Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (10)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – X. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2010.05.23. 12:10

A Gyártelep volt Neon City ipari központja – elsősorban hatalmas gyárak, vegyi üzemek, és kísérleti laboratóriumok sorakoztak itt egymás mellett, amelyek között kisebb lakótelepek, kórházak, és az alvilág kedvelt találkozóhelyeinek számító elhagyatott irodaépületek húzódtak meg. Sokan csak úgy emlegették, hogy a fekély, amely a gyárak és laborok kéményeiből áradó sűrű, sötét füstjével elcsúfítja a város összképét. Ez vitathatatlan volt, ám mindezek ellenére a Gyártelep a város egyik fontos részét képezte, amely nélkül huzamosabb ideig nem is létezhetett volna. A gyárak rengeteg embernek adtak munkát, és különféle, jobbára horribilis összegű, adók formájában igen tetemes bevételi forrását képezték a város vezetésének. Barátságtalan és lerobbant környék volt, ahol viszonylag sűrűn kellett riasztani a Vegyvédelmi Hivatal akciócsoportjait, hogy elhárítsák, vagy – ritkább esetben – megelőzzék a lakosságot fenyegető toxikus vészhelyzeteket. Fertőzött ivóvíz, fokozott káros anyag kibocsátás, sugárzásveszély – ezek rendszeresen előfordultak a különféle üzemek biztonsági rendszereinek meghibásodásai okán, azonban a Gyártelep mindezek ellenére nem volt olyan közvetlenül veszélyes környék, mint a Perem, vagy akár a Belső Város.
Még annak tudatában sem, hogy az alvilági csoportosulások rendszeresen megfordultak az elhagyatott telepeken kétes üzleteik zavartalan lebonyolítása érdekében – bevett gyakorlatnak számított, hogy a Belső Város sötét bárjainak mélyén megköttetett üzleteket itt, a Gyártelep gazoktól benőtt, üresen kongó, használaton kívüli ipari csarnokaiban bonyolították le, távol mindenféle fürkésző tekintettől. Az NCP csak egy bizonyos mértékig ellenőrizte a területet, a használaton kívüli ipari létesítmények rendszeres átvizsgálására nem vesztegették az idejüket. Ez a felületesség tette lehetővé, hogy kibontakozzon az alvilágot kiszolgáló illegális hálózat – zugorvosok, engedély nélkül működő laborok, és a Belső Város kispályás seftelőinél lényegesen nagyobb léptékben gondolkodó csempészek lehetetlent nem ismerő kínálata.
Az öreg terepjáró komótosan haladt végig az Orion Road nevű kétszer négy sávos, kelet-nyugat irányú sugárúton, amely gyakorlatilag kettészelte a Gyártelepet. Wade úgy kapaszkodott a kormánykerékbe, mintha életében először ült volna egy kocsi volánjánál, és meredten bámult kifelé a szélvédőn. Tekintete az útra szegeződött, de mégsem figyelt igazán; a sávok elmosódtak előtte, a táblák és a közlekedési lámpák tompa árnyakként suhantak el mellette, mint régi, rossz emlékek. A menekülés elterelte a gondolatait, ám miután kijutottak a forgalmasabb és biztonságosabb főutakra, újból rátelepedett az a nyomasztó tudat, hogy megölt valakit. Valahol mélyen számított erre, hiszen az alvilágban csak a nagyon szerencsések ússzák meg a dolgokat anélkül, hogy vér tapadna a kezükhöz, de mégis olyan váratlanul jött ez az egész. Rossz érzés volt. Nem is az, hogy meghúzta a ravaszt, hiszen, ha nem tette volna meg, valószínűleg már halott volna, hanem sokkal inkább az az üresség volt rémisztő, amely a szívére telepedett. Semmi sajnálat, semmi bűntudat, semmi ideges remegés, csak végtelen üresség.
Ennyi volna?
A következő kereszteződéshez közeledve észrevette, hogy a lámpa tilosra vált, és lelassított, hogy megálljon a láthatóan friss felfestés előtt. A kormányra támaszkodva felnézett a szemközti sarkon tornyosuló épületre. Az a motel jutott róla eszébe, amelyben először volt együtt egy lánnyal. Utólag aztán kiderült, hogy a csaj hivatásos volt, de akkor már nem volt semmi jelentőssége. A szükség szülte a helyzetet, és nem lehetett kibújni alóla. Igazából nem is emlékezett arra, hogy jó volt-e, viszont a másnap rátörő érzés éppen olyan volt, mint ez a mostani. Nem bánta meg egyiket sem, mintha a körülmények felmentést adtak volna a tettek alól, de az üresség akkor is, és most is ugyanolyan volt.
