Fiction Kult

Az édesapja nevét öröklő amerikai író 1919. novemberében született, és már egészen kis korában bejárta – kis túlzással – a fél világot. Mivel apja kereskedő volt, és a munkája rendszeres utazással járt, a család eleinte sehol sem telepedett le – éltek Texasban, Új Mexikóban, Kaliforniában, és egy rövid ideig a Panama-csatorna övezetében is. Amikor az ifjú Pohl hét éves lett, az iskola miatt átköltöztek Brooklynba. Itt végezte el az általános iskolát, azonban a középiskolát hamar abba kellett hagynia, mert a gazdasági világválság miatt kénytelen volt munkát vállalni, hogy kisegítse az anyagi gondokkal küszködő szüleit. Tanulmányait sosem fejezte be, viszont néhány tizenéves barátjával afféle sci-fi rajongói klubot alapított, amely révén olyan későbbi neves írókkal, szerkesztőkkel kötött élethosszig tartó barátságot, mint Isaac Asimov, vagy Donald Wollheim.
1936-ban csatlakozott az ifjúsági kommunista mozgalomhoz, mert úgy érezte, ez az egyetlen szerveződés, ami szembeszáll a faji megkülönböztetés eszméjével, Hitlerrel és Mussolinivel. A helyi szervezet munkájában igen aktívan részt vett, majd később elnöke is lett a brooklyni csoportosulásnak. Azonban 1939-ben, miután bejelentették a Molotov-Ribbentrop paktum létrejöttét, Pohl úgy érezte, hogy a szervezet ideológiája és csapásiránya jelentősen megváltozott, ezért kilépett. A II. Világháborúban 1943 és 1945 között szolgált az amerikai hadseregben, és elsősorban különböző olaszországi bázisokon állomásozott.
A háborút követően, miután visszatért az Egyesült Államokba, előbb New Jersey-ben, majd 1984-től Chicago egyik külvárosában, Palatine-ben telepedett le. Élete során összesen ötször nősült, melyek közül első három házassága mind meglehetősen rövid ideig tartott. 1953-ban vette feleségül Carol M. Ulf Stantont, aki számtalan regényében közreműködött, majd miután Palatine-be költözött, a science fiction jeles szakértőjével, Elizabeth Anne Hull-lal kötötte össze az életét. Házasságaiból összesen öt gyermeke született, akik közül kettő szintén a Frederik nevet kapta.
Az írással a 30-as évek vége felé kezdett el komolyabban foglalkozni, igaz, ekkoriban még nem a saját neve alatt – első megjelent alkotása az Elegy to a Dead Planet: Luna című vers volt, amely 1937-ben, Elton Andrews álnéven került bele az Amazing Stories magazin októberi számába. 1939 és 1943 között meglehetősen sok rövid történetet írt, ám ezek mind-mind különféle álneveken jelentek meg az általa szerkesztett két magazin – az Astonishing Stories és a Super Science Stories – valamelyikének hasábjain. Nagyjából tíz-tizenkét különböző nevet használt ebben az időben, mindet más-más körülmények között, például a Cyril M. Kornbluth-szal közösen írt művek esetében S. D. Gottesman, míg Dirk Wylie-val közösködve Paul Dennis Lavond néven szerepelt. Önálló munkáit leginkább James MacCreigh vagy Warren F. Howard álnéven jelentette meg. 1941 után már nem vett részt az említett újságok szerkesztésében, azonban legismertebb álnevein továbbra is rendszeres szereplője volt a legtöbb sci-fi témájú magazinnak, egészen az 1940-es évek végéig.
