Bejelentkezés

Keresés

Heti Ranglista

November – December
1.  herryporter (48)
2.  Gimli (3)
tovább >>        

Kedvenc képünk

Online felhasználók (0)

Online vendégek (14)

Elismerések

eFestival2009
eFestival2009
eFestival2009

Hírdetések

Cory Doctorow: Kistestvér
Szerzőket, szerkesztőket keresünk!

A Szökőkút – IX/1. rész

Történetek | Beküldte: RV | 2010.04.06. 21:46

– Ez az a ház – mutatott Wade egy kopott lakótömbre.
Candace lassított, lehúzódott a járda mellé, és leállította a motort. Egy öreg terepjáróban ültek, amit a Központ egyik parkolóházának legfelső emeletéről hoztak el. Wade először azt hitte, a nő egyszerűen csak kinézett egy autót, aztán ellopja, de valamennyire megnyugodott, amikor látta, hogy a hátsó kerék mögé benyúlva előszedi az indítókulcsot. Tudta, hogy bizonyára Sykes látja el őket mindenféle eszközzel, ám mégis bizalmatlan volt ezekkel a dolgokkal, és elsősorban a rejtélyes megbízóval kapcsolatban – Sykes elég meggyőzően adta elő a történetét abban a lepukkant hotelben a Peremen, de Wade attól tartott, több húzódik meg a háttérben. Vagy csak ő próbál többet beleképzelni a helyzetbe? Néha maga sem tudta eldönteni. Felnézett az épületre, és hirtelen annyira jelentéktelennek érezte magát, mint a legutolsó dolgozó egy hangyaboly sűrűjében.
Kattanást hallott a hátsó ülésről, aztán megérezte Hannelore olcsó cigarettájának füstjét. Nem fordult hátra, csak a visszapillantó tükörből figyelte a lányt, aki kényelmesen elnyúlt a hátsó ülésen, és unott tekintettel bámult ki a kocsi ablakán. Fiatal volt, szép és vonzó, de a sápadt szemei alatt húzódó halovány táskák elárulták, hogy valójában már igen közel áll ahhoz a ponthoz, ahol az ember teljesen kiég. A kalózok átka volt ez, afféle elkerülhetetlen kór, amelynek óhatatlanul is áldozatául esett az, akit a kibervilág hívó szava valaha megérintett. Ahhoz, hogy valaki jó legyen ebben a szakmában, tökéletes idegrendszerre, átlagon felüli koncentrációra, és kitartásra volt szükség, ám a mátrixban töltött órák lassan felemésztették az embert – észrevétlenül, alattomosan. Lelassult, elfáradt, és egyeseknek az idegei is felmondták a szolgálatot. Mindenki az elején akarta megcsípni azt a bizonyos nagy üzletet.
– Öt-hat jó éved van – magyarázta egy alkalommal Frankie, miközben Baker bárjában ültek, és néhány korsó sör mellett a jövőjükről ábrándoztak. – Ha kivételes adottságokkal rendelkezel, akkor kihúzhatsz akár tízet is, de az ritkaság. Most kell megcsinálni a nagy dobást, mert később már nem lesz rá lehetőség.
Frankie-nek sem lett. Kicsit előredőlt, és a szélvédőn keresztül felnézett a hatalmas házra, aztán a tekintete visszavándorolt a tükörre. Azon tűnődött, vajon a lánynak sikerült-e már megcsinálnia a szerencséjét, vagy ő is úgy tűnik majd el néhány év múlva a süllyesztőben, mint a többi kisstílű kalóz – névtelenül. Mint Frankie. Lorie épp egy sűrű füstfelhőt engedett ki a tüdejéből, aztán lehúzta a kocsi ablakát, és egy hanyag, de mégis kecses lendítéssel kihajította a csikket az úttestre. A mozdulatban benne volt az az önteltség, amely általában jellemző volt a nélkülözhetetlenségük teljes tudatában lévő zsoldosokra. Ebben is nagyon hasonlított Candace-re, de hiányzott belőle az az emberség és hétköznapiság, ami viszont ott rejtőzött a kiberszemű nő lencséi mögött.
– És most? – kérdezte Lorie, egy rózsaszínű rágógumit tömve a szájába.
– Bementek Frankie lakásába, és becsatlakoztok a gépéről – felelte Candace magától értetődően. – Feltéve, ha még ott van – tette hozzá.