Valaki dudálni kezdett. Wade úgy nézett körbe, mintha álomból riadt volna fel, és eltelt néhány másodperc, amíg felfogta, hogy a lámpák szabad jelzést mutatnak. Ügyetlenül sebességbe tette a kocsit, aztán a motort felbőgetve elindult. A váratlan rándulástól az ájulás környékére sodródott Lorie feje előbb hátrabicsaklott, majd nekivágódott az ablaknak, és hangosat koppant. A lány szeme kinyílt, alig halhatóan mormogott valamit, aztán visszazuhant a réveteg, álomszerű állapotba.
– Nincs jól – mondta Candace. – Nagyon gyorsan le kell tölteni az adatokat a memóriaegységéből, különben örökre ebben az állapotban ragad. – Néhány fájdalmas grimasz kíséretében ülőhelyzetbe tornászta magát, hogy kilásson az első ülések között. Gyorsan körbenézett, leolvasta az egyik elsuhanó útjelző táblát, aztán a távolban kibontakozó újabb kereszteződés felé bökött. – Ott fordulj be balra!
– Neked orvos kell – ellenkezett Wade.
– Az én sebem nem vészes – felelte a nő, és lopva lepillantott a lábára. A kötés máris teljesen átvérzett, és a fájdalom is erősödött, de nem törődött vele. Nem először került ilyen helyzetbe, tudta, hol van a tűrőképessége határa. – Lorie-nak viszont segítség kell! Azonnal!
A kocsi elérte a kereszteződést. A fiú lassított egy kicsit, és egy hirtelen mozdulattal, éppen a szemben érkező teherautó előtt kanyarodott be. A kerekek csikorogtak, az autó hátulja egy végtelennek tűnő pillanatig megpróbált kitörni, de Wade ellenkormányzott, gázt adott, és a terepjáró irányba állt. A nő felszisszent, ahogy az utolsó rándulásnál a sérült lába nekiütközött az ülés szélének.
– Bocs – mondta a fiú.
– Ésszel, kölyök, hol tanultál vezetni? – morogta Candace, aztán megint előre mutatott. – Látod azt a rozzant toronyházat? – Wade bólintott. – Az után fordulj be jobbra, majd a második mellékutcán balra. Utána már csak egyenesen kell menni egy keveset, és ott is vagyunk.
– Hol?
A nő elfordult, és az elsuhanó épületeket figyelte.
– Egy régi ismerősömnél – felelte, de a hangján érezni lehetett, hogy nem szívesen beszél róla.
Wade inkább nem kérdezett semmit. Az utat nézte, és követte a nő útmutatásait. A régi időket idéző toronyházat elhagyva letértek a főútról egy keskenyebb, rosszabb minőségű útra, amely a különféle ipari létesítmények felé vezetett. Jó sokáig haladtak nyílegyenesen, mire elhagyták az első leágazási lehetőséget, aztán nem sokkal később a fiú lekanyarodott balra. Egy szűk, koszos mellékutcában gurultak tovább, amelyet egyik oldalról masszív toronyházak tűzfalai, a másikról valami ipartelep málladozó betonkerítése fogott közre. Wade kénytelen volt alaposan lelassítani, mert itt-ott megrakott szemetes konténerek terpeszkedtek a fal tövében, alaposan megnehezítve az autóval való közlekedést. Kikerültek egy-két csövest is, akik a konténerek takarásában pihentek, mocskos újságpapírdarabokba takarózva. Az utca végül elkanyarodott, és egy tágasabbnak mondható térbe torkollott, amelyet körbeöleltek a toronyházak sivár falai. A közepén egy vasalt talapzat maradványai meredeztek ki a repedezett betonból – valamikor egy szobor állhatott ott, de vagy ellopták, vagy lerombolták. Wade begurult a terepjáróval a térre, és leparkolt annak az épületnek a tövénél, amelynek a hátsó ajtaja köré színes sárkányalakzatokat festettek fel.
A fiú a kocsiból fürkészte az ajtót és az épületet.
– Nem túl bizalomgerjesztő – jegyezte meg.
– Mit vártál, a Hotel Hiltont? – kérdezte a nő, és a kocsi ajtajának nyitókallantyúja után nyúlt. – Különben is, nem feltétlenül azok a legbiztonságosabb helyek, amelyek mindig makulátlanul csillognak.
