Fiction Kult

Mi is az a hard SF? Egyáltalán mit jelent? Hard, azaz kemény. Kemény, talán abban az értelemben, hogy keményfejű tudósok írják, vagy hogy kemény dió megérteni és élvezni? Korántsem. A hard SF szórakoztató és közkedvelt tematika a science fictionön belül. A hard SF nem más, mint olyan írásmű, amiben a tudomány kerül a középpontba, alapja a tudományos eredmények, fejtegetések, legyen szó biológiáról, kvantumfizikáról vagy mechanikáról. Lényegét tekintve nem más, mint tudományos népszerűsítő mű – de egyszersmind több ennél.
Magát a megnevezést 1957-ben P. Shuyler Miller SF kritikus használta először az Astounding Science Fiction Magazine-ban közölt írásában John W. Campbell Islands of Space című regénye kapcsán. A tematika egy olyanfajta stílust jelöl, ahol az írók számára fontos a tudományos megalapozottság, írásaik gyakran tartalmaznak elméleti fejtegetéseket (de sosem billennek el a tudományos munkák irányába). „Egy science ficiton mű akkor hard SF, ha a tudományos tudáshoz és technológiához való kapcsolatnak központi szerepe van benne” – írja Kathryn Cramer sci-fi író és szerkesztő Hard Science Fiction című tanulmányában [forrás]. Az írásoknak tudományosan hitelesnek kell tűnniük, vagyis nem kell feltétlenül olyan technikákat, technológiákat leírniuk, amik száz százalékban ismertek. Írhatnak olyan kevésbé reális dolgokról is, mint az időutazás vagy a fekete lyukak, a lényeg, hogy képesek legyenek hitelesen leírni ezeket. A hard SF művek gyakran – mivel a tudomány áll az írások középpontjában – inkább leíró jellegűek, kevésbé élnek az irodalom eszköztárával. De nem szabad elfeledkezni arról, hogy a hard SF is szórakoztató műfaj, így története, cselekménye, konfliktusa – melynek a tudomány áll a középpontjában – van. Mivel a hard SF áll legközelebb ahhoz a nézethez, hogy a science fiction-nek „tudományosnak” kell lennie, ezért ezekkel a művekkel szemben jelentkezik leginkább az elavultság, de éppen fikciós mivoltuk miatt nem lehet felelősségre vonni a tematika íróit.

Mindezek után sokkal érthetőbb a tematika bemutatása, ha azt ismert műveken keresztül tesszük. Az első hard SF szerzők közé sorolhatjuk Isaac Asimovot és Arthur C. Clarke-ot – bár ha még messzebb megyünk, akkor ide tartozhat Jules Verne is, aki komplett számításokat végzett pl. Utazás a Holdba című regényéhez. Asimov már első írásában, a Hajótörés a Vesta térségében (Marooned of Vesta, 1939, magyarul megjelent: Galaktika 1) megmutatta, hogy mennyire fontos számára a tudományos megalapozottság, ami később is előkerült az írásaiban. Clarke is hasonló úton indult, bár ő kezdetben regényeivel inkább a filozofikus vonalat képviselte, de kései művei, mint pl. a Randevú a Rámával (Rendezvous with Rama, 1972) a filozófiai eszmefuttatások mellett szikár tudományos leírásokat és elméleteket is tartalmaznak, sőt magának Clarke-nak több tudományos elmélet népszerűsége is köszönhető, mint pl. az űrlift, amelyről Az éden szökőkútjai (The Fountains of Paradise, 1979) c. regényében ír.
Náluk sokkal jobb példa Hal Clement munkássága. Az amerikai szerzőt sokan a hard SF nagyságának tekintik, idehaza megjelent két regénye, Az elveszett rakéta (Mission of Gravity, 1954) és folytatása, a Csillagfény (Star Light, 1971) is ennek a vonalnak a reprezentánsai. Clement még jóval az SF New Wave lecsengése után, a hetvenes években is kitartóan érvelt amellett, hogy az SF legfontosabb eleme a tudományosság. Nem értett egyet azokkal a szerzőkkel és teoretikusokkal, akik a science fiction-ben elhagyhatónak, mellékesnek tekintették a science-t (mint teszem azt kortársának, Alfred Bester remekművének, a Tigris! Tigris! [The Stars My Destination, 1956] esetében). Ehhez saját munkáiban is ragaszkodik. „Clement – írja Kuczka Péter Az elveszett rakéta utószavában – elgondol egy Földünknél jóval nagyobb bolygót, amelyen a gravitáció sokkal erősebb. Ha ezen a bolygón lehetséges az élet – és miért ne volna lehetséges? –, akkor az értelmes élőlények szükségszerűen mások, mint az emberek, igazodnak a bolygó nehézkedési és egyéb feltételeihez, s nemcsak biológiai felépítésükben, hanem gondolkodásukban, kultúrájukban, technikájukban, világszemléletükben is.” Persze itt is láthatjuk, hogy még Clement sem ragad meg a tudományosság merev talaján, fantáziája még a tudományos feltételezések keretei közt is szárnyal. Manapság ez a precizitás már egyáltalán nem tűnik különleges dolognak, hisz hozzászoktunk a tudományossághoz, mely behálózza a mindennapi életünket. Ez a hozzáállás mégis a mai napig a hard SF sajátja, szemben a science fiction más tematikáival.