– És te? – kérdezte Wade.
– Én vigyázok a seggetekre. Biztos vagyok benne, hogy a TechnoCorp még mindig figyelteti ezt a csatlakozási pontot, és nem lennék meglepve, ha néhány perccel azután, hogy beléptek a mátrixba, megjelenne itt a cég ügynökeinek fekete furgonja. – Mosolyra húzta a száját. – Ami nem is baj. Nem árt, ha az ellenfélnek is van oka az aggodalomra. – A ház felé fordult. – Legyetek gyorsak, és óvatosak! Gyerünk, ketyeg az óra!
Lorie egy sóhajtással felült, átcsusszant a vezető felőli oldalra, kinyitotta a kocsi ajtaját, és kiszállt. Wade komótosan követte. Elölről megkerülte az autót, megállt a szőke lány mellett, megvárták, amíg egy rohammentő elrobogott előttük az úttesten, aztán elindultak a ház felé. Vékony, nyüszítő hang hallatszott, ahogy Candace leengedte a kocsi ablakát, aztán a fiú után kiáltott.
– Hé! Remélem, elhoztad.
Wade keze önkéntelenül is a kabátja zsebében lapuló X2-es Berettára tévedt. Kitapogatta a fegyvert, és maga is meglepődött azon, hogy ettől mennyire megkönnyebbült. A válla felett visszanézett, és röviden bólintott.
– Igen.
– Jó – mosolyodott el a nő, és az ablak visítva emelkedni kezdett.
A fiú megvonta a vállát, és Lorie után sietett, aki már időközben átért az út túlsó oldalára. Összenéztek, és szapora léptekkel elindultak az épület felé. Átvágtak egy kisebb téren, amelynek kopott kövezete galambürüléktől volt mocskos, egy autókkal telezsúfolt parkolón, és egy tüskés bokrokból álló sövényen, mire eljutottak az épület bejáratához. A falra egy terebélyes konzolt szereltek fel, amelyen csengők, egy mikrofon, egy számlap, és még néhány jelzés nélküli színes gomb kapott helyet. Wade már nyúlt volna, hogy beüsse halott barátja lakásának kódjait, de Lorie elkapta a kezét, és félretolta.
Félvállra engedte a hátizsákját, és belekotort. Wade egy pillanatra beletekinthetett, és mindenféle elektronikus szerkezetet látott benne. A lány elővett egy vékony pálcához hasonló eszközt, amelynek nagyon finom érzékelők voltak az egyik végén, és egy kis kijelző a másikon. Gyakorlott mozdulattal felnyitotta a panelt, és a pálcát bedugta a színes vezetékek közé. A kijelző néhány másodperccel később felfénylett, értelmetlen parancssorok futottak le rajta, és a bejárati ajtó zárja kattanva kinyílt. Lorie visszahajtotta a panel fedelét, és miközben Wade a cipője orrával befelé tolta az ajtót, eltette az eszközt.
A lépcsőházban sötét volt, csak a mennyezetbe szerelt biztonsági lámpák szolgáltattak némi fényt. Egyenesen a lifthez siettek, és megnyomták a hívógombot. Sűrű csönd telepedett közéjük, amelyet csak még inkább elmélyített az épület szellőztetőrendszerének monoton zúgása. Egyre hosszabbra nyúló, néma percek teltek el, és Wade úgy érezte, megfullad. Hirtelen két éles csendülés hallatszódott, szinte mennydörgésként hasítva bele a csendbe. Mindketten összerezzentek, és Lorie már indult is volna előre, hogy beszálljon a liftbe, azonban az ajtó nem nyílt ki. Wade felpillantott a kijelzőre, és látta, hogy a felvonó még csak a huszadikon jár. Ekkor tört rá a felismerés, hogy a telefonja jelzett. Benyúlt a zsebébe, és elővette a készüléket. A képernyő közepén egy boríték képe villogott, jelezve, hogy sürgős üzenetei érkeztek. Megnyomott egy gombot, és megjelent az üzenet szövege – Garazov volt, átutalta a maradék pénzt is. Átváltott a másik üzenetre, amelyben a bank megerősítette, hogy az összeg megérkezett a számlájára. Elégedetten elmosolyodott, és becsúsztatta a készüléket a nadrágja zsebébe.