Kilökte az ajtót, és fájdalmas nyögések kíséretében kiszállt. Wade leállította a motort, ő is kiszállt, és az autót elölről megkerülve kinyitotta a jobb első ajtót, hogy segítsen a réveteg lánynak. Lorie erőtlenül megkapaszkodott a fiú karjában, és nagy nehezen kimászott az autóból. Bár a tekintete nagyon messzire révedt, magánál volt, érzékelte a környezetét, és összeszedte magát annyira, hogy csak egy kevés támaszra legyen szüksége. Minden lépésnél megremegett, de nem hagyta el magát, és keményen küzdött, hogy összpontosítson. Wade tudta, hogy a memóriaegységek túlcsordítása veszélyes, azonban arra nem számított, hogy a lány esetében ilyen gyors lefolyású lesz. Tartott attól, hogy Lorie az elviselhetőnél lényegesen komolyabb mértékben terhelte túl magát, ami akár az életébe is kerülhet. Bízott abban, hogy erre nem kerül sor.
– Tarts ki – suttogta a lány fülébe. – Itt segíteni fognak.
Erről persze nem volt teljesen meggyőződve, de valamivel bátorítani akarta a lányt.
– Gyertek – mondta Candace, és odasántikált a sárkánymintás ajtóhoz.
Sem kilincs, sem zár nem volt rajta. Megtapogatta, hátha talál rajta valamilyen rejtett zárszerkezetet, de mivel semmi erre utaló jelet nem talált, ökölbe szorította a kezét, és háromszor bezörgetett. A tömör vasajtó komoran döndült minden ütés nyomán. Nagyjából egy perccel később éles kattanások törték meg a csendet, aztán az ajtó befelé mozdulva elvált a faltól és egy idősebbnek látszó ázsiai férfi nézett ki a résen. Amikor meglátta Candace-t, elmosolyodott, de úgy tűnt, ez inkább csak udvariasság, mint valódi öröm. Szó nélkül szélesre tárta az ajtót, aztán néhány gyors kézmozdulattal behívta őket az épületbe.
Egy gyéren megvilágított előcsarnokban álltak, ahonnan több ajtó is nyílt, és egy rozogának tűnő lépcső vezetett fel az emeletekre. A falakat fehér és világoskék, a padlót szürkés árnyalatú, töredezett csempék borították, amitől Wade-nek olyan érzése támadt, mintha egy lepukkant kórház lépcsőházában járna. A terem mennyezetén valaha egy festmény terült szét, azonban mostanra már csak elmosódott színfoltok maradtak meg belőle azokon a helyeken, ahol a vakolat még nem pergett le. A levegő hűvös volt, és ha elég sokáig figyelt, meghallotta a főfalakba rejtett központi légcserélő rendszer ventillátorainak surrogását. A lámpák fénye hirtelen megremegett, és egy pillanatra sötétbe borult a helyiség. A falakra szerelt biztonsági lámpák azonnal vörösen felfénylettek, de ekkor halk zümmögést követően visszakapcsolt a világítás, és a tompa fény ismét beborította az előcsarnokot.
– A generátorokkal van valami baj – mondta az öreg, aztán a lépcső felé bökött. – Joe az emeleten van.
A nő röviden meghajolt.
– Köszönöm, Mr. Wang.
Biccentett a fiúnak, és óvatos, de határozott léptekkel elindult felfelé a lépcsőn. Kettesével szedte a fokokat, és nem törődött a lábába hasító fájdalommal. A seb még mindig vérzett, el kellett volna látni, azonban tudta, hogy a lánynak azonnali segítségre van szüksége, különben végzetessé válik az az ostobaság, amit elkövetett. A lépcső tetején megállt egy pillanatra, és sóhajtott néhány mélyet, ezzel próbálva tompítani a lábából lüktető fájdalmat. Körülnézett. Egy sötét folyosó vezetett mindkét irányba, amelyet csak az ajtók fölött elhelyezett jelzőlámpák betegesen sápadt fénye világított meg itt-ott. A padlót itt linóleum borította, de a falakon itt is csempék sorakoztak, apró, színes, mozaikszerű csempék, amelyek absztrakt mintákat formáltak. Candace megvárta, míg a fiú is felér, aztán elindult jobbra a folyosón, és megállt a harmadik ajtó előtt, amely fölött egy „MŰTŐ” feliratú lámpa pislákolt.
– Miféle hely ez? – kérdezte a fiú óvatosan.
– Neon City legjobb illegális klinikája – felelte a nő magától értetődően. – Amelyik beavatkozást itt nem tudják elvégezni, az nem is létezik.
– Pont úgy néz ki – mutatott Wade a folyosóra.
– Pont – felelte a nő, és belökte az ajtót.