Clementen kívül a New Wave lecsengése után is maradtak olyanok, akik a hard SF mellett törtek lándzsát, mindamellett igyekeztek sajátos színt vinni történeteikbe. Ilyen író Larry Niven is, aki nem kimondottan keményvonalas tudományos szerző, de leghíresebb, Gyűrűvilág-sorozata (ill. nagyjából az egész Ismert Űr-sorozata) erősen magán viseli a „hard” jegyeket. A sorozat címadó kötete, a Gyűrűvilág (Ringworld, 1970) maga nem más, mint egy csillag egyenlítője körüli gyűrű. Niven, mérnök végzettsége révén igyekezett reális képet festeni egy ekkora (nagyjából egy csillagászati egységnyi, azaz 1,5-ször tíz a nyolcadikon kilométernyi sugarú, és a Földtől mintegy hárommilliószor nagyobb felszínű) objektum mibenlétéről. Azonban még ez sem volt garancia arra, hogy nem csúszhat hiba a számításokba. Egy floridai középiskolai osztály diákjai kiszámolták, hogy a Niven által az első Gyűrűvilág-regényben megadott adatok alapján az objektum nem stabil, és ezt egy SF kongresszuson közölték is a szerzővel, aki következő, The Ringworld Engineers (1980) című regényében ki is javította hibáját. Niven a Gyűrűvilág-regényeken kívül is előszeretettel játszott el a tudománnyal, elég csak a Pierson bábjátékosok Világ-flottájára gondolnunk, mely a galaxis-mag felrobbanása elől menekül, kihasználva, hogy a robbanás is alá van vetve a fizika törvényeinek.
Idehaza talán a legismertebb hard SF szerző az ausztrál Greg Egan. Novellái, mint a Séta (The Walk, 1992, Csillagrobbanás), a Burok (Cocoon, 1994, A jég birodalma) vagy az Axiomatikus (Axiomatic, 1990, Feketecsuklyások) középpontjában egy-egy tudományos hipotézis, felfedezés áll. Hugo- és Locus-díjas kisregénye, az Óceánmély (Oceanic, 1998, Hullócsillag) ugyan a távoli jövőben játszódik egy idegen bolygón (szemben írásai zömével, melyek a XXI. századba helyezik cselekményüket), középpontjában mégis a vallási tézisek mögött álló tudományosság, a csodák megmagyarázása áll. Idehaza mindössze egyetlen regénye jelent meg, az 1992-es Karantén (Quarantine). A regény középpontjában a kvantumfizika és transzhumanizmus kérdésköre áll, a Schrödinger-effektustól a tudatba ültethető, a személyiséget befolyásoló chipekig. Ugyan az alapszituáció szerint a Földet egy hatalmas burok vette körül (ebben rokonságot mutat Robert Charles Wilson 2006-os Hugo-díjas Pörgés [Spin] című regényével, mely szintén tartalmaz hard SF jegyeket), ez a tény lassan háttérbe szorul a jövő tudományos eredményeinek és azoknak a mindennapokra tett hatásának bemutatásában.
Ugyancsak híres hard SF szerző Kim Stanley Robinson, aki majd minden munkájában igyekszik a tudományos pontosságra, legyen szó természettudományról vagy társadalomtudományokról (A rizs és a só évei [The Years of Rice and Salt, 2002] című regénye pl. egy alternatív történelmet tár elénk, melyben a pestis kipusztította Európa lakosságát, Robinson pedig alapos kutatómunkával mutatja meg, milyen is lehetett volna a történelem ebben az esetben). Leghíresebb műve a Mars-trilógia (Vörös Mars [Red Mars, 1993], Green Mars [1994], Blue Mars [1996]), mely a vörös bolygóra érkező expedícióról és a planéta terraformálásáról szól. A regények a legaprólékosabban tárgyalják a kolonizáció során felmerülő problémákat és az azokra adható megoldásokat, emellett kitekintenek a Naprendszer más bolygóira is, és megfestik az elkövetkező évszázadok történetét.
A hard SF egyik érdekes irányvonalát képviselik azok a szerzők, akik összeolvasztották a tematikát az űroperával és így egyedi hangvételű írásokat alkottak. Ilyen szerző az idehaza is méltán népszerű skót Iain M. Banks. Űroperái amellett, hogy gyakran mély filozófiai mondandót hordoznak, sodró lendületű cselekménnyel, akciókkal és rengeteg szereplővel társulnak, és több tudományos problémát érintenek a mesterséges intelligenciáktól a kvantummechanikáig. Banks nagy barátja, Ken Macleod is ehhez a csoporthoz tartozik. Fénynél sebesebben (Engines of Light) címet viselő trilógiája (magyarul eddig az első két kötet jelent meg, a Kozmonauták vára [Cosmonaut Keep, 2000] és a Sötét fény [Dark Light, 2001], a sorozat harmadik darabja az Engine City [2002]) egyszerre meséli el a XXI. századi Föld és a távoli jövő űrjáró fajainak történetét.