– Valami jó hír? – kérdezte Lorie.
– Fogjuk rá – bólintott, aztán elhallgatott.
– Ahhoz képest, hogy milyen zöldfülűnek látszol, egész jól lavírozol – jegyezte meg a lány váratlanul. – Garazov szerint szép jövő elé nézel.
Wade gyanakodva fordult Hannelore felé.
– Te ezt honnan tudod?
– Nem dolgozom már neki, de a kapcsolat megmaradt – mosolyodott el sokat sejtetőn.
– Ezt inkább nem is akarom hallani – legyintett a fiú.
A csend visszatért közéjük, és Wade most nem érezte úgy, hogy feltétlenül meg kellene törnie, inkább a liftajtó feletti számlálóra meredt. Néhány pillanattal később megérkezett a felvonó, és beszálltak. A fiú gyorsan megnyomta az emelet számával ellátott gombot, és a lift surrogva megindult felfelé. A harminckettediken megálltak, de mire elhúzódott a lift ajtaja, már senki sem láttak a folyosón. Lorie arcán bosszús grimasz futott át, de Wade nem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak – amikor iskola helyett a városban csatangoltak a haverjaival, ez is szerepelt a kedvelt szórakozásaik között. Megvonta a vállát, megnyomta az ajtózáró gombot, és a lift már suhant is tovább a 47. emelet felé. Miután kiszálltak, végigmentek egy félhomályos folyosón, amelynek végéből nyílt Frankie lakása.
Noha a nyomozást még hivatalosan nem zárták le, a vörös rendőrségi szalag – amellyel a bűntettek helyszíneit kerítették el általában – már nem volt kifeszítve az ajtó előtt. Lorie már nyúlt volna a hátizsákjába, hogy valamelyik szerkezettel megbütykölje a zárat, de a fiú leintette.
– Inkább ne – mondta. – Többszörös biztonsági rendszer védi. Lehet, hogy most már nem működnek, de mégis jobb az óvatosság. Ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, ameddig nem szükséges.
– Oké – vonta meg a vállát a lány.
Wade kinyitotta az ajtót, és beléptek a lakásba. Minden úgy volt, ahogy legutóbb, mikor itt járt; még a vérfolt is látszott a falon. Régebben elég sokat időzött e falak között – az olcsó, szintetikus hallucinogén drogok, vagy éppen az alkohol mámorában eltöltött gondtalan éjszakák jutottak eszébe, amikor egy-egy jól sikerült üzletet követően két kézzel habzsolták az életet Frankie-vel. Most azonban teljesen idegennek érzett mindent; az ételfoltos kanapét, a poros szőnyeget, de leginkább az íróasztalon álló számítógépet. Szeretett volna egyszerűen sarkon fordulni, és kisétálni a lakásból – Frankie bizonyára megbocsátotta volna a meghátrálást –, de már olyan egyezségek kötötték a kezét, amelyek alól nem volt lehetőség kibújni. Felsóhajtott, és a számítógépre mutatott.
– Az volt Frankie gépe – mondta. – És ott vannak a kiegészítő konzolok.
Hannelore bólintott, és táskáját a fekete burkolatú szerkezetek mellé dobva lehuppant az asztal előtt álló görgős székre. Bekapcsolta a gépet, a konzolokat, és a monitorokat is, aztán beletúrt a táskájába, és előhúzott egy-két vezetéket, meg egy billentyűzetet. A vezeték egyik végét csatlakoztatta a konzolhoz, a másikat beillesztette a halántékán található aljzatok egyikébe. Bedugta a billentyűzetet is, aztán villámgyors ujjmozdulatokkal lefuttatott néhány programot, mielőtt nekilátott volna a munkának. Az egyik monitoron fura karakterek tucatjai jelentek meg, mire a lány arcán halovány mosoly futott át.
– A gép tisztának tűnik – jegyezte meg. – A haverod elég elővigyázatos volt.
– Sokra ment vele – morogta Wade.