A benti fény egy pillanatra elvakította a fiút, akinek a szeme már kezdte megszokni az épületben uralkodó félhomályt. Félrekapta a fejét, és csak néhány másodperc elteltével fordult vissza, hogy belessen. Candace intett, hogy menjen be, aztán ő is belépett, és behúzta maga mögött az ajtót. Egy hatalmas, fehéren szikrázó teremben álltak, amely leginkább egy kórházi labor és egy sebészeti műtő keverékéhez hasonlított. A makulátlanul fehér csempékkel kirakott fal mellett szekrények sorakoztak, amelyeken üres és folyadékokkal teli lombikok, üvegek, kémcsövek sorakoztak, számtalan műszer és sebészeti eszköz társaságában. A terem közepén egy nagy műtőasztal állt, mellette egy krómozott állvánnyal, amely tele volt műszerekkel, csövekkel, kábelekkel és vibráló képernyőkkel. Az asztal ugyan le volt takarva egy fehér lepedővel, azonban az a néhány apró, vörös folt, amely beszennyezte a padlót, azonnal szemet szúrt a fiúnak. Már gyerekkorában sem rajongott a kórházakért, és most is elég kényelmetlenül érezte magát. A terem túlsó végében egy hatalmas, mahagóni íróasztal állt; egyik sarkán egy ódivatú számítógép zúgott, a másikon egy halom papír, mindenféle ábrákkal telerajzolva. Az asztal mögött ülő férfi felnézett, amikor kinyílt az ajtó, aztán felállt a székéből.
Magas volt, vékony, és csupán a szemén látszott ázsiai származása. Egy kissé koszos orvosi köpenyt viselt, amelynek egyik zsebéből vezetékek, a másikból különféle tapaszok lógtak ki. Amikor meglátta a nőt, elmosolyodott, de tekintete azon nyomban tovább is vándorolt a sérült végtagra.
– Candace – mondta, azonban a hangja a mosoly ellenére is üresen és szárazon csengett. – Micsoda váratlan meglepetés. Nem gondoltam volna, még egyszer össze kell majd fércelnem téged.
– Nyugodt lehetsz, Joe, csak egy karcolásról van szó.
– És ő? – billentette a fejét a fiú vállára roskadó lány irányába. – Neki mi baja?
– Túlcsordult – felelte a nő röviden. – Bár közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, elárasztotta magát.
Joe bosszúsan megcsóválta a fejét.
– Sosem tanulnak belőle – morogta. – Egyikük sem. – Közelebb lépett a lányhoz, nadrágja zsebéből előhúzott egy zseblámpát, és belevilágított vele a lány szemébe. Lorie pupillái egyáltalán nem reagáltak, mire Joe elfintorodott. – Fektesd fel az asztalra! – vetette oda Wade-nek, miközben az egyik szekrény mellől odatolt a műtőasztal mellé egy műszerekkel megrakott kiskocsit. – Még épp időben hoztátok be!
Miután Wade felfektette a lányt az asztalra, az ázsiai férfi arrébb tessékelte a fiút, hogy ne legyen útban. Elővett egy fejpánthoz hasonlító szerkezetet, és ráillesztette a lány homlokára. Hozzákapcsolta az egyik monitorhoz, amelyen néhány pillanaton belül megjelentek a lány életfunkcióit modellező sávok. Wade tekintete akaratlanul is a képernyőre tévedte, de a kusza hullámvonalakon nem tudott kiigazodni. Joe oda sem nézett, csak megrázta a fejét. Leemelt egy másik készüléket a kis asztalról, és egy kis kampó segítségével odaerősítette az ágy széléhez. A köpenye zsebéből előhúzott egy köteg vezetéket, babrált egy keveset a zsinórokkal, mire kibogozta őket, aztán az egyiket eltette, míg a másikat bedugta a műszerbe, és a lány csatlakozóiba is. Három halk sípszó hallatszott, és a monitoron megjelent egy kisebb ablak, amelyen egy emberi agy képe, és néhány számsor tűnt fel. Joe halkan káromkodott egyet.
– Mi az? – kérdezte Wade.
– A barátotok vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba – felelte az ázsiai. – Teljesen leterhelte az idegrendszerét a letöltött adatokkal. Az is csoda, hogy még magánál van. – Ujjával megbökte a képernyőt, mire a diagrammok eltűntek, és csak a szélsebesen pörgő számsorok maradtak. – Áttöltöm az adatokat ebbe az egységbe – kocogtatta meg az ágyhoz rögzített műszert az ujjával. Visszafordult a kis asztalhoz, és bekapcsolt egy másik monitort is, hogy az orvosi adatok is láthatóak legyenek. Figyelte egy darabig a különféle görbék hol szabályosnak, hol összevisszának tűnő váltakozását, aztán lenézett a nyugodtan heverő lányra. – Most úgy tűnik, megúszta károsodás nélkül – mondta –, de erről majd csak akkor tudok pontosan nyilatkozni, ha véget ért a letöltés. Mindenesetre piszok mázlija van a csajnak. Nem is értem, miért vállalt ekkora veszélyt egyszerű lekérdezési adatok miatt.
– Nem is kell, hogy értsd – lépett előre Candace.
Joe felemelte a kezét.
