeket felforralták volna a hajó felpörgő hajtóművei. Ami abban a pillanatban mindössze egy szánalomból fakadó tett volt, később teljesen megváltozott, hiszen a barátságos kis kétéltűek hamar a legénység kedvenceivé váltak. Talán a népük most végre felvirágozhat egy barátságosabb helyen, mint a boldogtalan Kithrup felszínén. Jó volt tudni, hogy legalább egy jócselekedetre sor került, mióta a Streaker útnak indult megrendítő útjára.
Ami a delfineket illeti, ki mert volna kételkedni abban, hogy jól fogják-e érezni magukat a Jijo meleg tengereiben. Miután kitapasztalták, hogy melyik halszerű lények voltak ehetők, és melyeket kellett elkerülni, az élet hirtelen egyszerűvé vált – a különféle rajokból akkor ragadtak ennivalót, amikor csak megéheztek, de egyébként csak úszkáltak és pancsoltak kedvükre. Makanee hiányolta az egyik készülékét, amely bálnák és barokk kórusok énekét játszotta le. De így legalább örömét lelhette abban, hogy egy óceán természetes zörejeit figyelheti, és ezek a hangok majdnem olyan tiszták és finomak voltak, mint maga a simogató víz.
Majdnem…
Egy távoli érzésre reagálva Makanee megmozgatta a hangokra fogékony állkapcsát, aztán hol jobbra, hol balra fordult. Ott van! Megint hallotta. Egy távoli morajlás, amely a Föld kakofóniában dagonyázó víz alatti világában talán örökre észrevétlen maradt volna. Azonban ezen a helyen kitűnt az áramlások és hullámok megszokott suhogásából.
A gondozottai – néhány tucat delfin, akiket az átélt feszültség visszasüllyesztett egyfajta szellemileg infantilis állapotba – az ilyen rendszertelenül feltűnő hangokat csak búgásnak nevezték. Vagy egyszerűen csak egy aggodalmas, felfelé ívelő trillával illették az Ősi delfin nyelven; egy olyan hanggal, amelyet a tengeri szörnyetegek megnevezésére is használtak. Ezek a távoli mormogások néha valóban úgy tűntek, mintha egy hatalmas élőlénytől származtak volna, amely büszkén és öntelten hirdeti, hogy övé az egész óceán. Vagy valóban csak egy szenvedő motor hangja volt, ahogy az általa hajtott roncs szerkezet céltalanul bolyongott a végtelen tengerben.
A kiquik otthonát maga mögött hagyva Makanee a víz alatti kupola felé úszott, ahol ő, Brookida, illetve az a néhány még mindig értelmes ápoló fenntartottak egy bázist. Jó is lesz végre kimászni egy időre a vízből. Az elmúlt éjszaka amúgy is elég kemény volt, mert egy zivatar miatt kellett folyamatosan szemmel tartani a gondozottakat. Kellemetlen és fárasztó tapasztalat volt.
Mi, új-delfinek el vagyunk kényeztetve. Évekbe telik majd, hogy megszokjuk az életet különböző körülmények között, és elfogadjunk bármit, amit a természet az utunkba sodor, anélkül, hogy panaszkodnánk, vagy ambíciózus terveket szőnénk a dolgok természetes menetének megváltoztatására.
Hagynunk kell, hogy lényünk emberi oldala elhalványodjon.



