Fiction Kult

A francia történelem fontos ahhoz, hogy magának az SF-nek a kialakulását is megértsük. No nem a háborúkra és hasonlókra kell gondolni. A felvilágosodás, a szellemi szabadság korának hajnala volt az, ami elindította azt a folyamatot, ami a science fiction előfutárainak kikövezte az utat. Cyrano de Bergerac (1619-1655) vagy Voltaire (1694-1778) írásai az emberi ész, a tudomány hatalmát zengik, elég csak utóbbi szerző szatírájára, a Micromégas-ra (1752) gondolnunk, amiben egy Szaturnusz- és egy Szíriusz-lakó tesz látogatást a Földön, ahol a babonás és folyton háborúzó embert látva megállapítják, hogy nincs értelmes élet a bolygón. Kuczka Péter erről az időszakról így ír: „[…] a XVIII. század tele van elképzelt és fantasztikus utazások leírásaival, távoli, nem létező szigetek vagy világrészek tökéletes vagy furcsa társadalmainak bemutatásával, s ezek a művek szervesen folytatódnak az utópiákban, Morelly [Étienne-Gabriel Morelly (1717-???), a Code de la nature (1755) című filozófiai-utópikus mű szerzője], Fourier [Charles Fourier (1772-1837) utópikus szocialista filozófus, a Madáchnál is megjelenő falanszter kigondolója] és mások írásaiban, tervezeteiben. Egy másik áramlat, amelyből a francia science fiction szintén sokat merített, a tudományos ismeretterjesztés korai megjelenése. A XIX. század első felében már találunk jellegzetes tudományos ötletekre vagy gondolatokra épülő fantasztikus irodalmat, ez azután Verne, Robida vagy Flammarion írásaiban éri el csúcsait.”
A francia tudományos fantasztikus irodalom egyik atyjának tartott Jules Verne (1828-1905) tehát ennek a tudományos gondolkodásnak az örököse, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az olyan művei, mint az Utazás a Holdba (De la terre á la lune, 1865), melyhez precíz számításokat végzett. Persze Verne, ahogyan az lenni szokott, ugyanannyit használt a francia – és az egyetemes – science fiction-nek, mint ártott. Ugyanis ahogy azt Kuczka is megjegyzi: „hatásának köszönhető, hogy a francia science fiction századunk [a XX. század] első felében majdnem, elsorvadt, mert nem bírt kilépni a nagy előd árnyékából.” Ez persze nem azt jelenti, hogy nem léteztek kellemes SF művek, épp ellenkezőleg, a korábban említett Albert Robida (1848-1926) pl. amellett, hogy SF regényeket írt, megteremtette a francia SF illusztrációt is Pierre Giffard (1853-1922) újságíró La Guerre Infernale című hetilapjának képeivel. Ugyancsak nagy népszerűségnek örvendtek Camille Flammarion (1842-1925) francia csillagász regényei is, de még ő sem tudott elszakadni a vernei fantasztikumtól.
Mindazonáltal a francia science fiction nem csak Verne árnyéka miatt nem tudott fejlődni, továbblépni, hanem a két világháború időszakát jellemző pangás miatt sem. Míg a világ nagyhatalmai, Anglia, Németország és az USA rohamos tudományos-technikai fejlődést produkáltak, addig a franciáknál ez az időszak a pangás és a mozdulatlanság kora volt. Ennek az időszaknak a legmarkánsabb, egyedi hangú képviselője a belga születésű idősebb J.-H. Rosny (1856-1940) (az „ifjabb J.-H. Rosny” az öccse, akivel 1909-ig közösen írták műveiket). Franciaországban őt tekintik a modern francia science fiction megteremtőjének, sokan Wells-hez hasonlítják írásait. Első fontosabb műve az 1887-ban megjelent A xipehuzok (Les Xipehuz, magyarul megjelent: Galaktika 3), melyben az őstörténelmi időkben kúp alakú idegenek támadják meg az emberiséget, de végül a nomád földiek sikerrel fölveszik velük a harcot. Rosny művei az évek során egyre komplexebbekké váltak, és gyakran foglalkoztak morális problémákkal, ill. nem mindig voltak pozitív végkicsengésűek (mint pl. A Föld halála [La Mort de la Terre, 1910, magyarul megjelent: Galaktika 95]. Az első világháborús sokk után – amely az egyetemes irodalom egészére kiábrándítóan hatott – megírta „mesterművét”, A végtelen hajósait (Les Navigateurs de l’Infini, 1925, magyarul megjelent: Robur 15.), melyben a földi űrhajósok segítséget nyújtanak a hanyatló marslakóknak az őket veszélyeztető idegen életformával szemben.