– Nyugalom, eszem ágában sincs beleütni az orrom a dolgaitokba – mondta. – Semmi szükségem arra, hogy esetleg meggyűljön a bajom valamelyik céggel. – Odasétált egy szekrényhez, és kivett belőle egy különféle orvosi eszközökből álló készletet. Kiválasztott belőle két szikét, aztán a többit visszatette a helyére. – Én csupán egy sebész vagyok. – A nő lába felé bökött az egyik pengével. – Te következel.
Candace körbenézett.
– Hol? Itt a földön?
Az ázsiai elmosolyodott.
– Igaz is, menjünk át a vizsgálóba – biccentett a hátsó falon elhelyezkedő ajtó felé, aztán odafordult a fiúhoz. – Hé, kölyök! Menj, és igyál egy kávét! Többet most úgysem tehetsz a lányért! Az előtérben találsz egy automatát, és ha szerencséd van, még működik is.
Wade bólintott, és komótos léptekkel elhagyta a termet.

– Jó mély seb – hümmögött az ázsiai orvos, miközben egy alkoholos vattával megtisztította a golyó bemeneti nyílását. – Nemcsak pontosan célzott az illető, de nem is szabványos lövedéket használt.
– Lehet – fordult hátra a nő –, nem volt időm megnézni.
A férfi felnézett, és megcsóválta a fejét.
– Ne mozogj!
– Jól van, jól van – morogta Candace, és megpróbált nyugodtan feküdni.
Egy kopott hordágyon hasalt. Állát megtámasztotta a maga elé húzott alkarján, és unott tekintettel bámulta a szemközti falra kiakasztott képet. A repedezett keretben lévő, színeit vesztett régi fénykép egy tornyot ábrázolt, amely a gravitáció törvényeivel dacolva, ferdén meredezett az ég felé. Úgy emlékezett, olvasott róla valamit még régebben, de azt már nem tudta volna megmondani, hogy miféle épület volt az. Elfordította a fejét, és talán most először sajnálta, hogy már nem képes lehunyni a szemét.
– Egyszer elpártol mellőled a szerencse – mondta Joe, miközben egy fogóval megpróbálta kiszedni a nő lábából a golyót. – Jobban tennéd, ha idejében kiszállnál.
– Ez nem szerencse kérdése – felelte Candace, és félmosolyra húzva a száját hátranézett a válla felett. – Nem azért drótoztattam magam, hogy kiszálljak, és egyébként mióta aggódsz értem ennyire?
– Váratlanul beállítasz a rendelőmbe egy lőtt sebbel a lábadon, és egy félholt kalózzal, akinek annyi adat zsúfolódott össze a fejében, mint egy kisebb adatbankban. Nem nehéz kitalálnom, hogy már megint belekeveredtél valami zűrös ügybe. – Elhallgatott egy pillanatra, aztán valamivel halkabban folytatta. – Gondolom, nem nagyon érdekel, de nem akarom, hogy bajba juss!
Candace felhorkant.
– Nem tudtam, hogy ilyen jó barátok vagyunk – vetette oda szárazon.
A férfi bólintott, inkább csak úgy magának, mintsem válaszul a nő megjegyzésére, és a fogót félretéve egy kis szikét vett a kezébe, hogy kitágítsa a sebet. Gyorsan és pontosan dolgozott, minden mozdulata mögött érezni lehetett a szakértelmet és gyakorlottságot, azonban az egyik metszésnél Candace fájdalmasan felszisszent, dacára az erős érzéstelenítő szereknek. Joe motyogott valamit bocsánatkérés-félét az orra alatt, aztán a pengét egy fertőtlenítő folyadékkal teli edénybe dobta, és újra a fogó után nyúlt. A kitágított nyíláson keresztül szabadabban mozoghatott az eszközzel, és egy kis igazítás után ráfogott a csont mellé beékelődött lövedékre, és megpróbálta kihúzni. Candace összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat, amely késként hasított végig a testében, ahogy a golyó végigdörzsölte az inakat és a húst, aztán hirtelen minden elenyészett, mintha elsodorta volna valami hirtelen széllökés, és hallotta, amint a töltény maradványa hangosan koppan egy porcelánból készült tálcán. Nem nézett oda, csak halkan sóhajtott egyet.
– Elég speciális lövedéknek tűnik – mondta Joe, miközben nekilátott, hogy összevarrja a sebet. – Még az NCP sem használ ilyet.
– Orvos létedre elég tájékozott vagy a ballisztikában is – jegyezte meg a nő egy cseppnyi gúnnyal a hangjában.
– Láttam már ezt-azt – felelte a férfi kissé sértődötten. – Nem te vagy az egyetlen zsoldos, aki megfordult már a műtőmben.