A következő nap délelőttjén sikerült megszöknie.
Zhaki egy közelben lebegő hínárcsomó lecsüngő száránál aludt, míg Mopol a robogóval éppen egy szerencsétlen, pingvinekhez hasonlító madárcsapatot ijesztgetett, miközben azok megpróbáltak élelmet szerezni a kicsinyeik számára, a szigethez közeli sekély vizekben vadászva. Egyébként is jó esély volt ez a szökésre, azonban Peepoe egészen más okból választotta ezt a pillanatot. A választóréteg alá merülve észre vette, hogy az a bizonyos távoli morajlás halványodik, mintha irányt változtatott volna, és most távolodna, egyre halkabbá válva minden egyes órával.
Most vagy soha.
Peepoe remélte, hogy mielőtt megszökik, el tud majd lopni néhány dolgot a robogóból. Egy eszközhámot, vagy egy lélegző csövet, és nem csak gyakorlati okokból. A normális életük során csak kevés új-delfin töltött el egy teljes napot úgy, hogy nem használt kibereszközöket, amelyeket a halántéklebenyeken található csatlakozókon keresztül irányított. Azonban Peepoe két önjelölt „hitvese” már hónapok óta nem engedte, hogy bármihez is hozzákapcsolódhasson. A bal szeme mögött elhelyezkedő idegi csatlakozó pedig már fájt attól, hogy nem használta.
Mopol azonban szinte mindig a robogón aludt, és csak annyi időre volt hajlandó megválni a járműtől, amíg evett, vagy elvégezte a dolgát.
Nagyon magányos lesz majd, ha a robogó végleg lerobban, gondolta, és ettől valamennyire megnyugodott.
Meghozta hát a döntést, Ifni kockáját elvetették. A természet által adományozott képességekkel és eszközökkel – vagyis teljesen meztelenül – nekivágott az ismeretlen tengernek. Peepoe számára a szökés egyáltalán nem úgy történt, mint ahogy azt a legtöbb emberek írta kalandregényben olvasni lehetett. Azokban a hősnő legnehezebb próbatétele maga a szökés ténye volt, kiszabadulni a fogva tartó markából. Peepoe előtt azonban nem magasodtak falak, nem zárták el előle az utat ajtók, kutyák, vagy árammal ellátott kerítések. Az „őrzői” engedték, hogy a kedve szerint jöjjön-menjen. Az ő esetébe nem a szökésen volt a hangsúly, hanem az volt kérdéses, tud-e megfelelő mértékű előnyre szert tennie azelőtt, hogy Zhaki és Mopol felfedezze az eltűnését.
A választóréteg alatt úszva eleinte leplezni tudta a mozgását, és csak akkor vált érzékelhetővé, ha feljött a felszínre levegőért. Azonban ezt nem bírta sokáig. A palackorrú delfinek természetükből adódóan általában nem merültek nagyon mélyre, és a mélyben a sebessége is csak harmada volt annak, mintha a felszín közelében suhanna. Így, amíg a sziget látszott a mögötte a horizonton, Peepoe felhagyott a merüléssel, és komoly sebességgel úszni kezdett a szabadságáért – a nap irányába tempózott erőteljes uszonycsapásokkal, és csak néhány alkalommal merült le a mélybe, hogy ellenőrizze a távoli hangot.
Élvezettel töltötte el, ahogy keresztülvágott a hullámokon, ez az érzés minden megért. Eszébe jutott az utolsó alkalom, amikor – még Kaa társaságában – ilyen sebesen száguldott a tengerben, amikor a Jijo vizei kellemesnek, nyugalmasnak és lehetőségekkel telinek tűntek.
Noha igyekezett minél kevesebb alacsony frekvenciájú hangot kibocsátani, szükséges volt, hogy egy-egy kis hanglöket révén tudomást szerezzen az esetlegesen az útjába kerülő akadályokról, és néha csak a maga szórakoztatására játszott vízzel, és engedte, hogy a keletkező visszhangok kavargó emlékekként körbevegyék. Peepoe vigyázott arra, hogy hanglöketei rövidek és lágyak maradjanak – és ne váljanak erősebbekké, mint a csapkodó farokuszonya által gerjesztett hullámok –, de az ide-oda verődő hangminták egyre összetettebbekké váltak, és az elméje lassan belemerül a mozgás ritmikájába. A saját jeleinek visszhangja elvegyült a tengeráramok és a hullámok morajlásában, megannyi fantom hangot létrehozva. Ezek legtöbbje bizonytalan volt, amelyeket akkor érez valaki, ha épp egy álom határán táncol. De idővel ezek a hangok egységessé váltak, összeforrtak – a fantom hang is úgy mozgott, ahogy Peepoe, mintha egy szellemtárs úszott volna közvetlenül mellette, holott amikor odafordította a tekintetét, csak az üres tengeren átszűrődő napsugarakat látta.
Kaa, gondolta, ahogy felismerte azt a sajátos mozdulatot, amellyel a kísértet palackorra keresztültört a hullámokon. A delfinek között nem volt szükség halálra ahhoz, hogy valaki szellemként jelenjen meg… bár kétség kívül egyszerűbbé tette. Néha elegendő volt csupán a lélek elevensége, és Kaa nagyon is eleven volt.
De az is lehet, hogy csak a körülötte kavargó hangelegy játszott Peepoe élénk képzeletével. Valójában a delfin logika nem talált ellentmondást e két lehetséges magyarázat között. Kaa szelleme ugyanabban a pillanatban valóban ott lehetett, meg nem is. Akár látomás volt, akár valóság, Peepoe boldog volt, hogy újra ott tudhatja a szerelmét, ahol korábban – mellette.
Hiányoztál, gondolta.
A delfinek által használt új-angol* nyelv nem volt megfelelő a fantomok számára. Semmilyen ember alkotta nyelvtan. Talán ez volt a magyarázat arra, hogy a szegény kétlábúak alig értekeztek az elvesztett szeretteikkel. A fantom egy sokkal homályosabb módon felelt.