De Rosny sem volt elég ahhoz, hogy megmentse a francia SF-et a minőségi romlástól. „Igaz, hogy az utópisztikus vagy fantasztikus kalandregények száma megnőtt, igaz, hogy ifjúságnak és felnőtteknek szóló magazinok és sorozatok ontották a vegyes értékű írásokat, igaz az is, hogy a fantasztikum nagymértékben népszerűsödött, popularizálódott, de ez a mennyiség nem hozott minőséget […]” – írja Kuczka. A megújulásra egészen a világháború utánig kellett várni, akkor viszont hirtelen minden megváltozott. Itt azonban tegyünk egy kis kitekintést a fantasztikumnak a francia irodalomban elfoglalt helyére. A francia regényírók már a kezdetektől – ahogy azt a felvilágosodás példájánál láthattuk – nyitottak a fantasztikum irányában. Olyan nagy írók műveiben jelent ez meg, mint Honoré de Balzac (1799-1850), Victor Hugo (1802-1885) vagy Guy de Mauppassant (1850-1893). Ez magyarázza azt, hogy amikor Franciaországban a II. világháború után visszatért a science fiction, az irodalom és a közönség – ha nem is minden előítélet nélkül – hamar ráérzett az SF egyedi „ízére”, és olyan híres-hírhedt írók is elkezdtek foglalkozni vele, mint Boris Vian (1920-1959).
És hogy honnan tért vissza a science fiction Frankhonba? Hát az Amerikai Egyesült Államokból. Ahogy Pierre Versins (1923-2001) francia teoretikus megjegyzi, ez maga volt az invázió. 1946-tól kezdve rohamosan nőtt az angolból fordított SF írások száma, majd az ötvenes években megjelentek az amerikai magazinok fordításai is, sőt, szinte csak ilyenekkel lehetett találkozni. Az egyik leghíresebb és legfontosabb ilyen francia magazin a Fiction (1953-1990), mely a The Magazine of Fantasy & Science Fiction írásait vette át. Később azonban a Galaxie (1953-1977) folyóirattal együtt a feltörekvő hazai tehetségeket támogatta, így került sor 1959-ben az első olyan SF antológiai kiadására, amelyben csak francia szerzők művei szerepeltek. Innen tekinthetjük a francia science fiction felvirágzását. Olyan írók tűntek föl, mint Francis Carsac (1919-1981), Gérard Klein (1937-) vagy Jean-Pierre Andrevon (1937-). Ezek a nevek gyakran írói álnevek voltak, de hamarosan olyan hírnévre tettek szert, hogy ez gyakorlatilag egyáltalán nem számított már. Az ötvenes évek azonban nem hozta még el a „francia SF aranykort”, sőt, még a hatvanas években is sokan úgy gondolták, hogy a francia szerzők művei csupán az angolszász írások silány másolatai. Ugyan több regény is népszerűvé vált Európában és az USA-ban, mint Carsac Sehollakókja (Ceux de nulle part, 1954) vagy Pierre Boulle (1912-1994) regénye, A majmok bolygója (La Planéte des singes, 1963) – ami valószínűleg minden idők legismertebb francia SF regénye –, de az igazi „franciás” SF a hetvenes években kezdett kialakulni. Jean-Claude Dunyach (1957-) rövidke angol nyelvű tanulmányában arról ír, hogy a hetvenes évektől kezdve az SF kiadványok száma és színvonala újra növekedésnek indult, az angol-amerikai szerzők művei szinte azonnal megjelentek (közmondásos, hogy a franciák emelték irodalmi rangra Philip K. Dicket, aki mikor Franciaországba látogatott, elképedt saját népszerűségén). Az 1969-ben létrejött Ailleurs & Demain (kb. „Máshol és Holnap”) Kiadó volt az, amelyik élen járt a színvonalas külföldi és francia regények kiadásában. Ennek a kiadónak köszönhetően indult el egyfajta „francia SF új hullám”, a „Nouveau Roman” (azzal a különbséggel, hogy ez az egész francia irodalmat áthatotta). Ekkor alapították meg a korszak két legfontosabb francia SF kitűntetését, a Prix Tour-Apollo-t (amit 1972 és 1990 közt ítéltek oda az adott év legjobb kiadott regényének, ami kezdetben mindig külföldi szerző könyve volt) és a Grand Prix de l’Imaginaire-t (ami 1974-től létezik, kezdettől fogva a francia szerzőket díjazta, de 1992-től külföldi művek is megkapják a díjat). Utóbbi az 1980-ban alapított Prix Rosny-Ainé-vel együtt ma a két legrangosabb fantasztikus díj Franciaországban.
