Fiction Kult

A fantasztikus irodalom szélesebb térnyerésével – nagyjából az 1880-as éveket követően – egyre nagyobb kereslet mutatkozott az e kategóriába tartozó történetek iránt, és noha mind többen próbálkoztak meg a jövő általuk elképzelt változatának megfestésével, sem az írók, sem a könyvkiadók nem tudták kellő mennyiségben kielégíteni a futurisztikus, tudományos-társadalmi víziókra kiéhezett olvasóközönséget. A századfordulót követően azonban felbukkant egy új forma, amely megpróbálta betölteni ezt az űrt, és ezzel kezdetét vette a science fiction magazinok tündöklése.
A néhány nem túl sikeres kezdeti próbálkozást követően 1926 áprilisában jelent meg az első sci-fi magazin, az Amazing Stories. Szerkesztője és egyben kiadója is az a Hugo Gernsback volt, akit – nem elsősorban a munkássága miatt, hanem sokkal inkább a tudományos-fantasztikus kategória feletti bábáskodása miatt – H. G. Wells és Jules Verne mellett a „sci-fi atyjaként” szoktak emlegetni. Gernsback elsődleges célja az volt ezzel a kizárólag a science fiction területére korlátozódó tartalmú magazinnal, hogy a szórakoztatás mellett valamennyire az ismeretterjesztő vonalat is képviselje. Az első néhány évben ez az idealista elképzelés egészen tarthatónak bizonyult, ám a megfelelő gazdasági érzékek hiányában Gernsback hamar eladósodott, és arra kényszerült, hogy átadja az újságot Raymond A. Palmernek, aki maga is számtalan fantasztikus történetet írt, jobbára különféle álnevek alatt. Palmer kivezette a magazint a csődhöz közeli állapotból, ám 1939-re az Amazing elveszítette kezdeti jellegét, és sokkal inkább a szórakoztatást helyezte előtérbe, útjára indítva a ponyva sci-fi korszakát. Éppen ezért sok kritikus mondja azt, hogy Gernsback csak ártott a tudományos-fantasztikus irodalomnak, amikor egy újság keretei közé szorította a sci-fit, mások viszont azt állítják, hogy a sci-finek igenis szüksége volt egy független megjelenési formára, amely kimozdította az állóvízből, hogy fejlődésnek induljon. Ez utóbbi álláspontot látszik igazolni, hogy olyan díjnyertes írók első művei láttak napvilágot az Amazing (és később a többi hasonló újság) hasábjain, mint Ursula K. Le Guin vagy Roger Zelazny. A legendás magazin végül 2005-ben, 607 szám után szűnt meg.
Az Astounding Stories (amely később Astounding Science Fiction, majd Analog néven futott) 1930 derekán indult, és hamar átvette a vezető szerepet az Amazingtől, annak ellenére, hogy meglehetősen gyenge színvonalú történeteket tett közzé. Harry Bates főszerkesztő egyszerűen nem volt hajlandó teret engedni a kísérletező, a tudományos megalapozottságot tartalmazó novelláknak, ő alapvetően a kalandos, akciókban dús történeteket részesítette előnyben. Igyekezett megadni az embereknek a könnyed szórakozást, és nem fektetett túl nagy hangsúlyt a tudomány és az ismeretterjesztés lehetőségeire. Egy sci-fi történész, Mike Ashley szerint Bates egyszerűen „összezúzta a science fiction alapvető eszméit”. Bates nem sokáig maradhatott a pozíciójában, 1933-ban váltotta fel őt F. Orlin Tremaine, aki igyekezett a magazint egy sokkal komolyabb irányba terelni. Arra ösztökélte az írókat, hogy próbálkozzanak újszerű ötleteket vinni a történeteikbe, ahelyett, hogy az unalomig elcsépelt fordulatokat ismételgetik. Tremaine ügyködésének köszönhetően jelenhettek meg olyan történetek a magazin hasábjain, mint Stanley G. Weinbaum The Lotus Eaters és a Parasite Planet című írásai, vagy John D. Clark Minus Planet című novellája. Mire 1937-ben Tremaine leköszönt, az Astounding már meglehetősen nagy elismerést vívott ki nemcsak a sci-fi kedvelők, hanem a szakma szemében is.