Lorie kihúzta a csatlakozót a halántékából, és odafordult a fiúhoz.
– Nem ő volt az egyetlen, és nem is az utolsó, aki azért halt meg, mert túlságosan mélyre ásott a kibertér hálójában. Minden kalóz tisztában van azzal, hogy könnyedén ráfizethet, ha túl messzire merészkedik. Ez az állandóan jelen lévő veszély afféle katalizátorként működik, ez hajt minket, meg persze a lehetőség, hogy valami érdekeset ássunk elő az adatok végtelen tengeréből. A haverodnak nem volt szerencséje, hogy éppen a legveszedelmesebb darázsfészekbe nyúlt bele, bár gyanítom, pontosan tudta, hogy mit kockáztat. – Megvonta a vállát. – De mindegy is, ez nem az én dolgom. Viszont nem akarom én is úgy végezni, mint Frankie. Együtt fogjuk végigcsinálni ezt a bulit, de ha már most az elején be vagy szarva, nem jutunk messzire. Érted, mire gondolok, ugye?
Tisztában volt a veszélyekkel, hogy az életüket kockáztatják, ha rossz döntést hoznak, és legszívesebben meghátrált volna, ám mégis gépiesen bólintott. Ő indította el a lavinát, ami pillanatok alatt hatalmas görgeteggé növekedett, és már nem volt lehetősége félreállni az útjából. Felsóhajtott.
– Mit kell tennem?
– Tudtam én, hogy helyén van az eszed – mondta a lány, és megengedett egy rövid mosolyt. – Nesze! – dobott egy vezetéket a fiú felé. – Csatlakozz be te is! Nem árt, ha van mellettem egy őrszem, miközben lefuttatom a keresőket. – Visszadugta a csatlakozót a halántékába épített aljzatba, és a fiúra sandított. – Remélem, nem ez lesz az első utad.
Wade megrázta a fejét.
– Nem szoktam sűrűn látogatni a mátrix hálóját, de nem is ez lesz az első alkalom – felelte, és becsatlakoztatta a vezetéket.
Egy pillanatra kitágultak a pupillái, mintha valami éles fájdalom hasított volna a testébe, aztán átsuhant rajta egy bizsergető érzés. Az összekapcsolódás semmivel össze nem hasonlítható érzése. Nem volt fájdalmas, vagy kellemetlen, csak egy kissé zavaró azok számára, akik nem látogatták a mátrixot rendszeresen. Mintha belépett volna valamilyen zsilipszobába, ahol felkészülhet arra, hogy bebocsátást nyerjen az adatok és információk végtelen tengerébe. Vett egy mély levegőt, és bal kezének ujjai szorosan, észrevétlenül ráfonódtak az íróasztal mellé tolt szék karfájára.
– Hé, nyugalom – szólt Hannelore.
– Jól vagyok – felelte a fiú –, csak nem szeretem a becsatlakozást.
– Meg kell szokni – mondta a lány. – Nem vészes.
Begépelt egy parancssort a konzol billentyűzetén, és megnyomott egy hosszúkás gombot, mire elindult a mátrixszimulációs program. A képernyőn számsorok jelentek meg, és peregni kezdtek, mint homokszemek a letűnt korok időmérő szerkezeteiben. Amikor már az egész képernyőt beterítették az eszeveszett sebességgel változó karakterek, Lorie kinyújtotta a kezét, és rácsapott a becsatlakozó billentyűre.
A szoba éles fénnyel felragyogott, kifakult, és a helyén apró szilánkokból lassan összeállt a mátrix kék-szürke világa. Körülöttük hatalmas kristálytömbök magasodtak, amelyek között, vékony folyosókon, színes nyalábok cikáztak szédítő gyorsasággal. A fejük felett repülő csészealjakra emlékeztető valamik suhantak el, és néhány pillanattal később eltűntek az egyik óriási kristálytömb oldalán feltáruló nyílásban. Ahogy körbenézett és feltekintett a gigászi tömbökre, megint jelentéktelennek érezte magát, és ez elbizonytalanította. Mindig is lenyűgözőnek találta a mátrixot, de ugyanakkor tartott is tőle. Ismeretlen, és állandóan változó világ volt, ahol ami az egyik pillanatban még biztos pontot és támaszt jelentett, az a következőben már halálos fenyegetéssé alakult át. Tudta ugyan, hogyan kell felületesen boldogulni az információk e páratlan tárházában, de sosem volt elég bátor ahhoz, hogy mélyebbre merészkedjen.