Peepoe elégedett volt ezzel. Egy rövid pillanatig úgy tűnt, mintha valóban a társa úszna ott mellette, bíztatná, és osztozna vele a szédítő sebességben. A víz szétvált előtte, és ahogy suhant benne, úgy kényeztette a horpaszát, mint egy valódi szerető.
Ám ekkor hirtelen egy új hang robbant bele az idillbe. Egy távoli szűkölés, amely azzal fenyegetett, hogy végleg megtöri a látomást. Vonakodva ugyan, de kényszerítette magát, hogy lecsendesítse a légzőnyílása körüli rezonáló üregeket. Ahogy a saját maga keltette hangok elültek, abbamaradtak a visszhangok is, szertefoszlott a fantom is. Úgy tűnt, mintha a víz elsötétült volna, ahogy Peepoe összpontosított, és hallgatózott.
Ott volt.
Mögüle érkezett. Motorzúgás, nagyon is ismerős; gyorsan közeledett, ahogy a víz felszínén siklott.
Tudják, döbbent rá. Zhaki és Mopol tudja, hogy megszöktem, és most engem üldöznek.
Peepoe nem vesztegette tovább az időt. Nagyokat csapott a farokuszonyával, és olyan gyorsan szelte a habokat, ahogy korábban még sosem. Már nem számított, hogy rejtve maradjon. Ez most egy versenyfutás volt, a sebesség, a kitartás és a szerencse próbája.