Az új főszerkesztő, John W. Campbell színre lépésével nemcsak az Astounding, hanem a sci-fi aranykora is beköszöntött. Tremaine elveit követve ő is igyekezett magasan tartani a mércét – nem elégedett meg az egyszerű tudományos, vagy ahhoz hasonlatos leírásokkal, hanem megkövetelte az íróktól, hogy gondolják végig, és állítsanak fel téziseket azzal kapcsolatban, hogyan fejlődhet a tudomány, a technológia, vagy akár a társadalom a jövőben, és mindezek miféle hatást fejtenek ki az emberre. Ez az újszerű, választékos és igényes tartalom egyértelműen a legmagasabbra rangsorolt magazinná tette az Astoundingot. Azonban mégsem ez a törekvés volt Campbell legnagyobb érdeme, hanem sokkal inkább az, hogy teret engedett fiatal, ismeretlen írók kibontakozásának, lehetőséget biztosított nekik, bátorította, és segítette őket. Többek között olyan neves szerzők felfedezése fűződik Campbell nevéhez, mint Isaac Asimov, Robert A. Heinlein, vagy A. E. van Vogt. Az Alapítvány trilógia, és Frank Herbert Dűne című regénye is az Astounding (akkoriban már Analog) hasábjain jelent meg először nyomtatásban. A minőség előtérbe helyezésével párhuzamosan Campbell sokat adott az újság külsőségeire is, és minden tekintetben igyekezett megszabadulni az elhaló ponyvakorszak maradványaitól – leginkább az újság nevében szereplő „astounding” szótól (jelentése: meghökkentő, lenyűgöző). Szerinte ez a jelző túl harsány, túl gyermeteg volt ahhoz a tartalomhoz képest, amelyet a magazinban megjelenő írások képviseltek, így lett belőle 1960-ban Analog, amely azóta is folyamatosan létezik.
Érdekes szereplője volt fantasztikus magazinok színterének a Weird Tales, amely 1923 és 1954 között 279 kiadást ért meg. Hasábjain elsősorban olyan novellákat közölt, amelyekben a horror, a fantasy és a klasszikus stílus jellemzői keveredtek a spekulatív fikció, és kisebb részben a sci-fi elemeivel. A kezdetekben inkább a lovecrafti irány dominált az újságban megjelenő írásoknál, de 1930-től szélesebb lett a perspektíva, és olyan írók művei is megjelentek a soron következő számokban, mint Ray Bradbury, Robert E. Howard, Fritz Leiber, vagy C. L. Moore.
1960 után, ahogy a magazinokban felbukkanó, majd a regényeikkel számos díjat bezsebelő írók egyre nagyobb és hangosabb sikereket értek el, a sci-fi kedvelők érdeklődése lassan áttevődött a könyvekre. A sci-fi irányzat fejlődését elősegítő lapok elveszítették azt a képességüket, hogy tovább formálják, irányítsák a műfajt, mivel az újabb generációs írók a magvas gondolataikat inkább regényekben fejtegették, és az újságok hasábjain csak kísérletező, vagy egyszerűen a gyengébben sikerült műveiket tették közzé, újra utat nyitva a ponyvanovellák elszaporodásának. E folyamat következtében az aranykor több száz különféle magazinja (pl. Fantastic Universe, Super Science Stories, Spaceway, stb.) egymás után jutott a megszűnés sorsára, és csak azok tudtak fenn maradni, amelyek képesek voltak alkalmazkodni az olvasók magasabb színvonalat, ötletességet, elgondolkodtató témákat boncolgató tartalmat elváró igényeihez. A magazinok vetélytársai között egyre több alkalommal bukkantak fel a különféle antológiák, novellagyűjtemények, amelyek nemcsak külsőségekben, de tartalmilag is többet kínáltak, mint egy-egy magazin. A lefelé mutató tendencia az elmúlt évtizedekben sem változott, sőt, az Internet megjelenése csak egy újabb szög lett a sci-fi magazinok koporsójában. Amelyiknek adódott rá lehetősége, az igyekezett webes formában prolongálni a létezését, de a legtöbb elvérzett, és nyomtatott formában valóban csak a legnagyobb tapasztalattal és a legmesszebbre visszanyúló hagyományokkal rendelkező magazinok maradtak meg.