A nő amennyire tudta, hátrafordította a fejét, és a férfi tekintetét kereste, de a sebész nem nézett fel, figyelme a kezében lévő tűre irányult. Candace mélyen felsóhajtott.
– Nézd, Joe, sajnálom – mondta egyszerűen.
A férfi leengedte a tűt, amely a cérnán lógva lehanyatlott a nő combja mellé. Lassan felemelte a fejét, és belenézett a kiberszemekbe.
– Tudtam, hogy így lesz – felelte a férfi halkan.
– Zsoldos vagyok, Joe – magyarázta. – Az öcsédet ugyan kihúztam a szarból, de nem nagylelkűségből teszem, amit teszek. Pontosan tudtad, hogy egyszer majd behajtom rajtad az árát.
– Mennyit akarsz?
A nő megrázta a fejét.
– Nem pénz kell, hanem információ.
– Nem tudom, miben lehetnék a segítségedre – vonta fel a szemöldökét Joe. – A hivatalos orvosi adatbázisokhoz nekem nincs hozzáférésem… ha egyáltalán ilyesmiről van szó.
– Nagyjából. Hallottál a Shi-shiyama esetről, igaz?
– Csak amennyit az újságok írtak róla. Elszabadult egy kísérleti mesterséges intelligencia, amit aztán egy hacker segítségével sikerült megsemmisíteni. A fickó bedilizett, szanatóriumba került, aztán meghalt. Elég szokványos történet, miért érdekel ez téged?
– Az nem tartozik rád – felelte Candace. – Azt akarom, hogy tudd meg, ki volt a fickó, aki lekapcsolta az MI-t, és melyik diliházban tartották!
A férfi lenyúlt a tű után, és folytatta a seb összeöltését.
– Miért nem egy hackert kérsz meg?
– Azok túl drágán dolgoznak – ejtette vissza az állát a karjára a nő, és elnyomott egy mosolyt –, és nem szeretném, ha nyoma maradna a kutakodásnak. Egy bennfentes feltűnés nélkül, nagyon könnyen hozzáférhet egy ilyen aktához, és nekem most ez a legfontosabb. Ha ezt elintézed, kiegyenlítettnek tekintem a tartozásodat.
Joe sóhajtott egyet.
– A bácsikámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy meg fogom bánni, ha elfogadom az ajánlatod.
– Nem hiszem, hogy rosszul jártál – felelte Candace. – Visszakaptad az öcsédet, ez talán csak számít valamit. – Hátranézett a válla felett. – Nos, akkor megteszed, amit kértem?
– Van más választásom?
– Azt hiszem, nincs – mosolyodott el a nő szélesen, mire a férfi hirtelen megrántotta a tűt. – Hé! – kiáltott fel a nő, ahogy a fájdalom egy pillanatra elöntötte a combját. – Ez fáj!

Wade egy monitor előtt ült, és a Lorie memóriaegységéből letöltött adatokat nézegette. Használható informá-ciómorzsákat, összefüggéseket keresett, és megpróbált egy hacker logikája szerint gondolkodni, de sehogy sem jutott előbbre. Hátradőlt a székben, lehajtotta a fejét, és olyan mozdulatokkal dörzsölte meg a szemét, mintha egy nagy tudós volna, aki épp a legújabb felfedezésének logikai levezetésén dolgozik, nem sokkal az utolsó lépés előtt. Visszafordult a monitorhoz, és egy gombnyomással tovább léptetett az adatok között, amikor egy puha kéz érintette a vállát. Összerezzent, és odakapta a fejét – Lorie állt mögötte. Arca nyúzott volt, szeme alatt sötét táskák látszottak, és a bal keze időnként enyhén megrándult. Egy szakadozott, vörös színű fürdőköpenyt terített a válla köré.
– Találtál már valamit? – kérdezte.
A fiú megrázta a fejét.
– Még nem – felelte. – Jól vagy?
– Azt hiszem – bólintott a lány.
Körbenézett a szobában, aztán – Wade fürkésző tekintetével a hátán – odalépett az egyik sarokban felállított összecsukható asztalhoz, amelyen ezüstösen csillogó termoszok, és néhány műanyag pohár sorakozott. Felemelte az egyik termoszt, letekerte a kupakját, beleszagolt, aztán az egyik pohárba töltött belőle egy keveset; erős feketekávé illata töltötte be a helyiséget. A szájához emelte a poharat, néhányszor megfújta a sötét italt, aztán óvatosan belekortyolt; nem volt valami jó, de most ennél többre nem vágyott.
– Kérsz egyet? – kérdezte a fiú felé fordulva.
– Nem – rázta a fejét Wade. – Már ittam egyet, de nem valami jó. – Eltűnődve nézett a lányra. – Kérdezhetek valamit?