A magazinok szerkesztése mellett irodalmi ügynökként is tevékenykedett 1937-től, de eleinte – illetve a II. Világháború alatt – nem fordított rá különösebb figyelmet, csupán a háborút követően vágott bele teljes erőbedobással. Sok sikeres írót képviselt, többek között Asimovot is, azonban az 1950-es évek elejére a vállalkozása teljesen csődbe ment, és új megélheti források után kellett néznie, így kezdett el a saját neve alatt publikálni. Az első néhány alkotásban közreműködött Cyril M. Kornbluth is, akit még a középiskolás éveiben alapított rajongói klubból ismert meg. Első közös munkájuk a Space Merchants volt, amelyet még 1952-ben írtak, és először a Galaxy Science Fiction magazinban jelent meg folytatásos formában, majd kissé átdolgozva, átszerkesztve, 1953-ban könyv alakban is kiadták. A történet egy szatirikus disztópia egy túlnépesedett világról, amelyben a túlzott fogyasztói társadalmat reklámügynökségek uralják. A regénynek viszonylag jó fogadtatása volt, és folytatása is született, igaz, csak 1984-ben, The Merchant’s War (Reklámhadjárat) címmel. Az ötvenes évek első felében ezt a szatirikus irányvonalat követte több regényével is, és nagyon a történetek felépítésén sem változtatott – az 1955-ös Gladiator-At-Law (Dr. Gladiátor) című könyv ugyanazt a metódust követi, mint a Space Merchants, azzal a különbséggel, hogy itt minden a jog körül forog, egy ügyészek, ügyvédi kamarák és jogászok által uralt világban.
1959-ben jelent meg a Wolfbane című regény (az utolsó, amelyben Kornbluth is közreműködött), amely már nem követte a szatirikus irányvonalat. Ez az ízig-vérig sci-fi történet 2203-ban játszódik, amikor egy kósza bolygó (felszínén az egyszerűen Piramisoknak nevezett különleges, idegen gépezetekkel) megközelíti a Földet, majd kiragadja a naprendszerből, és az űrbe taszítja, a Holddal egyetemben, amelyet idegen technológiával „felgyújtanak”, hogy a két bolygó napjául szolgáljon. A drámai események okán a Föld népessége alig százmillióra csökken, és az emberek szigorú szabályok között élnek, azonban a kötöttségek okán sokan elveszítik a fejüket, társaikra támadnak, amiért halálbüntetés a jutalmuk. A Piramisok szándékai ismeretlenek, de időnként egy-egy ember eltűnik valamilyen titokzatos helyre, miután elérte a Nirvána állapotát. A regényt ugyan nem jelölték díjra, de a kritikusok és az olvasók is jó véleménnyel voltak a könyvről.
Miután saját nevén kezdett alkotni, az 50-es évek során fokozatosan elhagyta a korábbi álneveit, azonban még a következő évtized során egy-egy alkalommal előhozakodott újabb nevekkel (például Charles Satterfield vagy Jordan Park). A hatvanas években inkább novellákat, rövid történeteket írt (ezek többnyire válogatás kötetekben jelentek meg), illetve idejének nagy részét a Galaxy és az if magazinok szerkesztésével töltötte. Ez utóbbi újsággal 1966 és 1968 között háromszor is elnyerte a legjobb magazinnak járó Hugo-díjat. A hetvenes években a Bantam Books kiadónak is dolgozott, mint szerkesztő, majd 1975 után újra visszakanyarodott az íráshoz különálló regények révén, illetve ekkortájt kezdte el írni a Hícsi-ciklus első kötetét.
1976-ban jelent meg a Man Plus, amely a legjobb regény kategóriában még ugyanabban az évben elnyerte a Nebula-díjat, s jelölték Hugo-, Campbell-, és Locus-díjra is. A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor az egyre inkább elmérgesedő hidegháborús helyzet miatt az emberiség a Mars felé kacsingat, mint lehetséges menekülési terület. Az amerikai kormány elindítja a kiborg programot, amelynek célja, hogy kifejlesszenek egy olyan létformát, amely képes elviselni a zord marsi létkörülményeket. Az első alanyok halálát követően Roger Torraway lesz a kísérleti nyúl, akit – miután testét egy mesterséges testre cserélik – elküldenek a Marsra. Minden nap elteltével egyre kevésbé érzi magát embernek, ugyanakkor a vörös bolygóra megérkezve kezdi megérteni az új testét is. A történet során Pohl leginkább azt boncolgatja, hogy az emberi elidegenedés és elszigetelődés vajon belülről fakad-e, vagy akkor bontakozik ki, ha az embert elválasztják természetes környezetétől, vagy akár a nagy távolság (messze a Földtől) is kiválthatja-e ezt az érzést.