Az angol nyelvterületen sokkal népszerűbb a két, idehaza kevésbé ismert író, Alastair Reynolds és Peter F. Hamilton. Reynolds legismertebb művei az un. Revelation Space sorozatba illeszkednek. A címadó első regény 2000-ben jelent meg, és azóta négy további regényt és számtalan novellát írt a szerző, aki egyébként korábban asztrofizikusként dolgozott a hollandiai ESA (Európai Űrügynökség) központjában. Reynolds regényei ugyan a XXV. és XXIX. század között játszódnak, és az űrbe kirajzott emberiségről szólnak, mégsem rugaszkodik el a fizika mai törvényeitől. Például nincsenek fénysebességet túlszárnyaló csillaghajók, se az emberek, se a regényekben felbukkanó idegenek közt. Elterjedtek a különféle implantok – legyen szó a csupán fejben lévő chipekről vagy a test teljes kiborgizálásáról –, az űrhajók működési elvei pedig a mai asztrofizika téziseiből indulnak ki. Mindehhez a szilárd tudományos alaphoz pörgős cselekmény, grandiózus kitalált világ különös és ötletes idegenekkel, valamint szerteágazó űroperai cselekmény társul. Reynolds az az SF író, akinek munkáin jól látszik, hová is fejlődött a hard SF, elkanyarodva a szórakoztató és szélesebb réteget megcélzó irányba. [Forrás] Honfitársa, Hamilton már bemutatkozott idehaza A földre hullt sárkány (Fallen Dragon, 2001) című, felemás fogadtatást elért regényével. Leghíresebb és legkedveltebb műve azonban nem ez, hanem a Night’s Dawn-trilógia, ami az 1996-os The Reality Disfunction-nel vette kezdetét. A regény alaptörténete elég egyszerű (mondhatni bagatel): a túlvilágról a XXII. században több, beyond-nak nevezett lélek jut át a mi világegyetemünkbe, és az emberiség kénytelen felvenni a harcot ezekkel a „lényekkel” (maguk a regények ötszáz évvel később játszódnak). Az emberiség itt is szétszéledt az univerzumba, több intelligens idegen civilizációval találkozott – többel közös civilizációt is létrehoztak –, és nagyon fejlett technológiákat alkalmaznak. Génmanipuláció, nanotechnológia, kibernetika, minden olyan ötlet megjelenik, ami korábbi hard SF művekben is feltűnt már. Hamilton azonban nem ragaszkodik olyan erősen a tudományhoz, mint Reynolds, nála ugyanis megjelennek olyan nehezen megmagyarázható dolgok is, mint a telepátiához hasonló „affinitás-háló”, ill. maguknak a lelkeknek a koncepciója sem tekinthető túlságosan tudományosnak. Mindenesetre a hatalmas és grandiózus űropera kellően szórakoztató, egyedi és ötletes. [Forrás]
Érdemes még megemlítenünk a szovjet Ivan Antonovics Jefremovot. Ugyan nem igazán szokás őt az angolszász hard SF irányzat kalapja alá venni, de sok tekintetben mégis rokonítható vele. Műveiben mindig is figyelt a tudományosságra, például űrhajói nem lépték át a fény sebességét, idegenjei tudományos okok miatt néztek ki úgy, ahogy. A Kígyó szívében (Сердце Змеи, 1958, Galaktika 2) című írása például részletesen leírja az idegen lények felépítését és azt, hogy mire lehet ezekből következtetni szülőbolygójukkal kapcsolatban.
Magyarországon a hard SF-nek nincs hagyománya. Ugyan létezett a kommunista érában egy irányzat, mely az SF-et mint tudománynépszerűsítő műfajt tartotta számon, de ez nem tekinthető a szorosan vett hard SF részének. Ehhez a csoporthoz tartoztak többek között Kulin György csillagász (Q. G. Lynn álnéven, pl. Az ellentmondások bolygója, 1969) és Botond-Bolics György mérnök (Ezer év a Vénuszon, 1959). Újabban Markovics Botond (Brandon Hackett) jelentet meg olyan regényeket, melyek közelítenek a klasszikusan vett hard SF-hez. A poszthumán döntés (2008) és az Isten gépei (2009) című írásai a transzhumanizmus, a technológiai szingularitás (megjósolhatatlan ütemű fejlődés) és az ezekkel kapcsolatos morális problémákat boncolgatják.
A hard SF mint látjuk, sokkal dinamikusabban reflektál a tudomány kérdéseire, mint az SF más ágai. Azonban míg korábban a tudomány igyekezett lépést tartani az SF-fel, addig napjainkban ez a tendencia megfordult látszik. Ami tegnap csak a fantázia és a tudósok álmainak része volt, holnap már valósággá válik. De éppen ez az, ami népszerűvé teszi a hard SF-et: mert a mai jelenségeket nézve sokkal könnyebben el (és be) tudjuk fogadni az írók vízióit. A ma kérdéseire boncolgatja, és olyan válaszokat villant fel, melyek egy karnyújtásnyira vannak tőlünk.