Lorie kíváncsian felvonta a szemöldökét.
– Aha.
– Mi történt a lábaddal?
A lány kortyolt egyet a kávéjából, aztán a poharat letette az asztalra.
– Baleset – mondta, és keserű mosolyra húzta a száját. – Még Új-Tokióban történt. Leestem egy lépcsőn, és szilánkosra tört a bokám. Az orvos azt mondta, hónapokba telik, mire helyre teszi az apró csontdarabokat. Nekem viszont nem volt annyi időm. Volt elég pénzem, így elmentem egy zugklinikára, és protézisre cseréltettem. Először különös érzés volt, aztán megtetszett, és azt mondtam, miért ne. Olyan akartam lenni, mint Nancy Rutherford. Újabb műtétek következtek, először csak térdig, aztán az egész lábam. – Arcáról lehervadt a mosoly. – De nem vettem észre, hogy minden alkalommal egy kicsi mindig ott maradt belőlem a műtőasztalon. Most már tudom, hogy ostobaság volt, de mindig a saját kárán tanul az ember.
Felemelte az asztalról a poharát, meglötykölte az alján összesűrűsödött fekete lét, aztán felhajtotta. Összeroppantotta a kiürült műanyagot, és egy bánatos mozdulattal a szemetes kosárba ejtette, mintha így akart volna megszabadulni a múlt kellemetlen emlékeitől. Átsétált a szoba átellenes sarkába, megragadott egy zöld kárpittal bevont széket, és odahúzta az asztalhoz, amelyiken a monitor állt. Ahogy lépkedett, lábában halkan surrogtak az apró stabilizátorok.
– Arrébb mész?
Wade, anélkül, hogy felállt volna, két rándítással arrébb csúsztatta a székét.
– Hálás vagyok neked – mondta a fiú hirtelen.
– Ugyan miért? – nézett rá a lány értetlenkedve.
– A saját épségedet kockáztattad, hogy letöltsd az összes adatot, holott a töredékük is elegendő lett volna.
Lorie elmosolyodott.
– Ha valamit meg akarsz találni, alaposan le kell ellenőrizned minden nyomot – felelte vidáman, enyhe kioktató tónussal a hangjában. – Amikor először szóba hoztátok a Szökőkutat, azt gondoltam, hogy ez nem több egy jó blöffnél, ami kellőképpen felkelti bármelyik hacker kíváncsiságát, és nem igazán hittem el a meséteket. Viszont már tudom, hogy tévedtem. Még most sem vagyok biztos benne, hogy a Szökőkút létezik, de ha így van, akkor én akarok lenni az első, aki túléli a találkozást vele. – A fejével a monitor felé biccentett. – Ezért akartam minden adatot elhozni.
Wade visszafordult a monitor felé.
– Talán te jobban eligazodsz rajtuk.
– Az mindjárt kiderül – nyúlt a billentyűzet után a lány.
Odahúzta maga elé, vetett egy gyors pillantást a képernyőre, visszapörgette az adathalmazt az elejére, és elkezdte tételesen átvizsgálni az egészet. Zömében nyilvános terminálok lekérdezési jegyzőkönyvei voltak – rögzítették a csatlakozási pontot, a lekérdezés időpontját, a keresési rutint, és az összes találatot is. Az adatok olyan sebesen pörögtek a képernyőn, hogy Wade már nem is bírta követni, azonban a lány minden esetben tévedhetetlen pontossággal merevítette ki a képet ott, ahol a szokásosnak nevezhető lekérdezések helyett valami különleges bejegyzést vett észre. Nem volt sok ilyen. Akik a terminálokat használták, jobbára csak az általános adatbázisban kerestek címeket, nyilvános telefonszámokat, és mindenki számára hozzáférhető adatokat, ám ezek mind olyan információk voltak, amelyek egy lépéssel sem vittek közelebb a Frankie által bejárt útvonalhoz.
Már vagy másfél órája elemezték az adatokat, amikor Lorie váratlanul az asztalra csapott, és kimerevítette a képernyőt. A fiú összerezzent, és úgy kapta fel a fejét, mintha álomból ébredt volna, de a monitoron most is épp olyan számsorokat látott, mint órákkal ezelőtt. Megdörzsölte a szemét, és fáradtan felsóhajtott.
– Ezek is csak egyszerű lekérdezésnek látszanak.
– Ahogy mondod – válaszolta a lány –, azoknak látszanak, de mégsem azok. – Visszapörgetett néhány adatot. – Ezek itt valóban lekérdezések. Látod itt ezt a három karaktert? – mutatott a monitorra. Wade bólintott. – Ezek azok az azonosító jelek, amelyek nyomán egy-egy lekérdezést el lehet tárolni, és később vissza lehet keresni. Ám a következő adatok esetében – léptetett tovább – ez a jelsor eltér, vagyis ezek nem lekérdezések, hanem valaki annak próbálta láttatni őket, csak nem gondolt arra, hogy az azonosítókat is átírja. Talán ezért is akarta kitörölni ezeket az adatbázisból.