Olyan sebesen haladt a robogójával, ahogy csak mert, ám még így is több mint másfél napba tellett, mire egészen közel került a rejtélyes zavar forrásához. Makanee utasításba adta, hogy ne erőltesse túl a motort, mert ha a jármű tönkremegy, nem lesz, ami pótolja.
Legyél óvatos odakint, visszhangzott a fejében az idősebb delfin figyelmeztetése, amikor engedélyt adott erre az expedícióra. Járj utána, hogy mi lehet az… Hogy valóban az egyik eltévedt űrhajó, amelyet Suessi és a mérnökök javítottak meg azért, hogy csalétekül szolgáljanak, vagy valami más. Ha így van, ne babrálj vele! Csak térj vissza, és tegyél jelentést, majd után megvitatjuk, hogy mi legyen a teendő.
Tkett nem akart engedetlen lenni, legalábbis nem nagyon. Ha valóban egy ilyen régi űrhajó keltette ezt a mély, tompa morgást, akkor az számtalan lehetőséget rejtett magában. Például ha sikerül megtalálni a módját, hogy bejusson az űrhajóba, és átvegye az irányítást a Streaker mérnökei által felélesztett rendszer felett.
Még ha nem is tud repülni, a víz alatt rója réveteg mérföldjeit. Használhatnám tengeralattjáróként, hogy eljussak vele a Nagy Szakadékba.
Abba az óceán mélyén húzódó hatalmas hasadékba szórták bele a civilizációjuk maradékát a buyurok, amikor úgy határoztak, elérkezett az idő számukra, hogy elhagyják a Jijo bolygót, és engedjék, hogy annak felszíne újra kihalttá váljon. Miután már mindent összekészítettek a távozáshoz, a bolygó utolsóként hátramaradt lakói gigantikus gépek segítségével eltörölték a városaikat, és a romokat egy verembe lökték, ahol a tektonikus lemezek lassú mozgása egyre inkább összemorzsolta a maradványokat, új ércekké formázva őket az évszázadok során, hogy egy távoli korban majd hasznára váljanak a Jijo új telepeseinek.
Egy archeológus számára a Szakadék egy életre elegendő lehetőséget rejtett.
Annyi mindent megtudhatnék a buyurokról! Egy egész seregnyi olyan szerkezetet tanulmányozhatunk, amelyeket még sosem láttunk. A buyurok gazdagok és befolyásosak voltak. Megengedhették maguknak, hogy mindenből a legjobbat birtokolják, míg nekünk, új földi jövevényeknek csak a maradék jutott. Még azok a dolgok is értékes információkkal szolgálhatnak, amiket a buyurok a tengerbe szórtak – a játékszereik és a törött csecsebecséik.
Tkett nem volt sültbolond. Tudta, hogy Makanee és Brookida mit gondolnak róla.
Őrültnek gondolnak azért, mert optimista vagyok a hazatérésünkkel kapcsolatban. Mert hiszek abban, hogy mindannyian újra látni fogjuk a Földet, hogy újra érezni fogjuk az ipari felhangokkal teli földi vizek ízért, amint átfolyik az állkapcsunkon, hogy újra meglovagolhatjuk Ranga Roa hullámait.
Vagy egyetemi előadást tartani. Vagy elmerülni a világot behálózó információk gazdagságában, és megosztani az ötleteket termékeny civilizációkkal. Vagy kihívásokkal teli párbeszédeket folytatni olyanokkal, akik ugyanabban az intellektuális szenvedélyt osztoznak.
Tkett azért jelentkezett a Streaker legénységébe, hogy elkísérhesse Creideiki kapitányt és az új-delfinek szellemi elitjét azon a hatalmas fizikai és mentális kalandon, amelyben cetféléknek korábban még sosem volt részük – az új, értelmes faj végső próbatétele. Azonban Creideiki eltűnt, feltehetőleg meghalt, és őt a Streaker új kapitánya kitette a legénységből, épp a legrosszabb pillanatban. Makanee talán képes volt megbékélni azzal a tudattal, hogy partra tették, megbélyegezve a „nélkülözhető” jelzővel, de Tkett szíve háborgott, amiért itt hagyták ebben a meleg és visszataszítóan békés óceánban, miközben a társai tovább utaznak az űrben, kimondhatatlan veszélyekbe sodródva a vérző csillagok között.
Egy hang ütötte meg a fülét, félbeszakítva az önsajnálat marcangoló gondolatait.

Kell, kell, KELL
Egy jó csata
Élvezete!