– Eleget bámészkodtál, lássunk neki – bökte oldalba Lorie. – Nincs sok időnk.
– Akkor rajta – felelte Wade. – Te vagy a kalóz.
A lány nem válaszolt. Ujjai megállás nélkül zakatoltak az előtte heverő billentyűzeten, ahogy egymás után aktiválta a szükséges biztonsági programokat.
– Elindítom a keresőket – mondta a lány váratlanul. – Mit gondolsz, megbirkózol a pajzsok kezelésével, amíg én megpróbálom letapogatni a környéket?
Wade bólintott, és tétován beütött néhány kódot a konzolján. Az elméjében érezte, hogy az algoritmusok elindulnak, de mégis furcsa volt, hogy a mátrixban ennek semmi nyomát nem látta – az oltalmazó háló láthatatlanul borult rájuk. Lorie vadul kopogott a billentyűkön, és a képernyőn egymás után futottak le a különféle keresési módozatok eredményei, de egyikben sem találtak olyan szekvenciákat, amelyek akárcsak részben is megegyeztek volna Frankie útvonalának ismert töredékeivel. Hiába kapcsolódott rá a fontosabb adatáramlásokra, egyikből sem tudott használható információkat kiszűrni, mintha egyszerűen eltörölték volna a nyomokat.
– Így nem jutunk előbbre – morogta. – Beljebb kell mennünk.
Amint kimondta, a közelükben levő kristálytömbök összecsuklottak, és darabokra hullottak szét, hogy néhány szemvillanással később a helyükön teljesen újak emelkedjenek ki – magasabbak, terebélyesebbek, és sötétebbek. Bár még sosem járt a mátrix ezen részén, Wade azonnal felismerte, hogy a Központi Lenyomatban járnak, ami a város központi területének leképezése volt. Ott emelkedtek körülöttük a neves cégek sötétkék tömbjei, a hivatalok és kormányzati szervek bíbor színben úszó palotái, valamint a bankok és a többi közintézmény fekete kristályszörnyetegei, amelyek fölött úgy köröztek az NCP által működtetett biztonsági programok szitakötőhöz hasonlító kivetülései, mint a járőr kocsik a 176. és a Monument Avenue által határolt területen.
Lorie gyorsan felmérte a helyzetüket, és máris rákapcsolódott a legszélesebb adatáramlásra, miközben Wade idegesen figyelt. Rossz érzése támadt. Amíg a mátrix külső régióiban keresgélnek, talán észrevétlenek maradhatnak, de egy ilyen központi területen szinte csak idő kérdése volt, hogy a ténykedésük mikor szúr szemet valamelyik ellenőrző, vagy biztonsági programnak, nem is beszélve a cégek saját védelmi és megfigyelő rendszereiről. Nem ismerte túl jól a VGA-k természetét és működését, de már-már érezni vélte, ahogy időről időre megérintik, kóstolgatják az őket védő pajzsot, mintha valami repedést akarnának kiszimatolni rajta. Beütött egy parancssort a konzolon, és aktivált egy magasabb szintű védelmi programot. A tapogatózó VGA-k visszahúzódtak, és ez valamennyire enyhítette az izgatottságát.
– Azt hiszem, találtam valamit – mondta Lorie.
Wade odafordult, de ahogy eközben a tekintete végigsiklott a körülöttük tornyosuló kristálytömbök között izgő-mozgó töredékeken, ismerős érzés kerítette hatalmába. Valami szemet szúrt neki, valami, amit már korábban is látott, de hirtelen nem tudta felidézni, hogy pontosan mi is volt az. Déja vu. Lassan visszafordult a magasban lebegő szitakötők felé, és ahogy alaposabban szemügyre vette őket, megborzongott.
Az asztalon álló monitoron egy lila számsor pergett le észrevétlenül.