Wade megdörzsölte a szemét, és hátradőlt a székben.
– Azt akarod mondani ezzel, hogy valaki átírta Frankie lekérdezéseit?
– Nem egészen – rázta meg a fejét a lány. – A haverod lefuttatta a keresést, azonban az eredmények helyett egy manipulált információhalmazt kapott valamilyen másik forrásból. Mintha valaki szándékosan próbálta volna elvezetni a Szökőkúthoz. Valaki azt akarta, hogy Frankie megtalálja a Szökőkutat.
– Vagy maga a Szökőkút akarta, hogy megtalálják.
A lány meglepetten fordult a fiú felé.
– Micsoda?
– Mesterséges intelligencia – mondta Wade. – Hosszú éve óta zajlanak a kísérletek, de még senkinek sem sikerült megalkotnia egy olyan MI-t, amely jól működött volna. Nem is beszélve a kudarcba fulladt próbálkozásokról, amelyek miatt gyakorlatilag világszerte betiltották ezeket a kísérleteket. – Mivel maga sem tudott túl sokat a témáról, igyekezett jól értesültnek tűnni. – Az érintettek hivatalosan tartották magukat a tiltáshoz, azonban a titkos laborok mélyén tovább folytak a kísérletek. Mi van, ha a Szökőkút is egy ilyen kutatás eredménye? Mi van, ha valamelyik cég hajlandó volt annyi pénzt feláldozni, hogy megalkossa a tökéletes MI-t?
Lorie megrázta a fejét.
– Nehezen tudom elképzelni.
– Miért? – kérdezte Wade. – Ha végiggondolod, elég logikusnak tűnik.
– Az MI-k sem többek programoknál – érvelt a lány. – Bonyolult, összetett, többrétegű programok, de programok, amelyek előre betáplált sémákat követnek. Nem alkotnak önálló gondolatokat.
Wade felállt az asztal mellől, és járkálni kezdett.
– Vagy mégis. – Megállt az asztal mellett, rátámaszkodott, és a lány szemébe nézve magyarázott tovább. – Csak gondold végig! Valamelyik cég megalkotja ezt az MI-t, hogy felhasználja a saját, feltehetően törvénytelen, céljaira. Titkolják, rejtegetik, és várják a megfelelő pillanatot a bevetésére, ám ez idő alatt az MI is tapasztal, fejlődik, és rájön, hogy képes lehet kiszabadulni a korlátai mögül. Kapcsolatot keres a külvilággal, talál valakit, aki megfelel erre a célra, és azt megpróbálja elvezetni magához. Azonban a cég is rájön, hogy az MI kezd önálló életet élni, és mielőtt kicsúszna a kezükből az irányítás, lezárják. Lenyomozzák, hogy a program milyen formában érintkezett a külvilággal, és eltakarítják a nyomokat. – Diadalmas arccal egyenesedett fel. – Ennyi az egész, ezért kellett Frankie-nek meghalnia.
Hannelore tekintete a monitor felé fordult, elidőzött ott egy keveset, aztán visszanézett a fiúra.
– Lehetséges – ismerte el. – Viszont így sok hasznát nem vesszük a lementett adatoknak – biccentett a fejével a képernyő felé. – Ha valóban úgy van, ahogy sejted, és valaki… ez az állítólagos MI rávezette a haverodat a helyes ösvényre, akkor mi magunktól aligha fogjuk megtalálni az útvonalat.
– Akkor ez zsákutca?
– Azt azért nem mondanám – felelte a lány, és elmosolyodott. Belekotort a zsebébe, előhúzott egy gyűrött csomag cigarettát, és dobozban árválkodó utolsó szálat a szájába tette. Kattant az öngyújtó, és a következő pillanatban a helyiséget betöltötte az olcsó cigaretta erőteljes füstje. Lorie szívott néhány mély, megnyugtató slukkot, és visszafordult a billentyűzethez. – Ha valóban az elméleted szerint történtek az események, akkor bizonyára azért választotta ki a haverodat, mert lényegében egymást keresték. Ha valahogy a tudtára adnánk, hogy keressük, talán újból megpróbálna kapcsolatot teremteni a külvilággal. – Útjára engedett három füstkarikát. – Azt hiszem, van is egy ötletem.
Wade szeme felcsillant.
– Vágjunk bele!
Hannelore felnevetett.
– Azért ez nem ilyen egyszerű.


Folytatása következik...



RV

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.