Nálunk sem volt hiány a fantasztikus témájú magazinokat illetően, igaz, ezek inkább csak a 70-es évektől léteztek. A legnevesebb ezek között a Galaktika, amely 1972-ben indult útjára Kuczka Péter szerkesztésében. Sokan úgy tartják, fénykorában egyike volt a világ három legjelentősebb sci-fi antológiájának, egyrészt a benne megjelenő – külföldi és hazai – írások magas színvonala, másrészt, hogy lehetőséget biztosított az adott kor kelet-európai fantasztikus íróinak megjelenésére. A lap tematikája meglehetősen változatos volt, hogy egy-egy témakör köré csoportosuló írásokat tett közzé, hogy egy-egy nemzet szerzőinek munkáit mutatta be, hol pedig „ömlesztve” tárta az olvasók elé a fantasztikus irodalom kiemelkedő darabjait. 1985-re már kultikus jelentőségűvé vált, egyre nagyobb példányszámban készült, azonban 1995-re kipukkadt, Kuczka nem tudta tovább fedezni a magazin költségeit, és a Galaktika megszűnt. Tíz évi hallgatás után, 2004-ben hívták újra életre, és azóta is a hazai fantasztikus színtér egyik meghatározó eleme, amely felett most Burger István és Németh Attila bábáskodnak.
A Galaktika szünetelése közben támadt űrt volt hivatott betölteni többek között az Átjáró Magazin, amely kéthavonta jelent meg, és összesen tizenöt számot ért meg. Az azóta már európai szinten is igen elismert Szélesi Sándor vezette újság igyekezett azt az utat követni, amelyiken a Galaktika is elindult, felölelve a fantasztikus irodalom minden területét – novellákat tett közzé, tanulmányokat ismertetett, könyvekről és filmekről mondott kritikákat, illetve részletes összefoglalókkal, beszámolókkal jelentkezett a honi sci-fi élet minden jelentősebb megmozdulásáról. Lehetőséget adott ismeretlen szerzők bemutatkozásának, illetve régebben publikáló íróknak is, ám a kortárs hazai szerzőknek csak egy töredékét tudta megszólaltatni. Megszűnéséhez a viszonylag mérsékelt fogadtatás – noha minden szám egyre színvonalasabbá vált az elődjénél – és a nem megfelelő gazdasági körülmények vezettek, akárcsak a Galaktika esetében.


Akár nemzetközi viszonylatban, akár a hazai szintéren nézzük, e magazinoknak mindenképpen fontos szerepük volt, hiszen összefogták a tudományos-fantasztikus irodalom szerzőit, és folyamatos lehetőséget biztosítva járultak hozzá a stílus formálódásához, fejlődéséhez – még akkor is, ha a legtöbbjük (és a benne megjelenő írások) színvonala olykor meglehetősen alacsony volt. Szerencsére ezek a folyóiratok még a ponyvakorszak viszonylag silányabb produktumai közül is kikoptak, nem rontva tovább a sci-fi jó hírét. Manapság már jóval kevesebb tere van az ilyen magazinoknak nyomtatott formában, de az elektronikus média új távlatai talán lökést adnak, hogy a talpon maradni képes neves újságok mellett – még ha csak elektronikus formában is – friss és lendületes, a fantasztikus irodalom javát szolgáló magazinok szülessenek.