– Francba – morogta Candace, és lejjebb csúszott a vezetőülésben.
Néhány másodperccel később egy hatalmas fekete furgon gördült el mellette. Az oldalán nem volt semmilyen jelzés, és a rendszámtábláján sem látszottak az azonosító kódok, de aki elég járatos volt Neon City sötétebbik oldalának világában, azonnal felismerte, hogy egy céges ügynökökkel teli járműről van szó. A furgon befordult a legközelebbi sarkon, és egy keskeny, macskakövekkel kirakott úton végighajtva megállt a Frankie lakását rejtő épület előtti parkolóba egyik félreeső, és üres szegletében.
Kivágódott minden ajtaja, és hat megtermett, szénfekete öltönyt viselő alak szállt ki belőle. Gyorsan körülnéztek, aztán szapora léptekkel elindultak az épület felé. Candace nem tétovázott, előkapta a telefonját a dzsekije zsebéből, és beütött rajta nyolc számot. A kapcsolásig három másodperc telt el, majd újabb három, mire meghallotta, hogy kicsöng. Egyszer. Kétszer. Ötször. Gyerünk, vedd már fel! Kilenc csengetés, és semmi válasz, aztán automatikusan bejelentkezett az üzenetrögzítő gépies női hangja.
– Cseszd meg!
Bontotta a hívást, eltette a készüléket, és előrehajolva kinyitotta a kocsi kesztyűtartóját, ahonnan előhúzott egy ezüstösen csillogó, lézeres célzórendszerrel, és beépített hangtompítóval ellátott pisztolyt. Gyorsan vetett rá néhány ellenőrző pillantást, aztán kivett még három tár lőszert is, és visszazárta a kesztyűtartót. Az egyik tárat betöltötte a fegyverbe, a másik kettőt zsebre vágta, és kiszállt.
Átrohant az úttesten, és a kis park egyik fájának támaszkodva az épület felé fordult. A furgon ott állt tőle alig kétszáz méterre, és látszólag üres volt, de biztos volt abban, hogy az ügynökök közül legalább egy most is benne ül. Eljátszott a gondolattal, hogy elintézi azt is, de mivel Wade nem vette fel a telefont, nem sok ideje maradt, és igyekeznie kellett. Kilépett a fa mögül, és könnyed, ruganyos léptekkel átvágott a parkolón, a bokrokon, az épület irányába. A bejárat felé közeledve kissé lelassított, mozgása óvatossá vált, és amikor az épülethez ért, nekisimult a falának. Az ajtót nyitva találta, a falba épített konzolt néhány jól irányzott ütéssel darabokra törték, a repedések közül vékony füstcsíkok szálltak a magasba.
Amint belépett az épületbe, megérezte a veszélyt, de már túl késő volt cselekedni. Az öltönyös alak közvetlenül a bejárat mellől lépett mögé, és kérdezés nélkül lefogta. A támadás váratlanul érte, és partra vetett halként vergődött a férfi kegyetlenül erős szorításában. Megpróbált hátrafejelni, de az ügynök túl magas volt, és nem érte el az állát. A fegyverét esélye sem volt elővenni, erővel sem szabadulhatott a szorításból, így utolsó lehetőség gyanánt megtámasztotta az egyik lábát, és a másikkal erőteljesen hátrafelé rúgott, a férfi ágyéka felé. A rúgásban nem volt nagy erő, de épp elég fájdalmat okozott ahhoz, hogy az ügynök szorítása enyhüljön, és Candace villámgyorsan kihámozta magát a szorításból, aztán szembefordult a férfival. Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán a nő támadásba lendült. Kirúgott előre, és egy köríves mozdulattal elkaszálta a férfi lábát, aki nyögve terült el a földön. Odalépett a férfi mellé, hogy ártalmatlanná tegye, ám az megragadta a lábát, lerántottam maga mellé, és megpróbált fölé kerülni. A nő azonban gyorsabb volt, arrébb hengeredett, talpra szökkent, és egy újabb köríves rúgással visszaküldte a felállni igyekvő ügynököt a padlóra. Benyúlt a zsebébe, előhúzta a fegyvert, és godolkodás nélkül beleeresztett néhány lövést a férfi mellkasába. Három gusztustalan cuppanás hallatszott, az ügynök megvonaglott, aztán a feje visszahanyatlott a földre, és nem mozdult többet.
Candace a csizmája orrával meglökdöste az ügynök testét, hogy megbizonyosodjon arról, valóban meghalt, aztán a liftek felé rohant. Tudta, hogy kockázatos a liftet választani, de egyrészt semmi kedve nem volt közel ötven emeletet megmászni, másrészt eléggé bízott a képességeiben, no meg a meglepetés erejében. A három liftből kettő éppen úton volt, a harmadik azonban nyitott ajtókkal várakozott a földszinten. A nő belépett, beütötte az emelet számát, mire az ajtók záródni kezdtek, aztán megállt a fülke közepén, gyakorlott mozdulatokkal gyorsan kicserélte a tárat a fegyverében, és visszadugta a derekához rögzített tokba.
A felvonó surrogva kapaszkodott felfelé, a kijelzőn lustán váltották egymást a számok. Candace megbillentette a fejét először jobbra, aztán balra, és elégedetten nyugtázta az izmok és izületek halk ropogását, azt a hangot, amelyet még a legmodernebb kibermódosítások sem képesek megszűntetni; az emberi szervezet keserves jajszavát, amellyel tiltakozni próbál a legfejlettebb biotechnika terjedése ellen. Bár a kibertechnológia már közel negyven éve jelen volt a világban, csupán az utóbbi tizenöt év során kezdett rohamléptekben elterjedni a katonai és orvosi felhasználási területeken kívül. A szokásos divatbeültetések mellett a harcászati implantok módosított és korlátozott változatai váltak hihetetlenül népszerűvé, és ezzel egyenesen arányosan szinte ellepték az utcákat a magukat hősnek képzelő idióták éppúgy, mint az egykori katonákból lett zsoldosok, vagy magánnyomozók. Az új termékek új lehetőségeket nyitottak meg, és ez egy új korszak kezdetét is jelentette egyben. A kezdeti őrület azóta már alábbhagyott, elsősorban a megszigorított kiberware-törvénynek, illetve a harci jellegű beültetések kötelező regisztrációjának köszönhetően, amelyek mind azt a célt szolgálták, hogy ritkítsák azok számát, akik a töméntelen mennyiségű kisebb-nagyobb implantok miatt idegrendszeri károsodást szenvednek. Noha ezek az intézkedések sikeresek voltak, nem tudtak gátat szabni a feketepiacnak, ahol nemcsak maguk a kiberware-ek, de a beültetéshez szükséges orvosi beavatkozások is könnyedén elérhetőek voltak bárki számára, mindenféle regisztráció nélkül. Mindössze elég pénzre és bátorságra volt hozzájuk szükség. Candace is ilyen úton szabatta át magát; először csak a szemeit, utána néhány kisebb, hasznos beültetés következett, aztán már nem volt megállás – izomnövelés, reflexgyorsítás, csontmerevítés, fájdalomtompítás. Tudta, hogy mit