Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

Március – Április
1.  herryporter (9)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (14)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

Orson Scott Card

Szerzők | Beküldte: RV | 2010.04.27. 21:21

KépA Washington állam területén található Richlandben született 1951-ben, a Kanadában lévő cardstoni mormon közösség egyik alapítójának egyenes ági leszármazottjaként. Még csak alig néhány éves volt, amikor a család átköltözött a kaliforniai San Mateo városába, ám onnan hamarosan tovább álltak Salt Lake Citybe, végül visszatértek a Kaliforniai-öböl térségébe, Santa Clara városába. Az ifjú Card számára ez a város hozta meg az első igazi élményeket – egyrészt a vele egykorú gyerekek társaságában csatangolt a városban, és a városhatárban lévő mezőkön, másfelől viszont rengeteg időt töltött a városi könyvtárban, ahol, miután elolvasta az összes gyerekeknek szóló kötetet, bemerészkedett a felnőttek számára fenntartott olvasóterembe, és felfedezte a science fictiont. Ám a fantasztikus történetek mellett kedvelte a történelmi könyveket is, és sokat olvasott egyéb tudományos, vagy társadalmi témájú írásokat, például nagyon szerette a régészetet, vagy a gyógyszerészet fejlődésének történetét.
Amikor apja az arizonai egyetemen kapott állást, a család 1964-ben átköltözött Mesa városába. Az ifjú Card itt került először kapcsolatba a politikai aktivista szerepkörrel, amikor is a középiskolában meg kellett védenie egyik társát, mert annak eltérő politikai nézetei voltak, mint a helybéliek többségének (annak idején ez a környék vallotta a legkeményebb konzervatív eszméket, és a demokratákat nem nézték jó szemmel). 16 éves volt, amikor egy újabb költözést követően ismét Utah államban telepedtek le, és itt volt kénytelen befejezni a középiskolát, amellett, hogy aktivistaként közreműködött az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, vagyis közismertebb nevén a Mormon Egyház helyi misszióiban.
A Brigham Egyetemre felvételt nyerve kezdett egyre élénkebben foglalkozni az írással, bár eleinte inkább a költészet területén. Színház szakra járva azonban lassan a próza felé terelődött, előbb egyfelvonásos, majd egész estés színdarabokat írva – amelyek közül aztán az egyetemen több is bemutatásra került –, és tett néhány kósza kísérletet a sci-fi felé is, megalkotva azon történetek körvonalait, amelyek később a Worthing Saga köteteivé fejlődtek. Az egyetemen felkínáltak neki egy részmunkaidős állást az egyetemi lapnál, ám ez nem tartott sokáig, mert 1976-tól a Mormon Egyház hivatalos újságjához, az Ensign-hoz, igazolt át, helyettes szerkesztőnek, és átköltözött Salt Lake Citybe. Nem sokkal azután, hogy az egyházi laphoz került, megjelent az első sci-fi témájú írása – a Gert Fram című novella 1977-ben látott napvilágot, igaz, a Byron Walley álnév alatt.
KépAhogy már említettük, még az egyetem ideje alatt kezdett elkalandozni a sci-fi világába, és ekkor írta az Ender’s Game című novelláját, amely egy fantasztikus témákat feldolgozó magazin hasábjain jelent meg 1977-ben. Ebben az időben meglehetősen sokat dolgozott, elsősorban az egyházi lapnak, illetve az egyház megbízásából egy hangjáték sorozat megírására is felkérték, amellett, hogy más újságoknak is írt cikkeket. Nem sokkal később azonban elhagyta az Ensign újságot, hogy szabadúszóként nekiláthasson annak a két regény megírásának, amelyre 1978-ban felkérték.
Az első, a Hot Sleep, 1978-ban, míg a második, az A Planet Called Treason 1979-ben jelent meg. Ez utóbbit később alaposan átdolgozta, és az új változat Treason címmel 1988-ban került a könyvesboltokba, azonban már egy másik kiadó gondozásában. Ezeket követően egy kicsit elfordult az írástól. 1981-ben megszerezte a diplomáját a Utah-i Egyetem angol szakán, és szeretett volna visszatérni az íráshoz, de az irodalmi élet akkortájt tapasztalható átható pangása miatt kénytelen volt újból állás után nézni, így lett a Compute! Magazine szerkesztője. Ekkor költözött át Greensboro városába, ahol jelenleg is él a családjával.
1984 derekán lett ismét szabadúszó író, amikor már kezdett körvonalazódni következő regénye. Az Ender’s Game (Végjáték) 1985-ben jelent meg, és hatalmas siker lett, mind az olvasók, mind a szakma szemében, noha a kritikusok több helyen is megjegyezték, hogy nem feltétlenül értenek egyet azzal, ahogy Card viszonylag könnyed magyarázatokkal igazolja a főhős erőszakos cselekedeteit. Ezzel együtt a könyv elnyerte a Hugo-, és a Nebula-díjat is. A regény előzménye a már korábban is említett hasonló című novella, amely egy rövid betekintést enged a könyv címszereplőjének életébe. Card ezt az alaphelyzetet ültette át a regénybe, jelentősen kiegészítve az előzményeket, és természetesen a fő cselekményt is. A regény története a Föld távoli jövőjében játszódik, amikor is az emberiség már szerencsésen túlélt két komoly konfliktust egy rovarszerű idegen fajjal, és most a harmadik összecsapásra készülve, harci iskolákban nevelik az űrflotta leendő nagyszerű parancsnokait. Ender Wiggin is egy ilyen kivételes tehetségű gyerek, akit a Harci Iskolában oktatnak a háború művészetére, és hamarosan kiderül, hogy a kis Ender valójában mekkora taktikai zseni.