Ez a követelőző zagyvaság a robogó hátsó részéből érkezett, és Tkett uszonyai megremegtek, ahogy egy pillanatra megijedt. Könnyű volt hosszú időre megfeledkezni a csendes útitársáról. Chissis nagyon ritkán beszélt, és akkor is csak az Ősi nyelv egy elkorcsosult formájában szólalt meg.
Tkett megnyugodott. Chissis beteg volt. Ahogy a legénység több tucat tagjának, úgy az ő elméjét is összeroppantotta a feszültség, amelyet a Streaker fedélzetén kellett átélniük, és visszasüllyedt az egyszerű gondolatok szintjére. Olykor kellett engedni, de Tkett el sem tudta képzelni, miként lehetséges az, hogy valaki feladja a racionalitás élvezetét, függetlenül attól, hogy milyen erősen hívja őt a Cet Álom.
Egy pillanattal később rájött, hogy Chissis megjegyzése mögött több rejtőzött, mint értelmetlen csacsogás. Valószínűleg felfogott egy keveset a kattogó hangok formájában alakot öltő gondolataiból, és megértette a neheztelését Gillian Baskin személyére, aki végül meghozta a döntést, hogy őket itt kell hagyni a Jijo bolygón.
– Szeretnél inkább az űrben lenni most, igaz? – kérdezte. – Még akkor is, ha már képtelen vagy leolvasni a műszerek adatait? Még akkor is, ha a jophur csatahajó egyre közelebb ér a Streakerhez, hogy leadja a gyilkos lövést?
Új-angolul beszélt. A legtöbb visszafejlődött delfin már alig volt képes megérteni ezt a nyelvet. Chissis azonban a robogó sivításához hasonló hangon válaszolt, dacosan, makacsul.

Üsd a jophurokat! Üsd a cápákat!
ÜSD LE MIND!

Újra és újra elismételte, miközben a homloklebenyéből útnak induló hanglöketek egy rövid illúziót rajzoltak Tkett köré. Az archeológus megpillantotta Chissis alakját, ahogy boldogan befészkeli magát egy orsóhal osztályú torpedóba, és saját kezűleg irányítja egy idegen űrhajó felé, áthatolva mindenféle védelmi mezőn – amelyek arra szolgálnak, hogy megzavarják a koordinációs rendszereket –, célra tartva azzal a ösztönös és természetes ügyességgel, amelyet a delfinek az őseiktől örököltek.
A beszédkészség elvesztése láthatóan nem fosztotta meg némelyik visszafejlődött delfint a merészségtől és a leleményességtől. Tkett nevetésben tört ki. Gillian Baskin nagy hibát követett el azzal, hogy ezt a delfint is itt hagyta! Láthatóan nincs szükség mérnöki agyra ahhoz, hogy valakinek a szívében egy igazi harcos tomboljon.
– Makanee nem véletlenül engedte, hogy elkísérj erre az utazásra – mondta. – Rossz hatással vagy a többiekre, igaz?
Most Chissis nevetett, amely éppen úgy hangzott, mint az előbb Tketté. Egy előtörő, megvetéssel teli hang, egy tökéletesen cetekre jellemző kiáltás, amely szembeszegült a bölcs világegyetemmel, amiért az olyan sok dolgot túl komolyan vesz.

Gyorsabban, gyorsabban, GYORSABBAN!
Hív a motor…
Utazásra csábít…

Tkett farokuszonya önkéntelenül is megrebbent, ahogy a kiáltás valamit megérintett benne. Gondolkodás nélkül gázt adott, és felgyorsította a robogót. A jármű fröcsögve száguldott keresztül a hullámok tetején, egyenesen annak a rejtélyes valaminek az irányába, amelynek különös éneke betöltötte az egész óceánt.

Folytatása következik...


*új-angol (eredetileg: Anglic) – Az angol nyelv egy leegyszerűsödött, modern változata, amelyet az Uplift-ciklus világának földi fajai beszélnek. Az egyetlen nyelv a világegyetemben, amely képes kezelni a metaforákat.