A Man Plus sikerén felbuzdulva gyorsan befejezte azt a regényt, amelyen éppen dolgozott, így már 1977-ben megjelenhetett a Gateway (Átjáró), amely a Hícsi-ciklus nyitó kötete volt. Az Átjáró egy hatalmas aszteroida, amelyet egy rég eltűnt idegen faj, a hícsik építettek és hagytak hátra, több ezer parányi űrhajóval együtt. Ezek közül sok még működőképes, azonban veszélyesek is, hiszen az ismeretlen idegen technológia teljesen érthetetlen az emberek számára. Ám ez nem rettenti vissza az embereket, hogy rájöjjenek, hogyan lehet ezeket a hajókat irányítani, azonban mindegyiknek van egy előre meghatározott úti célja, amiről viszont senki sem tud semmit. A legtöbb hajóról, amelyik útnak indult nem érkezett hír többé, némelyek viszont hícsi emlékművekhez, vagy lakható bolygókhoz érkeztek meg, gazdaggá téve az utasokat, és az Átjárót üzemeltető vállalatot. Rob Broadhead is arra vár, hogy egy ilyen hajóval megszabadulhasson az Átjáró fojtogató atmoszférájától, de igen kemény árat kell fizetnie ezért a szabadulásért.
Ez a regény végre meghozta az igazi elismerést és hírnevet Pohl számára, hiszen az Átjáró 1977-ben elnyerte a Nebula-díjat, majd a következő év folyamán bezsebelte a legjobb regényért járó Hugo-, Locus-, és John W. Campbell-díjakat is. A nyitó regényt bő negyedszázad során még öt folytatás követte, ám ezek közül már egyik sem nyert díjat, és jelölést is csak a második és a harmadik kötet kapott. A Beyond the Blue Event Horizon (Túl a kék eseményhorizonton) 1980-ban jelent meg, ezt követte 1984 derekán a Heechee Rendezvous (Találkozás a hícsikkel), majd az Annals of the Heechee (A hícsik krónikái, 1987), a The Gateway Trip (A hícsik nyomában – Utazás az Átjáró körül, 1990), végül 2004-ben az eddigi utolsó kötet, a The Boy Who Would Live Forever: A Novel of Gateway (A hícsik birodalma).
Miközben alapvetően a Hícsi-ciklus művein dolgozott, leginkább novellákat írt, illetve néhány nem fantasztikus témájú könyvet. A 90-es évek során jelent meg az Escathon-trilógia három kötete, a The Other End of Time (1996), a The Siege of Eternity (1997), és a The Far Shore of Time (1999), ám ezek csak mérsékelt sikert értek el. A legutolsó könyv, amin dolgozott 2008-ban jelent meg The Last Theorem (Végső bizonyítás) címmel. Érdekessége e a regénynek, hogy eredetileg Arthur C. Clarke kezdte el írni, ám időközben bekövetkezett halála miatt Pohl fejezhette be a történetet.
A fantasztikus irodalom mellett időnként elkalandozott más területekre is, például több alkalommal is írt cikket a Playboy és a Family Circle című újságok számára. 1950-től a 70-es évek közepéig rendszeres szereplője volt Long John Nebel rádióműsorának, és egy ideig ellátta az amerikai sci-fi és fantasy írók szövetségének elnöki tisztségét is. Rendkívül termékeny szerző, azonban műveinek döntő hányadát novellák és kisregények teszik ki, amelyek között csak néhány igazán kiemelkedő darab található, viszont a Hícsi-ciklussal (annak is leginkább az első három kötetével) beírta magát a science fiction halhatatlanjainak csarnokába. Egyes munkái komoly hatással voltak az új nemzedékek feltörekvő szerzőire, ezáltal még inkább elvitathatatlanná téve, hogy Pohl fontos és meghatározó szereplője a modern fantasztikus irodalomnak.

A szerző művei a Könyvtárban