Ezt az időszakot a francia SF „kiszélesedése” jellemezte: témájában és eszköztárában egyre komplexebbé vált. Az újonnan alakult SF irodalmi tömörülések megpróbáltak a korra jellemző francia társadalmi problémákat is beemelni műveikbe, politikai töltettel felruházni regényeiket. Ez viszont hamar elsikkadt a sok gyenge minőségű írás miatt. Azonban beindult egy folyamat, ami kikristályosította az ún. „Limite” mozgalmat az 1980-as évek elején. Ennek legfőbb vezéralakja Emmanuel Jouanne (1960-2008) író és Yves Fremion (1940-), az Univers című SF sorozat főszerkesztője volt. A mozgalom egyrészt megpróbálta megtartani a „politikai” vonalat, másrészt igyekezték a posztmodern irodalom jellegzetességeit is fölhasználni. Azonban bármennyire is ígéretesnek indult ez a csoport, első közös antológiájukkal ki is fulladt. Ezen kívül azonban elmondható, hogy a nyolcvanas évek a francia SF aranykorát hozta el. Dunyach szerint ekkor több, mint negyven hivatásos SF író tevékenykedett (bár ezek közül, a piac kis mérete miatt csak kevesen tudtak megélni írásaikból), a Fiction minden számában közöltek francia SF-et, és évente jelentkezett 8-10 „új szerző”. Az antológiák nyitottak voltak a hazai írók számára, az egyik legfontosabb ilyen kötet a Serge Brussolo (1951-) és Jean-Marc Ligny (1956-) szerkesztette Futurs au Présent (1978). A nagynevű Fleuve Noir Kiadó, mely több különféle stílusú regényt is megjelentetett, ekkor közel évi hatvan fantasztikus regényt adott ki.
Azonban minden aranykornak vége szakad egyszer. A kilencvenes évek fordulójára az SF kiadás megcsappant, csupán a Fleuve Noir tartott ki, de az is csökkentette a kiadott könyvek számát, plusz beemelt több franchise regényt (pl. Star Trek regények). Ekkor szűnt meg a Fiction és az Univers, ezzel erősen beszűkült az SF írók tere. Ennek ellenére azonban olyan szerzők jelentek meg, mint Ayerdhal (1959-) vagy Serge Lehman (1964-), akiket a Fleuve Noir indított útjukra. Egyetlen nagyobb SF szerző volt, aki a regionális kiadásnak köszönheti sikerét, ő Pierre Bordage (1955-), aki egyike Franciaország legsikeresebb SF íróinak. Ezt a recessziót 1995-ben három elinduló SF magazin törte meg: a CyberDreams, ami az angol Interzone megfelelője akart lenni, a Bifrost és a Galaxies, melyek napjaink legfontosabb francia SF kiadványai. Az ezredfordulóra újra kiadtak több színvonalas antológiát, felélénkült az SF könyvkiadás és új szerzők is megvetették a lábukat, mint Laurent Genefort (1968-). Ahogy Dunyach írja, „a francia science fictiont nem nagyon érdekli az űr”, viszont Genefort a francia space opera legnagyobb alakja, és így is népszerű: írásaiban Dyson-gömbök, rég eltűnt hatalmas civilizációk öröksége, a téridőbe nyíló „kapuk”, és hasonló SF ötletek hemzsegnek, mindazonáltal a nemzetközi kritika elismerően szól a szerző regényei mellett. És persze ki ne felejtsük a népszerű SF szerzők közül magát Dunyach-ot sem, akitől idehaza is több novellát olvashattunk, valamint megjelent két regénye, a Halott csillagok (Étoiles mortes, 1991) és a Haldokló csillagok (Étoiles mourantes, 1999).
Hogy vannak-e kimondottan nemzeti jegyek a francia SF-ben? „Elég nehéz rámutatni valamire, ami specifikus a francia SF-ben – feltéve ha elfogadjuk, hogy az, amire én gondolok, valóban különleges” – írja Dunyach. „Azt hiszem, két fontos, egyedinek tekinthető téma él a francia SF-ben a hetvenes évek óta: a művész és a múzeum a jövőben. […] A művészet a jövőben egy fontos téma, ami az 1980-as években is gyakran visszatér. Érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett művészet a jövőben egy terrorista eszköz lehet a társadalom megváltoztatására – a tömegek mozgósításának és irányításának a művészete – vagy pedig jelentheti a szabadság és a totalitárius rendszer szembenállásának legvégső formáját.” A másik meghatározó SF-témát Dunyach a „test mint kísérleti terület” címkével illeti. „Ami a 'test mint kísérleti terület' témát illeti, valószínűleg a szürrealizmusból táplálkozik – Daliból, például […]. Mivel a science fictionre úgy is tekinthetünk, mint az átalakulások irodalma, eljátszadozhatunk a gondolattal, hogy a test mesterséges újjáépítése egy természetes tendencia!”