Egy évvel később jelent meg a regény nem közvetlen folytatása a Speaker for the Dead (Végjáték 2 – A halottak szószólója, 1986), ugyanis a történet mintegy 3000 évvel az eredeti regény cselekménye után játszódik. Az időutazás jelenségének köszönhetően azonban a Végjátékban Képmegismert főhős, Ender itt is felbukkan, és még csak 35 éves. A könyv bővebb betekintést enged Card különleges sci-fi világába, és ennek megfelelően kissé zaklatott a történet, ám ezzel együtt sikerült megismételnie az első kötet sikerét, azaz elnyerte a két legrangosabb díjat, így máig Card az egyetlen író, aki elmondhatja magáról, hogy két egymást követő évben is elhódította a Hugo-díjat és a Nebula-díjat is.
A sikert meglovagolva Card folytatta a sorozatot előbb a Xenocide (Fajirtás, 1991), majd a Children of the Mind (1996) – amely eredetileg az előbbinek lett volna a második fele, ám túl hosszúra nyúlt, ezért külön kötet lett belőle – révén. Ezek után átváltott egy másik nézőpontra, és az eredeti regény egyik mellékszereplője, Bean, szemszögéből kezdte el boncolgatni a történetet, természetesen más elemekkel kiegészítve. Az Ender’s Shadow (1999), a Shadow of the Hegemon (2001), a Shadow Puppets (2002), és a Shadow of the Giant (2005) – amelyek együtt alkotják az Ender’s Shadow tetralógiát – mind jól megírt regények, azonban egy-egy jelölésnél többre egyik sem volt jó a szakma szemében, ugyanis a kritikusok rendre azt rótták fel, hogy már a Fajirtás után kifújt a sztori, és kár volt ilyen sokáig csűrni-csavarni. Ezzel együtt Card még hozzátett két kötetet ehhez a világhoz. A 2007-es A War of Gifts és a 2008-as Ender in Exile azt az űrt igyekszik betölteni, amelyet a sorozat első két kötete között eltelt rengeteg idő hagyott. Továbbá Card azt is bejelentette, hogy mindenképpen tervez még egy kötetet, amely majd megteremti a kapcsot az első négy, és a második négy regény között.
Az Ender ciklus mellett párhuzamosan dolgozott egy alternatív történelemben játszódó fantasy sorozaton is, amelynek nyitó darabja, a Seventh Son (A hetedik fiú) 1987-ben jelent meg. A hetedik fiú mindig különleges, ám a hetedik fiú hetedik fia még inkább. Alvin ez a különleges gyermek, ám egyelőre még nem ébredt rá fantasztikus képességeire, ezért az ellenségei megpróbálják idejekorán elpusztítani. A viszonylag egyszerű történet ellenére a kritikusok üdvözölték a regényt, amely a megjelenését követő évben végül elnyerte a Locus Fantasy díjat. Ahogy a folytatásai, a Red Prophet (A rézbőrű próféta, 1988), a Prentice Alvin (Kovácsinas, 1989), és az Alvin Journeyman (Vándorlegény, 1995) is mind.
A sci-fi és a fantasy tematikáján kívül kipróbálta magát más területeken is, hiszen regényt írt a James Cameron által rendezett The Abyss című filmből, közreműködött képregények készítésénél is, valamint 2000-től kezdve kezdte el megjelentetni azt a sorozatát, amelyben a Biblia első könyvében megjelenő fontosabb női karakterekről értekezik. A Sarah 2000-ben, a Rebekah 2002-ben, míg a Rachel and Leah 2004-ben jelent meg.
KépMunkássága során számtalan álnevet is használt, mindegyiket más és más témákban. Frederick Bliss néven többnyire a kortárs mormon színház eredményit méltatta vagy kritizálta több újságcikkben is, míg Byron Walley-ként novellákat jelentetett meg különféle magazinokban. Egy alkalommal Brian Green néven publikált, de „csak azért, mert az Ensign magazin aktuális számában már három másik írása is helyet kapott”. Az 1984-es The Best Day című novelláját Dinah Kirkham, az 1989-es Damn Fine Novel címűt pedig Noam D. Pellume név alatt tette közzé. Ezeken kívül, saját bevallása szerint, még legalább 4-5 álnéven alkotott legalább egy művet.
Card mindenképpen a kortárs science fiction egyik fontos alakjának számít, noha egyik művével sem boncolgat jelentős, vagy aktuális témákat; legalábbis nyíltan nem. Elismerései magukért beszélnek, még akkor is, ha az alapvetően pozitív megítélés mellett a kritikusok mindig találnak egy-egy apróságot, amit hibaként róhatnak fel neki. A hagyományosabb sci-fi irányvonal követőjeként mindenképpen nagy szerepe van a klasszikus elemek megőrzésében, megújításában.

A szerző művei a Könyvtárban



RV

Elválasztó

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

solymosgyu 2010.05.05. 17:07 | # 2
Avatar
A hetedik fiut Magyarországon hibásan adták ki.

 

elmouse 2010.04.29. 8:45 | # 1
Avatar
Jó lett volna a magyar kiadásokról ill. nem-kiadásokról is írni.