kockáztat, de élvezte, hogy sokkal többre képes, mint egy átlagos ember, és még többre vágyott. Egy baleset azonban észhez térítette. Egyik munkája során az idegei csődöt mondtak, és elvesztette uralmát a teste fölött, még a beépített neurális vezérlő sem tudott segíteni. Hat társát mészárolta le öntudatlan állapotban, aztán elmenekült, és csak órákkal később tért magához egy koszos sikátor mélyén, véresen, és nem emlékezett arra, mit tett. Nem vetette ki a beültetéseit, de azóta kínosan ügyel arra, hogy minél többet megpróbáljon megőrizni emberi mivoltából, még a legveszélyesebb akciók alatt is.
A lift jelzése zökkentette vissza a valóságba. Vetett egy gyors pillantást a kijelzőre – a 47-es számot mutatta –, miközben egyik kezét kissé a háta mögé rejtve előre lépett, és várta hogy elhúzódjon az ajtó.
Két öltönyös ügynök nézett szembe vele, és arcukról tisztán le lehetett olvasni a meglepettség minden árulkodó jelét – valószínűleg nem vették számításba, hogy kiberszemű, macskamozgású ront majd rájuk a felvonó fülkéjéből. Candace első ütése az előrébb álló ügynök torkát érte; ahhoz nem volt elég erős, hogy összetörje a gégéjét, de meglehetősen fájdalmas volt, és jó néhány percnyi fuldoklásra késztette a kreolbőrű férfit. Sokkal több ideje a másik ügynöknek sem maradt, hogy felocsúdjon, mert a nő előbb fordulásból belekönyökölt az arcába, és amikor a férfi megtántorodott egy kicsit, keményen beletalpalt a mellkasába. Az ügynök elvesztette az egyensúlyát, és nekizuhant a folyosó falának; nyomában apró vakolatdarabok peregtek a mintás linóleumra. Candace tétovázás nélkül a fegyveréért nyúlt, és hidegvérrel szitává lőtte a rémülettől elkerekedő szemmel fedezéket kereső ügynököt, aztán odalépett a másikhoz, aki térdre borulva, a torkát tapogatta, és levegőért kapkodott. Belerúgott az oldalába, amitől a férfi jó másfél métert gurult arrébb, és elterült a földön. Sípolva vette a levegőt, de minden erejét összeszedve gyorsan felállt, és szembefordult a nővel – egész pontosan a pisztolyával. Candace gonoszul elmosolyodott, és leadott négy lövést. A lövedékek becsapódásának erejétől az ügynök hátrazuhant, be a fal mentén elhelyezett dísznövények cserepei közé, amelyek éktelen csörömpöléssel törtek darabokra. A sápatag növények levelei között szikkadt virágföld keveredett el az ügynök alatt lassan tócsába gyűlő vérrel. A nő újra tárat cserélt – az utolsót –, és elindult a folyosón, Frankie lakása felé. A pisztolyt most már nem tette el.

A folytatás



RV

Elválasztó

Kapcsolódó írások

A legutóbbi öt írás ebben a témában

Hozzászólások

 


A hozzászólás csak regisztrált és bejelentkezett felhasználók számára engedélyezett.
Kérjük jelentkezz be, vagy regisztrálj.

RV 2010.04.06. 22:09 | # 1
Avatar
Egy hosszabb szünetet követően folytatódik - remélhetőleg ezentúl ismét rendszeresen - cyberpunk történetünk, a Szökőkút.
Sajnos technikai okok miatt - jelesül, hogy nem lehetett egyben feltölteni a teljes szöveget - a kilencedik részt két részletben tesszük közzé. A második felét a hétvége előtt olvashatjátok majd.

Jó szórakozást! grin