Ahogy láttuk, az SF irodalom berkeiben Franciaország is rendelkezik a maga hőskorával, válságával és aranykorával, kiemelkedő szerzőivel és folyóirataival. Ami azonban a témákon kívül megkülönbözteti a többi nemzet SF-jétől az az irodalmon kívüli terület. Hogy miről is van szó? „A francia TV például nem érdeklődik az SF iránt” – jegyzi meg Dunyach. „A népszerű sorozatokat, mint a Star Trek, Babylon 5, a Millenium és a Doctor Who szintén majdnem teljesen elutasítják.” Ha végigtekintünk a francia filmgyártáson, elvétve találunk SF témájú filmeket. Ilyen például Chris Marker (1921-) La Jetée (Kilátóterasz, 1962) című 28 perces fekete-fehér filmje, mely egy poszt-apokaliptikus jövőből érkezett időutazóról szól (Terry Gilliam innen vette a 12 majom [12 Monkeys, 1995] ötletét). Jean-Luc Godard (1930-) 1965-ben készítette el a saját SF moziját Alphaville, Une étrange aventure de Lemmy Caution (Alphaville: Lemmy Caution különös kalandja) címen: a film főhőse egy klasszikus noir figura aki egy távoli bolygó Alphaville nevű városában kezd nyomozni, ahol egy mesterséges intelligencia az úr és minden kifordul önmagából. Aztán Francois Truffaut (1932-1984) Bradbury Fahrenheit 451 című regényének 1966-os feldolgozását említhetjük könyvégető tűzoltóival. Ott van még Jean-Pierre Jeunet (1953-) a Delicatessen (1991) emberevő lakóközösségével. Végezetül pedig Luc Bessont (1959-) érdemes megemlíteni, aki Le Dernier Combat (Élethalálharc, 1983) című poszt-apokaliptikus, fekete-fehér munkájával azonnal fölkeltette a filmvilág figyelmét, és 1997-ben elkészítette Az ötödik elem (Le Cinquiément Élément) című hatalmas űrfilmjét, igaz, hollywoodi filmsztárokkal.
Viszont bár filmben nem, képregényben annál erősebb a francia SF. „Tonnányi SF ’bande dessinée-nk’ [képregény] van, olyan alkotóktól, mint Moebius, Caza, Bilal, Bourgeon és Méziéres (aki Bessonnal is dolgozott, és sok amerikai sorozatot inspirált, például a Babylon 5-öt), és rengeteg újonc.” Ezeknek a képregényeknek nagy múltjuk van Franciaországban. Általában aprólékosan megrajzolt, kellemes, gyakran bonyolult történetű, néha pedig igencsak különös látványvilágú művek. Ilyen például az eredeti Barbarella, Moebius – eredeti nevén Jean Giraud (1938-) – munkája, vagy a délszláv származású Enki Bilal (1951-) La Trilogie Nikopol (Nikopol-trilógia, 1980, 1986, 1992) című sorozata, mely alapján 2004-ben filmet is készített Halhatatlanok (Immortel, ad vitam) címmel. Ahogy Dunyach is megjegyzi, ezek a képregények nem olyanok, mint az amerikai társaik: ezeket a felnőttek veszik, nem a gyerekek.
Érdemes még kiemelni, hogy a francia SF animációs filmek is igen híresek. Ott van például a francia-magyar koprodukcióban készült Az idő urai (Les Maitres du temps, 1982), de említhetnénk a rendező, René Laloux (1929-2004) több más filmjét, pl. a Gandahart (1988) vagy a La Planéte sauvage-t (A vad bolygó, 1973). A legújabb, említésre érdemes SF animációs mozi a francia-brit-luxemburgi koprodukciós Renaissance (2004), ami a 2054-es év Párizsában játszódó fekete-fehér krimi.

Íme a francia SF rövid áttekintése. Bár csak bele-bele merít ennek a 65 milliós országnak a science fictionjébe, máris látszik, hogy egy hatalmas és sokrétű területről van szó, melyet érdemes föltérképezni. Aki teheti, annak nem csak a magyarul föllelhető írások alapján.

Hasznos linkek:
angol nyelvű wiki szócikk
nooSFere, avagy amit a francia SF-ről tudni érdemes
Fiction archívum a nooSFere-n
Galaxie archívum a nooSFere-n (1) (2)
a Prix-Rosny-Ainé honlapja
a Grand Prix de l'Imaginaire honlapja
a Bifrost magazin honlapja
Omale - Laurent Genefort univerzuma

Felhasznált irodalom:
Jean-Caude Dunyach: The Hitch-Hiker Guide to French Science Fiction, 1999. Online: Fantastic Metropolis
Kuczka Péter: Fancis Carsac. In: Francis Carsac: Sehollakók. Kozmosz Könyvek, Bp., 1980.